Életemben először éreztem azt, hogy valaki érti, amit mondok. Aki érzi, amit érzek. Életemben először éreztem, hogy egy férfi lát engem. Sosem volt korábban ilyen tapasztalatom. Egyszerre csodálatos és rémisztő érzés. Aztán alig, hogy szárba szökkent köztünk valami, történt ez az ostoba tragédia. Azóta olyan, mintha egy hullámvasúton ülnék. 

Nem igazán tudom őt hibáztatni, mi tényleg a körülmények áldozatai vagyunk. Főleg ő. Én meg mint a jó cserkész, segítek, ahol tudok. Ott akartam neki lenni, ott akarok neki lenni. De egyre nehezebben vagyok támasz. Nem várja el, nem akarja, hogy vigyem a terhét, de valahol összekapcsolódtam vele és számomra természetes, hogy tartom a hátam. Nem tudom nem tartani a hátam. 

Egy óceán választ el bennünket. Ő visszatért a gyökerekhez, problémákat old meg, túlél. Gondolom. Meg Bumble-özik. Szabad ember. Én is szabad ember vagyok. Csak én ilyen ostobán lojális vagyok az első pillanattól kezdve. Eleinte közel éreztem magamhoz, hiába volt messze. De aztán együtt töltöttünk pár napot, és amióta megint elment, tényleg érzem, hogy távol van. Értem, hogy miért. Takarékon vagyunk. És nem gondolom, hogy hazudik. Tudom, hogy vissza fog jönni és újra fogunk találkozni. Tudom, hogy szeretné. Még szeretné. De nem tudom, később mi lesz. Nem tudom, hogy vissza tudunk-e találni egymáshoz. Hogy képes lesz-e nyitni felém. Hogy meggondolja-e magát. Nem tudom. És engem ez a "nem tudom" kapar. Mar. 

Amikor jobb napom van, bizakodó vagyok. Arra próbálok gondolni, hogy talán ezúttal minden rendben lesz. Hogy lehet, hogy most végre olyan kapcsolódást találtam, ami valódi. De aztán elfáradok. Pár napig nem beszélünk, csak éppen hogy, és szépen lassan egy ököl lesz a gyomrom helyén. Az agyammal tudom, hogy ez nem feltétlen róla szól. Látom, hogy mi a realitás: ez a helyzet, nem tudunk ezen változtatni, majd lesz, ami lesz. Aminek vagy akinek meg kell érkeznie hozzám, az meg fog. Nincsenek jó meg rossz döntések, nincsenek pontos jóslatok, a jelen van. Csak aztán nem mondja, hogy hiányzom neki. Vagy nem mondja, hogy csókokat küld. Előbb a Bumble, aztán később én. És kétségbe esek. Hirtelen egyedül leszek ezzel a rengeteg érzéssel ami bennem van, nehéz lesz a mellkasom, és maga alá temet ez a teher. 

Olyan régóta várom, hogy valaki meglásson engem. Hogy ne csak a könnyedségemet szeresse, ne csak azt, ahogy tőlem érzi magát, hanem engem akarjon, ahogy vagyok. És ott álltam ennek a küszöbnek a szélén, ugrásra készen, nyílt szívvel, de meg kellett állnom ugrás közben. És most azt érzem, hogy túlságosan akarom. De nem várhatom el, hogy más is ugyanúgy akarja ezt, mint én. Más nem ment keresztül azon, amin én. Másnak nem törték össze a szívét millió darabra, nem használták ki, nem hazudtak le a csillagos eget is. Másnak nem fájnak ennyire ezek a dolgok. Másnak nem ilyen vékony a bőre, mint nekem...

Annyira készen vagyok arra, hogy szeressek és viszontszeressenek. Annyira szeretnék bízni abban, hogy majd velem is megtörténik a szerelem, hogy én is megérkezem valakihez. Hogy ott lesz egy másik nyitott szív, ami majd nem akar bántani és kihasználni, hanem csak egyszerűen szeretni. Minden nap. Semmi sallang, semmi tündérmese, csak két ember, összefonott kezekkel, akkor is, amikor nehéz. Itt állok lábujjhegyen, évek óta, de vagy ezért, vagy azért nem ugorhatok. 

Ostobának érzem magam, amiért vágyom erre. Álmodozom róla, de szégyellem. Ábránd. Hazugság. Úgyis rossz lesz a vége. Ha nem most, majd később hagy el. Később jön rá, hogy igazából nem éri meg velem. Eddig mindenki rájött, a következő miért lenne kivétel...? A saját álmomat sem hiszem el. 

Gyűlölöm, hogy ilyen gyenge vagyok. Gyűlölöm, hogy ennyire fáj. Gyűlölöm, hogy nem tud nem érdekelni, hogy ilyen érzékeny vagyok, és hogy ennyire szükségem van erre kibebaszott hülye szeretetre. Gyűlölöm, hogy folyamatosan azon gondolkozom, hogy milyen vagyok a másik szemében: túl nagy, túl hangos, túl esetlen, túl tapasztalt, vagy éppen tapasztalatlan. Azt érzem, hogy egyszerre vagyok túl sok és túl kevés. Pedig ilyen nincs. Én csak vagyok. Csak egy ember vagyok. Vágyakkal, igényekkel, szükségletekkel. Egyszerű, nem?

Hogy lehetnék erősebb? Olyan régóta dolgozom ezen. Magamon. Hogy kell jól szeretni? Hogyan kell várni? Türelmesnek lenni? Főleg magammal... Hogyan kell választani? Mi az, ami még belefér, és mi az, ami nem? Mit várhatok el egy férfitól? Jobb lenne tényleg nem próbálkozni? Csak legyek egyedül és kész? Miért nem tudom a válaszokat a saját kérdéseimre? Tudom, hogy eddig miért nem tudtam, de mostanra már kiszarhattam volna a spanyol viaszt, nem? 

Van olyan, hogy akit én választok, az engem választ? Ez a jelenség létezik? Tudom, hogy más számára létezik, de számomra...? Bármikor közel kerülök valakihez, szanaszéjjel szorongom magam. Arra kelek, hogy szorongok. Arra fekszem, hogy szorongok. Légzésgyakorlatok, zene, írás, mozgás, barátok; minden ellenszert bevetettem már. Nem működik. Ha faszi van a közelemben, elveszek az éterben. Vérzik az orrom. Kell ez nekem? Tudom, hogy megérdemlem, hogy szeressenek, de mi van, ha nem lehet engem szeretni? Nem azért, mert szar ember vagyok, hanem mert egyszerűen nem gyártanak olyat, aki hozzám való. Csak nincs. Kéne, hogy legyen, de hibás a széria. Vagy kínlódok, vagy egyedül vagyok, ez a két lehetőség létezik. Lesz ez valaha más?

Nem a brazilról szól ez, hanem rólam. A saját, gyenge lábakon álló önbizalmamról, a belső küzdelmemről, a bennem élő kicsi Zsófi kétségbeeséséről és bizonytalanságáról. Emberek jönnek és mennek, ez a normális, tudom, látom. Azt is látom, hogy ha valaki maradni akar, az marad. És ezért nem kell mást tennem, csak önmagamnak lennem. Az elég. Akármi van, oké leszek. Élem az életem, kiveszem belőle, amit lehet, a többit meg egye meg ott a fene, ahol van. A fény én vagyok. Akinek meg kell érkeznie hozzám, az meg fog.

Chill the fuck out, bitch. You are fine either way.