És nekem most már meg is van, hogy miben. Ülök a villamoson és egy nagyon kövé nőt nézek a velem párhuzamos széken. Faszán elsírtam a sminkem, pedig tök szépen megcsináltam. Találkozóm lett volna, rajtam gyakorolt volna egy coach-jelölt, izgatott, mit mondhat nekem, Miss Organizednak... Aztán két órával a találkozó előtt zokogva hívtam fel, hogy most voltam dokinál, baj van, tegyük át. Nagyon próbálta tartani bennem a lelket telefonon keresztül, de nem tudtam beszélni. Eltörött a mécses és csak egyszerűen kinyomtam. Nem tudom már, vissza akarom-e hívni. A picsába hogy miért nincs nálam napszemüveg. Egyrészt, nem látnák hogy bőgök, másrészt meg a kövér nő sem érezné, hogy bámulom. Mély levegőket veszek, hogy legalább a lakásig bírjam ki. Tudtam, hogy fogok zokogni: úgy fogom érezni, mintha ki akarna szakadni a tüdőm, meg olyan lesz, mintha fuldokolnék. Utálom ezt a fajta sírást, olyan, mintha sosem akarna vége lenni. Utoljára akkor bőgtem ennyire amikor Matyi végleg szakított. Fél é...