A napokon keresztül tartó szorongást felváltotta a hideg gyász. Szélsőséges skálán élem meg az érzéseket és hiába érzem úgy, hogy tudom, mikről van szó, felkészületlennek érzem magam rájuk. Minden pillanatot játszok vissza a fejemben, próbálok értelmet találni minden mozdulat, arckifejezés, gesztus és mondat mögött. Ki akarom találni, hogy mi van a fejében, hogy mit érez, mit tervez, hogy lát engem... Kontrollálni akarom a szituációt és szinte elviselhetetlen érzés az, hogy nem tudom, mi lesz.
Voltam már itt, nem is egyszer, ez az érzés nem új. Ha úgy látom, hogy a másik elhúzódik, hogy csendben van, elkezdem felhúzni a falaimat, és igyekszem nagyon gyorsan meggyőzni magam arról, hogy amúgy nem is volt ez olyan jó, hogy nem azt kaptam, amit vártam, és nem baj, ha most vége lesz. Sőt, legyen is vége. Egyszerűbb lesz úgy, hiszen most még nem fájna annyira...
Mindent grammra pontosan ki akarok számolni. Mielőtt most hétvégén találkoztunk volna, úgy éreztem, egyenlő a mérleg köztünk. Most egyértelműen úgy érzem, hogy én akarom ezt jobban. Küldtem neki egy hangüzenetet, amiben elmondtam, hogy remélem még lesz lehetőségünk kísérletezni dolgokkal, de ő a válaszaiban nem utalt a jövőre. Hihetetlenül szomorú belegondolni abba, hogy ez valószínűleg ennyi volt. Jelenleg azt érzem a legvalószínűbb szcenáriónak, hogy egy darabig eltűnik, aztán majd jön egy bullshit kibúvó, vagy valamilyen időhúzó, semmit mondó beszélgetés. Mindegy, melyik, a vége ugyanaz lesz: hagyjuk ezt az egészet. Bocs.
Vajon mi ebből a valóság, és mi képzelet? A szorongás igazából az, amikor próbáljuk megjósolni a jövőt, szóval jó sok lehetséges végkifejlet van a fejemben folyamatosan: az egyik pillanatban ez a szcenárió tűnik lehetségesebbnek, a következőben a szöges ellentéte. De hogy mi a valóság...? Tudja a fene. És ha már valóság: tényleg jó match vagyunk M-mel? Igen, a szex működik, az értékrendünk hasonló, de az életünket máshogy éljük. Mit nagyítok fel és mit kicsinyítek le? Mit nem veszek észre? Úgy érzem, pontosan tudnom kellene, hogy mi történik, hogy mi fog történni, pedig nem tudhatom. Nem látom mások gondolatait, nem látok a jövőbe, nem tudom befolyásolni mások megélését rólam, nem érezhetek mások helyett. Nem szerethetem magamat másokon keresztül...
Tudom, hogy ez az egész _valójában_ nem róla szól, hanem rólam. Én vagyok az, aki egész eddigi életében azon dolgozott, hogy véletlenül se higgye el, hogy egyszer majd lehet boldog, és nekem kell most ezzel megküzdenem. Én vagyok az, aki egy levegővételnyi időt sem akar hagyni semmi olyannak, ami fájdalmat okozhat. Én vagyok az, aki valójában retteg a kötődéstől úgy, hogy közben minden porcikája vágyja a szeretetet. Én vagyok az, aki valójában nem tudja, mit akar. Az, hogy ebből a dologból lesz-e valami, igazából irreleváns. Az, hogy kellek-e egy embernek vagy sem, rólam keveset mond el. Azt szeretném, hogy legyen ő az erősebb, a magabiztosabb helyettem, hogy adja meg a megerősítést, amire szükségem van ahhoz, hogy merjek érezni. Pedig nincs szükségem jóváhagyásra, magamtól is tudom, hogy nem tudom, hogy ez az egész jó lesz-e.
Azt szeretném, ha nem tudná megállni, hogy írjon, közben ha most beszélgetnem kellene vele folyamatosan, megterhelőnek érezném. Azt szeretném, ha azt mondaná, hogy velem akar lenni, pedig halálra rémít ez a gondolat. Azt szeretném, ha elmondaná, hogy mit gondol rólam, pedig még nem is ismer... Ebben a limbóban nehezen körvonalazódnak a gondolatok.
Beleülök a kíváncsi székbe: kíváncsian várom, hogy mi lesz a következő. Vajon megyünk tovább, vagy kiszáll itt? Vajon én meddig bírom ezt a köztes állapotot? Ki tudjuk találni, hogy mit akarunk? Tudunk majd felnőttként viselkedni, vagy elkerüljük inkább az egészet...? Egy biztos: egy út van, és az az őszinteség, első sorban saját magunkkal, saját magammal. És ha igazán őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy fogalmam sincs, mit akarok. És ez most, ezen a ponton így van rendjén.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése