"Köszönöm, hogy ezt megosztottad velem, tudom, hogy nehéz ilyenekről beszélni, és örülök, hogy nekem el szeretted volna mondani."
Nem hagy nyugodni a gondolat: más filmet néztem végig? Ezért szorongok ennyire, mert nem akarom látni, hogy mi a valóság? Lehet, hogy ez tényleg csak szex. Lehet, hogy amit ebben az egy hónapban építgettünk, azt most kijátszottuk, és így kifulladt az egész. Lehet. Minden lehetséges. Az is lehet, hogy csak egyszerűen éli az életét, fut, úszik, dolgozik, most síel, aztán majd pár napon belül megint küld pár hangüzit, és folytatódik az egész tovább.
Vagy nem.
Nem tudom.
"Nagyon különleges, ahogy leírod a dolgokat és az érzéseket, ahogy használod a szavakat."
Egyszer így látom a dolgokat, egyszer úgy. Nem beszélgetünk, eddig is így volt. Hetente küldtünk egymásnak hangüzenteket, de ennyi. Alapvetően azt gondolnám, hogy ez normális. Nem akarnék folyamatosan dumálni, nyomasztó lenne. Mégis, az együtt töltött éjszakák után most azt várnám, hogy legyen valamennyi kontakt kettőnk között. Annyira sok rossz tapasztalatom van, annyiszor lettem elutasítva, kihasználva, átejtve, hogy folyamatosan keresem az arra utaló jeleket, hogy ennek is vége lesz. Hogy ne legyen meglepetés. Folyamatosan készülök a rosszra.
Ő elkerülő, én szorongó-elkerülő. Nyomja mindkét gombomat, teljes testsúllyal...
"Most semmi másra nem vágyom, semmi kalandozás, semmi kötél, csak hogy egy takaró alatt legyünk, közel egymáshoz..."
_______________________________________________________________
Ezt két nappal ezelőtt írtam, azóta már tudom, hogy valójában nem látja értelmét, hogy több legyen kettőnk között, mert túl messze vagyunk egymástól, és különben is, most jobban arra van igénye, hogy egyedül legyen...
"Olyan érzésem van, mintha a lelked "öreg" lenne. Ezt a lehető legjobb értelemben mondom. Bölcs."
Bullshit.
Adott is mellé, sokat. És ez egy ilyen éhes léleknek, mint én pár pillanatig a világot jelentette. Azt gondolta, hogy majd ő felkarol. Megszeretget, megölel, megerősít önmagamban, önbizalmat ad. Ő egy jó ember, tele szeretettel és empátiával, ő csak jót akart. Meg a pinámat.
"Sokáig volt a szülőséggel kapcsolatban egy igen sötét, már-már bénító gondolatom: mivel sosem láttam, hogy milyen egy funkcionális család, én sem lennék soha jó szülő..."
Magamat okolom, hogy elhittem. Megalázónak érzem a helyzetet, mert igazából a szavaiból azt érzem, hogy ő bennem egy percig sem gondolkozott. Benne volt, ment a flow-val, engedte, hogy diktáljam a tempót, hogy megnyíljak, hogy elkezdjek kapaszkodni, hogy még azért szexelhessen egy jót. Végre. Hiszen én mindenben benne vagyok.
És tényleg. Nálam kísérletezőbb kedvű lány nem sok van. Nekem olyan a szex, mint egy édességbolt. Lehet, nem fog ízleni, lehet, hogy már tele vagyok, de akkor is érdekelni fog, milyen a következő falat. Imádom, amikor látom, ahogy a másik elveszik a szexben. Ahogy átadja magát az élvezetnek. Ahogy megéli azt, amire vágyik. Imádom az ízét és az illatát. A végtelen intimitást. Egy kerek egész, ami ott és abban a pillanatban működik, aztán szertefoszlik. És ezt egy percig sem titkoltam.
"Borzasztóan meg akarom csókolni, kisasszony!"
Szóval minek játszani? Minek építkezni? Annyi lehetőséget adtam arra, hogy elmondja őszintén, mit vár ettől a dologtól. Csak annyit kellett volna mondania, hogy "imádom ezt az egészet, de túl messze vagy, viszont amikor jövök, megraklak, cserkészbecsszó." Én meg mondtam volna, hogy "cár, legyen így, hozd a strap ont!" Annyi jó szextől megfosztott bennünket a hülye játékával...! Minek kellett elhitetni velem, hogy érdeklem?
"Olyan emberrel akarok együtt lenni, aki nagyon érett érzelmileg, aki már sok kapcsolaton túl van, aki volt már nehéz helyzetben, de kijött belőle."
A szorongásom üvöltött velem, felém, hogy ez a dolog nem az, aminek látszik. Hogy hiába a szép szavak és a tervek, mögötte nincsen semmi. Újra át akarta élni azt az energiát, lendületet, szexuális feszültséget, amit januárban adtam neki, és azért tartott játékban, azért beszélgetett velem, hogy még többet kaphasson. Megsemmisítő érzés, hogy hagytam, hogy játszanak velem. Távolról izgalmas vagyok...De közelről? Már nem igazán.
"Veled tényleg bármiről lehet beszélgetni. Biztonságos vagy, biztonságban érzem magam veled."
"Sajátot szeretnék, de az örökbefogadás is abszolút opció. Nem az számít, hogy mi a genetika, hanem az, hogy együtt csináljuk."
Amúgy ő nem kalandot keresett ám. Nem. Véletlenül baszott meg egyszer. Kétszer. Meg harmadszor is. Órás hangüzeneteket küldött. Én meg válaszoltam. Hosszan, őszintén. Azonnal hallgatott, amikor küldtem, az ágyban fekve. Mintha egymás mellett lennénk. Aztán másnap is, meg két nappal később is. Jegyzeteket írt, hogy ne felejtse el, mit szeretne még elmondani. Én meg remegtem. Boldog voltam. És rémült. "Dehát ennek semmi értelme." Milliószor megfordult a fejemben.
Ugyanolyanok vagyunk. Írunk. Zenélünk. Elmélkedünk. Figyeljük a világot, az embereket, keressük a kapcsolódási pontokat. Közben mégis: tűz és víz. Ő a hegyekben, én kávézókban; ő hódítani akar, én hazaérni. Tudtam, láttam, de mégis azt éreztem, hogy vagy közös metszet.
"Imádom végigsimítani a hajad."
Volt valami furcsa és megmagyarázhatatlan ebben a két éjszakában. Jól éreztem magam, közben mégsem. Hihetetlen mennyiségű energia szabadult fel, de túl sok volt az egész. Nem volt hova megérkezzek. Ő olyan volt, mint egy gyerek a játékboltban. Csináljuk ezt, próbáljuk ki azt. Szerettem volna ránézni, próbáltam kapcsolódni, de az egész elcsúszott. Egyikünk sem hozta az elvártat. Hosszan építettük ezt a csalódást.
Mindenkiben a jót látom, de tudom, hogy ő tényleg jó, nem akarok belőle ördögöt csinálni. Neki is megvannak az indokai és nekem is. Nem hangzottak el ígéretek, valódi tervek, létező érzések. Két magányos és sérült ember összekapaszkodott a sötétben, de egyikük sem tudott megnyugodni. Az egyikük nem is akart.
Bánt, hogy nem azt kaptam, amit megérdemelnék, de az is, hogy olyantól vártam otthont, aki nekem nem akart az lenni.
Visszalépek a Start mezőre, de a játék nem áll meg. Nem akarok már egyedül játszani, nem akarom, hogy velem játszanak. Hogyan rajzoljam át a játékmezőket? Ez az egész életem legnagyobb feladata. Újratervezni a táblát. Nem szállhatok ki, de a cél elérhetetlen. Elvetem újra a kockát, reménykedem a hatosban. De lehet, hogy egyesekkel kell a társas végére érnem. Remélem, lesz ott már egy ember alakú figura, akivel elkezdhetem majd az egészet elölről. De addig is, reménykedjünk egy hatosban. Az ötös is megteszi. Mindegy, csak haladjunk. Valamerre induljunk el. Van időm játszani. Végül is...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése