Tele vagyok szorongással. Most éppen jobb, de ha nem figyelek, nem tudatosítok, újra meg újra befeszít.

Amikor megismerkedem valakivel, aki tetszik, úgy érzem, hogy nem lehetek önmagam. Önmagam vagyok, de valahogy mégsem érzem erre feljogosítottnak magam. Olyan, mintha az, aki tetszik, az, akinek tetszeni akarok folyamatosan figyelne. Folyamatosan figyelnénk egymást. A körül forognak a gondolataim, hogy milyennek lát. Milyennek hall. Lát-e egyáltalán. Mikor látja meg a rossz oldalam? Ő is olyan rondának lát-e profilból, mint én magamat? Akkor is erre gondolok, amikor egyedül vagyok. Akkor is velem van a szobában. Mint egy rossz isten, akinek meg kell felelnem. 

Az elején azt hittem, hogy ő nem nyomkodja a piros gombjaimat, aztán most itt vagyunk. Egy óceánnal arrébb nem tudom éppen, mit csinál, de így is teljes testtel nyomja őket. Egy nagy piros gomb vagyok. Van időm, de még sincs. Szabad vagyok, de nem vagyok az. Gúzsba kötöm saját magam. Mérgez a saját elmém. 

Ma volt az első nap a megismerkedésünk óta, hogy nem beszéltünk egy szót sem. Az utolsó hangüzenetemben azt mondtam neki, hogy eddig is tudtam, hogy messze van, de most érzem is. Sosem hagynám válasz nélkül azt, aki ilyet mond nekem. Sosem. Elvileg majd telefonálunk a hétvégén. De nem tudom. Ez az a pont, ahol a férfiak el szoktak tűnni az életemből, és nem tudok nem erre gondolni. Vannak racionális érveim, tudom, hogy mit beszéltünk, tudom, hogy miben van. De mégis a lehető legrosszabb szcenárióra készítem fel magam folyamatosan. Más nőkkel képzelem őt el. Ahogy őket is úgy simogatja, ahogy engem. Eszébe se jutok. Majd valamikor szól, hogy felejtsük el, nincs készen egy kapcsolatra. Túl nagy a nyomás. Túl sok ez a minden. Várom, hogy megtörténjen. Hogy túl legyek rajta. Mindegy, hogy mi lesz, csak legyünk túl rajta. 

Oson, szimat, fél. 

Kontroll. Erről volt ma szó főleg terápián. Eddig az életem minden aspektusát kontroll alatt tartottam. Főleg a férfiakkal való kapcsolatomat. Mindig olyan embert választottam, aki biztosan csalódást okoz. Önbeteljesítő jóslat. Önszabotázs. Közben meg felemésztettem magam. A testem. Az egészségem. Az elmém. Beleolvadtam ezekbe az emberekbe, hogy megmentsem őket. Vagy inkább magamat. Kiolvastam a gondolataikat, a félelmeiket, hogy tudjam, mire számíthatok. Nagy meló ám ez, kurva fárasztó. De aztán hagytam, hogy végigsétáljanak rajtam. Azt gondoltam, ezt érdemlem. Hogy ez ilyen. Minden a forgatókönyv szerint halad, csak a szokásos, nincs itt semmi látnivaló. Minden férfi egy faszkalap. 

De ő...? Nem tudom. Ha kiveszem az egyenletből ezt a görcsös szorítást, a múltbéli tapasztalataimat, és csak arra figyelek, amilyennek megismertem őt, amin keresztül megy, amit megosztott velem, nem feltételeznék ilyet. De én mindig a legjobbat feltételezem, nem? Az elején mindig. Aztán esek egy nagyot. Nem tudom, össze vagyok zavarodva. 

Kicsúszik a kezeim közül... Mintha megfoghatnám. De őt nem tudom. Az utóbbi fél évben nem tudom megfogni a férfiakat. Nem érzem őket a kezemmel. Változom, más vagyok, máshogy viselkedem, ami jó. De ez az ismeretlen terep kikészít. Nincs nálam a kontroll. Erre vágytam, ezt akartam. Partneri kapcsolatot. Ez ilyen érzés lenne? Ilyen megfoghatatlan? Kétlem. 

Szeretnék háta lépni. Szeretném messziről nézni. Állni, egy helyben maradni, élni, érezni, vágyakozni, várni, de nem unatkozni. Szeretnék kibújni a fejemből, elbújni a rossz gondolatok elől. Csak lenni, jól, önmagamban önmagammal. Szeretnék én lenni a fény. A saját fényem, amivel magamat ragyogom be. Magamat melegítem. Annyi erő van bennem, annyi akarat, jóindulat, szeretet. Miért nem tudom magamnak adni? Miért akarom mindig más oltárán feláldozni magam? 

Tulajdonképpen mitől félek? Attól, hogy elhagy? Aki menni akar, arra adni kell a kabátot, ezzel nincs mit tenni. Az elpazarolt időt féltem? Nincs hova sietnem. Fájni fog? Fájjon, volt már rosszabb szerintem, nem is olyan régen. Attól félek, hogy nem lesz jobb? Hol jó az, aki nem akar engem? Miért rettegek ennyire...?

Aztán beugrik a válasz: attól félek, hogy etetnek. (Milyen jó kifejezés ez is. Etetem én magamat is eleget...)

De igen, ez lesz az. Attól félek, hogy hazudnak. Kihasználnak. Kihasználják a jóhiszeműségemet, a szeretetemet és a lelkemet. A türelmemet. Odaadom mindenem a legjobbat remélve, hogy aztán retteghessek attól, hogy elveszik. Hogy elveszek. Lojális vagyok a végletekig, nem merek elvenni semmit, akkor sem, ha nyújtják. Mert én tudom, hogy ára van. A minden drága. De amit én adok? Az ingyen van. Csak hát, olcsó húsnak híg a leve. Meg egyéb kajás hasonlatok. 

Mit tudok tenni...? Azon kívül, hogy várok. Semmit. Nem tudom megjósolni a jövőt, nem tudok más helyett őszinte lenni magammal. Nem tudom más helyett szeretni magamat. Nem tudom más érzéseit kontrollálni, nem tudok más helyett döntéseket hozni, nem tudok más helyett őszinte lenni magammal. Egyedül ülök a szobámban, csak én látom magam oldalról. Nincs itt senki és semmi (egy horkoló kutyát leszámítva). Én vagyok itt. Én vagyok magamnak. Én állok középen. Magányosan. 

Fáradt vagyok, aludni szeretnék. Hetek óta nem alszom. Nem miatta, magam miatt. Lábujjhegyen állok, pedig el is fekhetnék. Pihenhetnék. De túl tökéletes akarok lenni...

Mehetek én ezzel annyi kört amennyit szeretnék, nem lesznek ennél jobb válaszaim. Mondhatok én neki akármit, a helyzeten nem tudunk változtatni. Se ő, se én. Nincs más választásom, le kell ülnöm a saját érzéseimmel, és hagyni, hogy áthaladjanak rajtam. Ennyit tudok tenni. Itt lenni önmagamnak, önmagammal, akkor is, ha most nem éppen én vagyok saját magam legjobb társasága. 

Akinek meg kell hozzám érkeznie, az meg fog, anélkül, hogy én bármit is csinálnék. Ezt a döntést nem hozhatom meg más helyett, főleg nem őhelyette. Ha más életet szeretnék, mint ami eddig volt, akkor el kell engednem a kontrollt. Meg kell küzdenem a kontroll iránti vágyammal. Olyan dolgokat kell irányítanom, amiket tudok irányítani: az egészségemet, a döntéseimet, a gondolataimat. Pihennem kell. Itt kell lennem önmagamnak. És hagynom kell, hogy azok szeressenek, akik szeretni akarnak. Nem olyan nehéz ez, nem? 

Nem...?