Egy percig sem voltam a társad. Egy percig sem voltunk párkapcsolatban. Egy darab percig sem. Az elejétől a végéig az anyád voltam. Az ember, aki vigyáz rád, aki megért, aki meghallgat, aki végtelen szeretetet ad, aki a széltől is óv, aki szeret téged - magad és saját maga helyett is. De neked semmi sem volt elég. Egy fekete lyuk voltál, és mindent elnyeltél. Mindent.
Hónapokon keresztül próbáltalak megérteni. Folyton azon kaptam magam, ahogy a helyedbe képzelem magam. Minden nyomorult másodpercet, minden csókot, minden levetett ruhadarbot, minden lökést elképzeltem, újra és újra. Elképzeltem, milyen érzés lehetett a szemembe hazudni, próbáltam kitalálni, mit gondolhattál, mivel mentetted fel magad, mivel magyaráztad meg magadnak, hogy ez így rendben van. Érteni akartam, amit tettél, érezni akartam, amit éreztél, ahelyett, hogy a saját érzéseimet éltem volna meg. Elnyomtam a haragomat, mert fontosabbnak éreztem, hogy te boldog légy. Csak aztán két év után ez már nekem sem ment.
Megérezted, hogy nem vagyok jól, láttad, ahogy kibuktam, hallottad, amit gondolok. Nem tudtál már kikerülni, nem tudtad már csak azt elvenni, amire szükséged volt. Ezért inkább mit csináltál? Kihátráltál. Képtelen voltál felelősséget vállalni azért, amit tettél, ezért inkább úgy döntöttél, hogy nem akarod többé látni, mit okoztál. Ha tényleg szerettél volna, akkor vállaltad volna a felelősséget. De neked csak az anya kell belőlem, a nő nem. Az máshonnan kell.
Haragszom, elképesztő düh dolgozik bennem. Nem csak a félrekúrásért, hanem ezért a nyomorúságos két évért, így, egyben. A sok hazugságért, a hitegetésért, a könnyekért, a kétségbeesésért, amit állandóan éreztem, amiért kihasználtál, kizsigereltél... És főleg azért, mert amikor már nem tudtam többet adni, eldobtál, mint egy használt rongyot. Legugutóbb azt mondtad, úgy érzed, kihasználsz. Hát barátom, most az egyszer igazad volt...
És így is a legrosszabb az egészben, hogy én ezt mind-mind hagytam. A te érzéseidet tettem a magamévá, mert annyira nem tartottam magam, hogy a saját boldogságommal foglalkozzak. Soha többé nem akarom ezt érezné. Soha többé.
Hónapokon keresztül próbáltalak megérteni. Folyton azon kaptam magam, ahogy a helyedbe képzelem magam. Minden nyomorult másodpercet, minden csókot, minden levetett ruhadarbot, minden lökést elképzeltem, újra és újra. Elképzeltem, milyen érzés lehetett a szemembe hazudni, próbáltam kitalálni, mit gondolhattál, mivel mentetted fel magad, mivel magyaráztad meg magadnak, hogy ez így rendben van. Érteni akartam, amit tettél, érezni akartam, amit éreztél, ahelyett, hogy a saját érzéseimet éltem volna meg. Elnyomtam a haragomat, mert fontosabbnak éreztem, hogy te boldog légy. Csak aztán két év után ez már nekem sem ment.
Megérezted, hogy nem vagyok jól, láttad, ahogy kibuktam, hallottad, amit gondolok. Nem tudtál már kikerülni, nem tudtad már csak azt elvenni, amire szükséged volt. Ezért inkább mit csináltál? Kihátráltál. Képtelen voltál felelősséget vállalni azért, amit tettél, ezért inkább úgy döntöttél, hogy nem akarod többé látni, mit okoztál. Ha tényleg szerettél volna, akkor vállaltad volna a felelősséget. De neked csak az anya kell belőlem, a nő nem. Az máshonnan kell.
Haragszom, elképesztő düh dolgozik bennem. Nem csak a félrekúrásért, hanem ezért a nyomorúságos két évért, így, egyben. A sok hazugságért, a hitegetésért, a könnyekért, a kétségbeesésért, amit állandóan éreztem, amiért kihasználtál, kizsigereltél... És főleg azért, mert amikor már nem tudtam többet adni, eldobtál, mint egy használt rongyot. Legugutóbb azt mondtad, úgy érzed, kihasználsz. Hát barátom, most az egyszer igazad volt...
És így is a legrosszabb az egészben, hogy én ezt mind-mind hagytam. A te érzéseidet tettem a magamévá, mert annyira nem tartottam magam, hogy a saját boldogságommal foglalkozzak. Soha többé nem akarom ezt érezné. Soha többé.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése