Augusztusban sikerült megértenem anyát. Megéreztem a magányt, a kis DIY börtönét amiben él, és végre megértettem azt is, hogy én már nem tartozom oda. Azt gondoltam, végre megszabadulok a csomagomtól és elkezdődhet a saját életem. Csodás lesz! Vártam, hogy jöjjön a feloldozás, hogy aztán búcsúzóul elmormolhassak egy miatyánkot és kilépjek a fényre.
Na, ezt azóta is várom.
Az augusztusi poszt után egy héttel felmondta a vesém a szolgálatot. Ezúttal a bal. Aztán kiderült, hogy a több mint 10 éves petefészekcisztám 6 centisre nőtt. Majd a CT kimutatott egy elváltozást a lépemen. Elöntöttek megint a szemölcsök, a kis búcsúajándékom Matyitól a műtét után sem hagyott magamra.
Nevetséges - gondoltam. A saját testem ki akar nyírni. Komolyan így gondoltam. Olyan pokoli fájdalmaim voltak, hogy sokszor tényleg azt hittem, ez az utolsó lélegzetvétel. Néha már örültem is volna neki. Olyan egyedül éreztem magam a szenvedéssel, mint még soha. Néztem, ahogy telnek az órák, feküdtem az ágyban összegörnyedve és könyörögtem ahhoz a valamihez, amiben nem is hiszek, hogy akár az életem árán is, de szűntesse meg ezt a kínlódást.
Aztán amikor már tényleg nem tudtam, hogyan tovább, benntartottak a kórházban. Végre. Eleinte úgy gondoltam, hogy "én és a magyar egészségügy, nem egy nyertes kombó" -, de furcsa mód megnyugodtam. Olyan volt ez a kényszerpihenő, mint egy kibaszott nyaralás. Néha még most is visszavágyom oda. Végre én voltam az, akit megmentettek, aki gyenge volt. Nem volt más választásom, nem hagyott a testem kiutat. Jó érzés volt gyengének lenni, jó érzés volt pihenni, jó érzés volt, hogy végre van egy kifogásom, amibe senki sem tud belekötni. És végre félre tudtam tenni a munkát, a fogyókúrát, a kötelező köröket, a felesleges barátokat. Nem stresszeltem. Csak én és a patológia melletti büfé meg a Snickers. Maga a megtestesült álom.
Aztán - mint minden jónak, ennek is - végeszakadt. Indult ismét a mókuskerék, alig győztem behozni a lemaradást. Utórengésként még jól begyulladt a fülem, de úgy voltam vele, hogy ez a legkevesebb, és bár két antibiotikum is alig tudta leszedni a gyulladást, úgy éreztem, lassan vége lesz a szenvedésnek.
Költöztem, buliztam egyet, látszólag rendbe jöttem, nem volt semmi gond. Berendeztem a saját lakásom, végre egyedül élek, kötetlenül, zöld övezetben... Az én amerikai álmom valóra vált. Mivel épp egy olyan etapban voltam, amikor boldognak kellene lennem, nem is igazán tűnt fel, hogy mennyit eszem megint. Észre sem vettem, hogy megint túleszek. Egyre többször, egyre kontrollálhatatlanabbul.
Nem gondoltam volna, hogy megint eljutok ide, pláne miután megéltem az amerikai álmot, de szarul vagyok. Kifejezetten pocsékul érzem magam az életemben. A Nagy Nyári Felívelés után szépen lassan visszaereszkedtem és úgy vonultam be megint a börtönömbe, hogy gyakorlatilag észre sem vettem. Annyira agyból csináltam megint mindent, hogy szépen elnyomtam az érzéseimet, és előjöttek a megrögzött faszságaim. Semmit sem tudok mértékkel csinálni.
Állandóan Matyira gondolok. Már nem is emlékszem rá, nem is nagyon tudnék neki mit mondani. Ha meglátnám, inkább elfutnék. Annyira gyűlölöm őt, hogy valószínűleg ott helyben kitépném a szívét.
Mégis hiányzik.
Pár hete érzem, hogy hiányzik. Ijesztő, de nem tudtam nem rá gondolni. Ezt is túltoltam; vele feküdtem, vele keltem. Aztán rájöttem, hogy ez nem róla szól, hanem a funkciójáról. Benne összpontosul minden traumám. Ő a piros gombom. Mellette úgy éreztem, van dolgom, van hasznom. Így leszek értékes, hogy engedem, hogy valaki kihasználjon. Ezt kaptam otthonról útravalóul. Akkor szeretnek, ha használnak. És ennek megfelelően is választottam embereket magam mellé. Ha megmentek valakit, cserébe elfogad és életem végéig szeretni fog... Minél sérültebb volt a másik, annál hasznosabbnak éreztem magam, és annál mélyebbre süllyedtem a mindent elnyelő fekete lyukakban. Családtagok, férfiak, barátok, barátnők... Mindegyikük egy-egy drog, és nagyon nehéz lejönni róluk.
Mérges vagyok, mert úgy érzem, bebizonytotta azt, amitől a legjobban rettegtem: hogy nem vagyok elég. Mérges vagyok, mert bármennyi csillagot lehoztam volna neki az égről, neki mégsem én kellettem. Mérges vagyok, mert elhittem, hogy ha odaadom magam szörüstül-bőrüstül, nem lehet majd nem szeretni. Mérges vagyok, mert hagytam, hogy hülyére vegyen és belementem a játékába. Mérges vagyok, mert ő mondta ki, hogy vége, és nem én. Mérges vagyok, mert nem jött vissza. De főleg azért vagyok mérges, mert még máig is azt akarom, hogy visszajöjjön.
Nem, nem azért, mert ő életem szerelme. Szerencsére ezt látom. Matyi a triggerem. Matyi a szemölcs, aki nem engedi, hogy éljek. Rá kell figyelnem. Matyi az értékeim mértékegysége. Matyi anya. Az anya, aki sosem fogadott el. Matyi én vagyok. Én nem fogadom el magam. Beragadt ez a kis geci. Olyan tökéletesen beleillett a mintámba, hogy nélküle üresnek érzem magam.
Ez beteg.
Van ez a fura kettősség az életemben. Mindent rendszerezek, már-már gusztustalanul. Mindent eltervezek, de aztán a gyakorlatba nem ültetek át semmit. Amikor éppen úgy érzem, hogy szétesek, leülök, és tervezek. Hova megyek, mit csinálok, mit eszek... Mindent megtervezek, mert ettől úgy érzem, nálam van a kontroll. Pedig nem is lehetnék távolabb tőle.
Nézem, ahogy mennek a napok,
nézem a testem, ahogy egyre nagyobb,
nézem a munkát, az is egyre több,
és nézem a plafont, ahogy
arrébb vánszorog a nap fénye,
miliméterről miliméterre.
Akkor tudom, hogy baj van, ha elkezd hiányozni a régi életem. Amikor vissza akarok bújni a régi hárításaimba, a jól ismert szerepeimbe, amelyekben bár nem voltam boldog, de legalább hasznosnak éreztem magam. Ha hiányzik Matyi, baj van. Ha beszélgetni akarok anyával, baj van. Ha leülök tervezgetni, baj van. Ha túlgondolok mindent, baj van. Észre kell vennem, mielőtt visszasüllyedek, nem akarom egész életemben kergetni saját magam...
Dühös vagyok. Tele vagyok indulattal, de egyszerűen nem merem kiengedni ezt a sártengert. Ragad és büdös, ráadásul foglamam sincs, mennyi van belőle. Jó körbejárni, nézegetni messziről, mintha nem is az enyém lenne, mert addig biztonságban érzem magam. El sem tudom képzelni, milyen lehet e nélkül a nyomás nélkül élni. A hiánya jobban megijeszt mint az, hogy kiengedjem.
Szerencsére a testem jelez. Nincs más hátra, mint előre. Nem tarthatom vissza már sokáig ezt a sok fost, mert ciszták meg vesekövek meg kilók lesznek belőle, aztán a végén tényleg kinyírom magam. Azzal, hogy nem hagyok teret az érzéseimnek, gyakorlatilag öngyilkosságot követek el.
Tavaly decemberben összedőlt a világom. Bár ez erős kifejezés, hiszen addig sem volt egyben. A szenvedésem ragasztotta össze, így ha épp nem szenvedek, úgy érzem, megint szétesik. Milyen tragikus, te jó ég. Minden áron egyedül akarok beledögleni ebbe az egészbe... Szembe kell néznem az igazsággal: még mindig anya börtönében vagyok. És fogalmam sincs, hogy kell innen kijutni.
Na, ezt azóta is várom.
Az augusztusi poszt után egy héttel felmondta a vesém a szolgálatot. Ezúttal a bal. Aztán kiderült, hogy a több mint 10 éves petefészekcisztám 6 centisre nőtt. Majd a CT kimutatott egy elváltozást a lépemen. Elöntöttek megint a szemölcsök, a kis búcsúajándékom Matyitól a műtét után sem hagyott magamra.
Nevetséges - gondoltam. A saját testem ki akar nyírni. Komolyan így gondoltam. Olyan pokoli fájdalmaim voltak, hogy sokszor tényleg azt hittem, ez az utolsó lélegzetvétel. Néha már örültem is volna neki. Olyan egyedül éreztem magam a szenvedéssel, mint még soha. Néztem, ahogy telnek az órák, feküdtem az ágyban összegörnyedve és könyörögtem ahhoz a valamihez, amiben nem is hiszek, hogy akár az életem árán is, de szűntesse meg ezt a kínlódást.
Aztán amikor már tényleg nem tudtam, hogyan tovább, benntartottak a kórházban. Végre. Eleinte úgy gondoltam, hogy "én és a magyar egészségügy, nem egy nyertes kombó" -, de furcsa mód megnyugodtam. Olyan volt ez a kényszerpihenő, mint egy kibaszott nyaralás. Néha még most is visszavágyom oda. Végre én voltam az, akit megmentettek, aki gyenge volt. Nem volt más választásom, nem hagyott a testem kiutat. Jó érzés volt gyengének lenni, jó érzés volt pihenni, jó érzés volt, hogy végre van egy kifogásom, amibe senki sem tud belekötni. És végre félre tudtam tenni a munkát, a fogyókúrát, a kötelező köröket, a felesleges barátokat. Nem stresszeltem. Csak én és a patológia melletti büfé meg a Snickers. Maga a megtestesült álom.
Aztán - mint minden jónak, ennek is - végeszakadt. Indult ismét a mókuskerék, alig győztem behozni a lemaradást. Utórengésként még jól begyulladt a fülem, de úgy voltam vele, hogy ez a legkevesebb, és bár két antibiotikum is alig tudta leszedni a gyulladást, úgy éreztem, lassan vége lesz a szenvedésnek.
Költöztem, buliztam egyet, látszólag rendbe jöttem, nem volt semmi gond. Berendeztem a saját lakásom, végre egyedül élek, kötetlenül, zöld övezetben... Az én amerikai álmom valóra vált. Mivel épp egy olyan etapban voltam, amikor boldognak kellene lennem, nem is igazán tűnt fel, hogy mennyit eszem megint. Észre sem vettem, hogy megint túleszek. Egyre többször, egyre kontrollálhatatlanabbul.
Nem gondoltam volna, hogy megint eljutok ide, pláne miután megéltem az amerikai álmot, de szarul vagyok. Kifejezetten pocsékul érzem magam az életemben. A Nagy Nyári Felívelés után szépen lassan visszaereszkedtem és úgy vonultam be megint a börtönömbe, hogy gyakorlatilag észre sem vettem. Annyira agyból csináltam megint mindent, hogy szépen elnyomtam az érzéseimet, és előjöttek a megrögzött faszságaim. Semmit sem tudok mértékkel csinálni.
Állandóan Matyira gondolok. Már nem is emlékszem rá, nem is nagyon tudnék neki mit mondani. Ha meglátnám, inkább elfutnék. Annyira gyűlölöm őt, hogy valószínűleg ott helyben kitépném a szívét.
Mégis hiányzik.
Pár hete érzem, hogy hiányzik. Ijesztő, de nem tudtam nem rá gondolni. Ezt is túltoltam; vele feküdtem, vele keltem. Aztán rájöttem, hogy ez nem róla szól, hanem a funkciójáról. Benne összpontosul minden traumám. Ő a piros gombom. Mellette úgy éreztem, van dolgom, van hasznom. Így leszek értékes, hogy engedem, hogy valaki kihasználjon. Ezt kaptam otthonról útravalóul. Akkor szeretnek, ha használnak. És ennek megfelelően is választottam embereket magam mellé. Ha megmentek valakit, cserébe elfogad és életem végéig szeretni fog... Minél sérültebb volt a másik, annál hasznosabbnak éreztem magam, és annál mélyebbre süllyedtem a mindent elnyelő fekete lyukakban. Családtagok, férfiak, barátok, barátnők... Mindegyikük egy-egy drog, és nagyon nehéz lejönni róluk.
Mérges vagyok, mert úgy érzem, bebizonytotta azt, amitől a legjobban rettegtem: hogy nem vagyok elég. Mérges vagyok, mert bármennyi csillagot lehoztam volna neki az égről, neki mégsem én kellettem. Mérges vagyok, mert elhittem, hogy ha odaadom magam szörüstül-bőrüstül, nem lehet majd nem szeretni. Mérges vagyok, mert hagytam, hogy hülyére vegyen és belementem a játékába. Mérges vagyok, mert ő mondta ki, hogy vége, és nem én. Mérges vagyok, mert nem jött vissza. De főleg azért vagyok mérges, mert még máig is azt akarom, hogy visszajöjjön.
Nem, nem azért, mert ő életem szerelme. Szerencsére ezt látom. Matyi a triggerem. Matyi a szemölcs, aki nem engedi, hogy éljek. Rá kell figyelnem. Matyi az értékeim mértékegysége. Matyi anya. Az anya, aki sosem fogadott el. Matyi én vagyok. Én nem fogadom el magam. Beragadt ez a kis geci. Olyan tökéletesen beleillett a mintámba, hogy nélküle üresnek érzem magam.
Ez beteg.
Van ez a fura kettősség az életemben. Mindent rendszerezek, már-már gusztustalanul. Mindent eltervezek, de aztán a gyakorlatba nem ültetek át semmit. Amikor éppen úgy érzem, hogy szétesek, leülök, és tervezek. Hova megyek, mit csinálok, mit eszek... Mindent megtervezek, mert ettől úgy érzem, nálam van a kontroll. Pedig nem is lehetnék távolabb tőle.
Nézem, ahogy mennek a napok,
nézem a testem, ahogy egyre nagyobb,
nézem a munkát, az is egyre több,
és nézem a plafont, ahogy
arrébb vánszorog a nap fénye,
miliméterről miliméterre.
Akkor tudom, hogy baj van, ha elkezd hiányozni a régi életem. Amikor vissza akarok bújni a régi hárításaimba, a jól ismert szerepeimbe, amelyekben bár nem voltam boldog, de legalább hasznosnak éreztem magam. Ha hiányzik Matyi, baj van. Ha beszélgetni akarok anyával, baj van. Ha leülök tervezgetni, baj van. Ha túlgondolok mindent, baj van. Észre kell vennem, mielőtt visszasüllyedek, nem akarom egész életemben kergetni saját magam...
Dühös vagyok. Tele vagyok indulattal, de egyszerűen nem merem kiengedni ezt a sártengert. Ragad és büdös, ráadásul foglamam sincs, mennyi van belőle. Jó körbejárni, nézegetni messziről, mintha nem is az enyém lenne, mert addig biztonságban érzem magam. El sem tudom képzelni, milyen lehet e nélkül a nyomás nélkül élni. A hiánya jobban megijeszt mint az, hogy kiengedjem.
Szerencsére a testem jelez. Nincs más hátra, mint előre. Nem tarthatom vissza már sokáig ezt a sok fost, mert ciszták meg vesekövek meg kilók lesznek belőle, aztán a végén tényleg kinyírom magam. Azzal, hogy nem hagyok teret az érzéseimnek, gyakorlatilag öngyilkosságot követek el.
Tavaly decemberben összedőlt a világom. Bár ez erős kifejezés, hiszen addig sem volt egyben. A szenvedésem ragasztotta össze, így ha épp nem szenvedek, úgy érzem, megint szétesik. Milyen tragikus, te jó ég. Minden áron egyedül akarok beledögleni ebbe az egészbe... Szembe kell néznem az igazsággal: még mindig anya börtönében vagyok. És fogalmam sincs, hogy kell innen kijutni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése