Augusztusban sikerült megértenem anyát. Megéreztem a magányt, a kis DIY börtönét amiben él, és végre megértettem azt is, hogy én már nem tartozom oda. Azt gondoltam, végre megszabadulok a csomagomtól és elkezdődhet a saját életem. Csodás lesz! Vártam, hogy jöjjön a feloldozás, hogy aztán búcsúzóul elmormolhassak egy miatyánkot és kilépjek a fényre. Na, ezt azóta is várom. Az augusztusi poszt után egy héttel felmondta a vesém a szolgálatot. Ezúttal a bal. Aztán kiderült, hogy a több mint 10 éves petefészekcisztám 6 centisre nőtt. Majd a CT kimutatott egy elváltozást a lépemen. Elöntöttek megint a szemölcsök, a kis búcsúajándékom Matyitól a műtét után sem hagyott magamra. Nevetséges - gondoltam. A saját testem ki akar nyírni. Komolyan így gondoltam. Olyan pokoli fájdalmaim voltak, hogy sokszor tényleg azt hittem, ez az utolsó lélegzetvétel. Néha már örültem is volna neki. Olyan egyedül éreztem magam a szenvedéssel, mint még soha. Néztem, ahogy telnek az órák, feküdtem az ágyban...