Egy percig sem voltam a társad. Egy percig sem voltunk párkapcsolatban. Egy darab percig sem. Az elejétől a végéig az anyád voltam. Az ember, aki vigyáz rád, aki megért, aki meghallgat, aki végtelen szeretetet ad, aki a széltől is óv, aki szeret téged - magad és saját maga helyett is. De neked semmi sem volt elég. Egy fekete lyuk voltál, és mindent elnyeltél. Mindent. Hónapokon keresztül próbáltalak megérteni. Folyton azon kaptam magam, ahogy a helyedbe képzelem magam. Minden nyomorult másodpercet, minden csókot, minden levetett ruhadarbot, minden lökést elképzeltem, újra és újra. Elképzeltem, milyen érzés lehetett a szemembe hazudni, próbáltam kitalálni, mit gondolhattál, mivel mentetted fel magad, mivel magyaráztad meg magadnak, hogy ez így rendben van. Érteni akartam, amit tettél, érezni akartam, amit éreztél, ahelyett, hogy a saját érzéseimet éltem volna meg. Elnyomtam a haragomat, mert fontosabbnak éreztem, hogy te boldog légy. Csak aztán két év után ez már nekem sem ment. Meg...