Felülíró

az Újfiú is bármikor kiléphet az életemből. Azt mondta, bízhatok benne, de mégis távolságot tart. Nem akarok egyedül lenni, de egyedül akarok lenni. Boldognak akarom érezni magam, miközben egyedül vagyok. Marci megkérdezte, bejöhet-e. Azt mondtam neki, hogy nem. Hiányzik, amink volt, hiányzik a szerelem. Szeretnék szeretni és szeretve lenni. De amíg magamat nem szeretem, senki mást sem fogok. Egy lebegő senkinek érzem magam. Csúnyának, haszontalannak, kétségbeesettnek. Egyszerűen csak elegem van.

Hónapok óta húzzuk az összeköltözéses dolgot. Egyszerűen nem jutunk a végére, mindig jön egy újabb ellenérv, valami hiszti. Ha még a lakást is sikerülne valahogy megoldani (úgy, hogy naponta hazajár a kutyákhoz), akkor is még mindig csak kétlaki, akkor sem mobilis. Ez lenne a maximum? Ez mind? Ennyi sem. Ezt még valamikor június végén írtam, amikor még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy megmentsek egy életképtelen kapcsolatot. Körülbelül két hónappal a szakítás után annyira máshogy látok mindent, hogy hihetetlen. Egyik percben elfog a boldogság, hogy képes voltam meghozni egy ilyen nehéz döntést, és hogy tudom azt is már, hogy jól döntöttem. A másik pillanatban viszont ürességet érzek, nem találom a helyem és el vagyok veszve a saját tragédiámban. Van egy új fiú, akivel régóta beszélgettem. Az utóbbi két hétben sokat voltunk együtt, beszélgettünk, ettünk és szexeltünk. Kicsit kirángatott a depressziómból és talán egy kicsit többet is képzeltem bele, mint ami. Két hét után, miutá...