Megismertem valakit és szorongok. Rengeteget. Szexszel indult az egész, de beszivárgott valami valódi is közénk, körénk. Nem tudtam eddig, hogy ez milyen. Rengeteg emberrel találkoztam az elmúlt években, de a vége mindig az lett, hogy ezek az emberek nem nekem valók. Sok vagyok nekik, túl komplex, túl nagy személyiség túl magas elvárásokkal. És ez rendben van. Nem vagyok kompatibilis mindenkivel, sőt. Elkezdtem berendezni egy életet, amiben nincs helye a szerelemnek. És jó életem van, nagyon is! Olyan emberek vesznek körbe, akik szeretnek, akikkel önmagam lehetek. Hatalmas tempóban távolodom a családomtól most már érzelmileg is, nem csak fizikailag, és olyan, mintha végre kapnék levegőt. Minden jó most, és ezért nagyon büszke vagyok magamra, mert én, csakis én építettem ezt az életet.
De most veszem csak észre, hogy annyira meggyőztem magam arról, hogy nem fogom megtalálni az emberem, hogy már annak a lehetőségével sem számoltam, hogy egyszer talán megismerek valakit. Hogy egyszer valakivel jó lesz. Nem mondom, hogy M ez az ember, mert ez egyáltalán nem biztos. De miatta érzek most ennyi mindent. Ennyi mindent egyszerre. És valahogy ez most nehéz. Túl kiszolgáltatottnak, bizonytalannak tűnik az egész. Egyszerű nyeregben lenni olyan emberekkel szemben, akikkel tudom, hogy nem működne. De most kapcsolódni valakivel ezen a másik, számomra ismeretlen hullámhosszon megrémít. Élvezem, úszom benne, de egyidejűleg rettegek is tőle. Amikor az a benyomásom, hogy ez az egész valójában nem tart sehová, sírnék. Szeretnék vele őszinte lenni, legtöbbször az is vagyok, közben mégis próbálok nem kimozogni a határokból, nem túl komolyan venni a dolgot. És ez rengeteg meló és energia.
Ha most meg kellene mondanom, hogy mit várok ettől a dologtól, nem hiszem, hogy tudnék egzakt választ adni. Nincsenek még se kérdések, se válaszok, csak érzések. És ettől teljesen szétesek. Jól akarom csinálni, szeretnék többet vele lenni, még így is, hogy messze van. Úgy érzem, hogy sok mindent fel tudnék adni ezért. De vajon ő mit érez? Lehet, hogy neki ez még csak szex? Lehet, hogy csak azért úszik az árral, mert én akarom így? Az elején vagyunk, ez a normális. Miért érzem mégis úgy, hogy bele fogok őrülni?
Vissza-visszaolvasgatom, hallgatom az üzeneteinket, pörgetem vissza a beszélgetéseinket fejben, és megállás nélkül azon gondolkozom, hogy hogy láthat ő engem? Imposztornak érzem magam, hiába vagyok önmagam. Bennem van ez a megmagyarázhatatlan félelem, hogy le fogok bukni. Hogy rá fog jönni, hogy valójában nem is vagyok olyan laza. Olyan nyugodt. Olyan kiegyensúlyozott. Olvassa a rezdüléseimet, és ettől meztelenebbnek érzem magam, mint valaha. És én nem szeretek meztelen lenni.
Lehet, hogy még nem vagyok kész valami igazira? Olyan elképesztően törékenynek érzem magam. Ez normális? Azt mondja, hogy biztonságban érzi magát velem. Hogy biztonságos vagyok. És tényleg az vagyok, nem hiszem, hogy túloz. De én biztonságban vagyok?
Az első éjszaka nem bújt hozzám, aminek önmagában örültem, nem tudok összebújva aludni. A kezem a mellkasán volt, azon pedig az ő keze. Mégis, olyan távol éreztem őt magamtól... Egy szemhunyásnyit sem aludtam, folyamatosan járt az agyam. Aztán tegnap a homlokát a homlokomhoz nyomta, és úgy aludt el, hogy a fenekemet fogta. Simogattam a hátát és hallottam, ahogy a lélegzetvételei egyre lassabbak lesznek... Nem tudom, volt-e valaha részem ennyi intimitásban. Egész éjszaka fent voltam.
Lehet, hogy valójában azt jelzi a testem ezzel a sok szorongással, hogy nem jó nekem ez az ember. Hogy nekem egy egyszerűbb lelkületű, kevésbé érzékeny férfival kellene lennem, akivel magabiztosabbnak érzem magam. Lehet, hogy ő mindenkivel ilyen, és valójában nem is gondolkozik bennem potenciális párként. Lehet, hogy csak átutazók vagyunk egymás életében, és valójában nincs e mögött tartalom. Állítása szerint elkerülő kötődésű. Lehet, csak addig lesz ez neki jó, amíg elő nem kerül a kik vagyunk mi egymásnak kérdés. Félek, hogy elijesztem. De attól is félek, hogy nem.
Mi van, ha jó lesz? Talán ettől félek a legjobban, hogy lesz vesztenivalóm.
Valójában az életem minden területén ettől félek a legjobban. Mi lesz, ha jól leszek? Ha egészséges leszek? He megtalálom a helyemet a világban? Ha marad ilyen egyszerűen jó a munka. Ha rendbe teszem a kajával való viszonyom, ha olyan testem lesz majd, amire mindig is vágytam? Mi lesz, ha rendben leszek, és soha többé nem eshetek vissza? Vagy mi lesz, ha lesz mellettem valaki, akinek végig kell néznie, hogy visszaesek? Hogy visszaesek, és onnantól kezdve szégyenben kell élnem azért, mert nem voltam elég erős...?
Elképesztően kurva nehéz ez, pedig mindig tök jó... Ez lenne az élet?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése