Hónapok óta húzzuk az összeköltözéses dolgot. Egyszerűen nem jutunk a végére, mindig jön egy újabb ellenérv, valami hiszti. Ha még a lakást is sikerülne valahogy megoldani (úgy, hogy naponta hazajár a kutyákhoz), akkor is még mindig csak kétlaki, akkor sem mobilis. Ez lenne a maximum? Ez mind?
Ennyi sem. Ezt még valamikor június végén írtam, amikor még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy megmentsek egy életképtelen kapcsolatot.
Körülbelül két hónappal a szakítás után annyira máshogy látok mindent, hogy hihetetlen. Egyik percben elfog a boldogság, hogy képes voltam meghozni egy ilyen nehéz döntést, és hogy tudom azt is már, hogy jól döntöttem. A másik pillanatban viszont ürességet érzek, nem találom a helyem és el vagyok veszve a saját tragédiámban.
Van egy új fiú, akivel régóta beszélgettem. Az utóbbi két hétben sokat voltunk együtt, beszélgettünk, ettünk és szexeltünk. Kicsit kirángatott a depressziómból és talán egy kicsit többet is képzeltem bele, mint ami. Két hét után, miután valahogy úgy alakult, hogy még az itteni barátainak is bemutatott, előkerült, hogy igazából mi is van kettőnk között, és mindketten megegyeztünk abban, hogy fogalmunk sincs. Ő azt is mondta, hogy nem biztos hogy meg tudja adni nekem azt, amit én szeretnék, de az a nagy helyzet, hogy én sem tudom, mit akarok. Minden esetre ez egy jó kifogás lesz majd, ha megunja ez az egészet. Nem feltételezek róla rosszat, de annak ellenére, hogy sok dologban klappolunk, valahogy az ő gazdag, német élete nincs egy síkon az én kicsit szenvedő, érzelmileg instabil életem mellett. Magamat kellene először összeszednem.
Nekem elég, ha kicsit fontosnak érezhetem magam, kicsit kívánatosnak, kicsit különlegesnek. Nem kell, hogy azt mondja, szeret, nem kell bemutatni a szüleinek, nem kell kapcsolat, vagy szerelem. Csak valaki aki átölel, amikor alszunk. Amit most csinálunk, az tökéletesen elég. Miért kell tőlem megijedni? Tudom, hogy bonyolult vagyok, meg sok, meg nagyon érdeklődős, de ettől még nem akarok gyerekeket, házat, autót, nagyharangot. Annyira ki vagyok merülve érzelmileg, olyan végtelenül fáradt vagyok. Annyiszor bántottak az elmúlt másfél évben, annyian használtak és csináltak belőlem hülyét, hogy már egyszerűen nincs kapacitásom arra, hogy szűrjek. Nekem elég az, amit az Újfiú ad, mással, mást nem akarok. És nem azért mert szerelmes vagyok, hanem mert nem megy több.
Ha ő mégis úgy dönt, hogy nem akarja a velem járó terhet, egy időre tényleg függőbe teszem magam. Nem hiányzik Marci, nem hiányzik a Tanár, nem hiányzik az Újfiú sem. Nem csak hogy lehetetlen normálisat találni, de még csak nem is akarok.
Minden energiám elfogyott.
Ennyi sem. Ezt még valamikor június végén írtam, amikor még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy megmentsek egy életképtelen kapcsolatot.
Körülbelül két hónappal a szakítás után annyira máshogy látok mindent, hogy hihetetlen. Egyik percben elfog a boldogság, hogy képes voltam meghozni egy ilyen nehéz döntést, és hogy tudom azt is már, hogy jól döntöttem. A másik pillanatban viszont ürességet érzek, nem találom a helyem és el vagyok veszve a saját tragédiámban.
Van egy új fiú, akivel régóta beszélgettem. Az utóbbi két hétben sokat voltunk együtt, beszélgettünk, ettünk és szexeltünk. Kicsit kirángatott a depressziómból és talán egy kicsit többet is képzeltem bele, mint ami. Két hét után, miután valahogy úgy alakult, hogy még az itteni barátainak is bemutatott, előkerült, hogy igazából mi is van kettőnk között, és mindketten megegyeztünk abban, hogy fogalmunk sincs. Ő azt is mondta, hogy nem biztos hogy meg tudja adni nekem azt, amit én szeretnék, de az a nagy helyzet, hogy én sem tudom, mit akarok. Minden esetre ez egy jó kifogás lesz majd, ha megunja ez az egészet. Nem feltételezek róla rosszat, de annak ellenére, hogy sok dologban klappolunk, valahogy az ő gazdag, német élete nincs egy síkon az én kicsit szenvedő, érzelmileg instabil életem mellett. Magamat kellene először összeszednem.
Nekem elég, ha kicsit fontosnak érezhetem magam, kicsit kívánatosnak, kicsit különlegesnek. Nem kell, hogy azt mondja, szeret, nem kell bemutatni a szüleinek, nem kell kapcsolat, vagy szerelem. Csak valaki aki átölel, amikor alszunk. Amit most csinálunk, az tökéletesen elég. Miért kell tőlem megijedni? Tudom, hogy bonyolult vagyok, meg sok, meg nagyon érdeklődős, de ettől még nem akarok gyerekeket, házat, autót, nagyharangot. Annyira ki vagyok merülve érzelmileg, olyan végtelenül fáradt vagyok. Annyiszor bántottak az elmúlt másfél évben, annyian használtak és csináltak belőlem hülyét, hogy már egyszerűen nincs kapacitásom arra, hogy szűrjek. Nekem elég az, amit az Újfiú ad, mással, mást nem akarok. És nem azért mert szerelmes vagyok, hanem mert nem megy több.
Ha ő mégis úgy dönt, hogy nem akarja a velem járó terhet, egy időre tényleg függőbe teszem magam. Nem hiányzik Marci, nem hiányzik a Tanár, nem hiányzik az Újfiú sem. Nem csak hogy lehetetlen normálisat találni, de még csak nem is akarok.
Minden energiám elfogyott.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése