És nekem most már meg is van, hogy miben.
Ülök a villamoson és egy nagyon kövé nőt nézek a velem párhuzamos széken. Faszán elsírtam a sminkem, pedig tök szépen megcsináltam. Találkozóm lett volna, rajtam gyakorolt volna egy coach-jelölt, izgatott, mit mondhat nekem, Miss Organizednak... Aztán két órával a találkozó előtt zokogva hívtam fel, hogy most voltam dokinál, baj van, tegyük át. Nagyon próbálta tartani bennem a lelket telefonon keresztül, de nem tudtam beszélni. Eltörött a mécses és csak egyszerűen kinyomtam. Nem tudom már, vissza akarom-e hívni.
A picsába hogy miért nincs nálam napszemüveg. Egyrészt, nem látnák hogy bőgök, másrészt meg a kövér nő sem érezné, hogy bámulom. Mély levegőket veszek, hogy legalább a lakásig bírjam ki. Tudtam, hogy fogok zokogni: úgy fogom érezni, mintha ki akarna szakadni a tüdőm, meg olyan lesz, mintha fuldokolnék. Utálom ezt a fajta sírást, olyan, mintha sosem akarna vége lenni. Utoljára akkor bőgtem ennyire amikor Matyi végleg szakított. Fél éve. Akkor az volt bennem, hogy innen csak feljebb van. Tévedtem.
"Jézusom, ez a vélkép bolzalmas." Mondta az általam roppantmód gyűlölt nőgyógyász. "Maga valószínűleg cukros és hepatitiszes." - Nem szerettem meg, ezúttal sem.
Ültem és néztem, fel se fogtam. Azt mondta, hogy holnap terheléses cukormérés, meg hogy a májam rohad, meg hogy most nem foglalkozunk a negyven másik bajommal, mert hát ja. Dolog van. Szorongattam a papírjaimat, mintha tudnék beléjük kapaszkodni, szorongatom őket most is, de csak csillagokat látok...mindenhol.
A legutóbbi csoportterápián megint előjött a pszichoszomatizáció, az egyik csaj cukorbeteg öccséről volt szó. Mondták, hogy a cukorbetegség a szeretetéhség betegsége: kell, de nem tudod befogadni. Előttem a kép, ahogy elmosolyodom, hogy nahát, de fura, hogy nem vagyok még cukros... Ekkor már kb egy éve cukros voltam, csak nem tudtam róla. De igazából az a fura, hogy még csak most.
Az én horoszkópom a pszichoszomatikus betegségek. Tekintve, hogy a hetedik szervem akar kibaszni velem az elmúlt fél évben, látszólag egymástól teljesen függetlenül, ad egy kis alapot a gyanúmnak. Persze a biológia az biológia. Aki cukros, az nehezen gyógyul, meg fertőzéseket kap el, meg szar az immunrendszere, meg aztán mindene. Nem vitatom. Sokat ettem cukrot, nem mozogtam, egészségtelenül éltem, ülőmunkát végzek, nem figyeltem eléggé magamra. Csak aztán nézem az a kövér nőt a villamoson, és azon gondolkozom, hogy ő vajon cukros-e. Hogy neki vajon rohad-e a mája. Valószínűleg amúgy igen, de mégis dühös vagyok rá, mert úgy néz ki, mint aki jól van. Én meg nem vagyok jól. Nagyon régóta nem vagyok jól. "A test jelez, nem büntet." - Mondta a pszichológusom, amikor a vesém megpróbált kinyírni. Pretty sure vagyok, hogy de, kurvára büntet.
Minden alkalommal, amikor szembesülök azzal, hogy sok van még hátra, nem vagyok még oké, azt hiszem, hogy az az utolsó, hogy így érzem magam. Ennél már csak jobb lesz. Aztán jön egy HPV a szemölcsökkel, jön a vesekő, a petefészekciszta, a fülgyulladások, a lépem, aztán most már a hasnyálmirigyem és a májam is beálltak a sorba. Mindegyik előtt azt hittem, hogy ez lesz az utolsó bajom. Innentől már jól leszek. Csak eddig legalább megvolt az az érzés, hogy ez időszakos, hogy meggyógyulok. De ez már nem az, ami meggyógyul. Elbasztam.
No meg a dokik is elbaszták. Nem tudom, hogy tudnak aludni, amikor naponta teszik tönkre emberek életét és egészségét. Ez most nem az, hogy nincs hely, hogy nincs WC papír, hogy nincs idő, vagy ember. Ez az, hogy egyszerűen leszarják, mit néznek. Többszörös értékeim voltak, már nyáron magas volt a cukrom, és senki nem mondott semmit. Augusztusban öt darab korházban voltam, benn feküdtem az egyikben egy hétig, ahol többször is vért vettek, és senkinek sem tűnt fel, hogy három-négyszeresek a májértékeim. Egy kurva szóval nem mondta senki, hogy az értékeim alapján májgyulladásom is lehet. Tolták belém intravénásan a fájdalomcsillapítót, mérték a vérnyomásom és a testhőmérsékletem naponta háromszor, de annyit nem böktek ki, hogy rohad a májam. Rengeteg orvos látott, már összeszámolni sem tudom, összesen hányszor vettek vért, és semmi. Senkinek sem tűnt fel semmi. És én egy fehér, középosztálybeli, cuki fiatal nő vagyok nagy csöcsökkel. Én nem értem ezt.
Sosem éreztem magam még ilyen egyedül. Fura, mert amúgy nem kéne úgy éreznem magam, vannak barátaim (már), sőt, most kivételesen még a szüleim is szülőként viselkednek, főleg apa. De valahogy mégis kibaszottul magányos ez az érzés... Gondolom amikor anya így érzi magát nyúl értem, de nekem nincs kihez nyúlnom. Ha tehetném, úgy megölelném magam, mondanám magamnak, hogy nincs semmi baj, megoldjuk. De én nem tudom megölelni magam. Még nem vagyok elég hozzá.
Tényleg baj van. Ez nem olyan, mint a HPV, vagy a vesekő, vagy a fülgyulladás. Ez már nem fog elmúlni. Nem tragédia, tudom, szigorú étrenddel szépen kezelhető, meg gyógyszert is kaphatok. De ez már marad. És erről csak én tehetek. Tudtam, hogy inzulinrezisztens vagyok, de nem csináltam semmit. Járkáltam orvosokhoz, de nem kezdtem vele igazán semmit. Nem vettem komolyan. Sőt. Az a helyzet, hogy most sem veszem komolyan.
Onnan tudom, hogy valamit még mindig kurvára elnyomok, hogy nem érzem. Nem érzem az egészségem súlyát. Ha kell, meghalok. Nem is nagyon akarok küzdeni. Valahol legbelül nem hiszem el, hogy érdemes vagyok az életre. Hogy boldog lehetek. Rohadok legbelül, így is, meg úgy is. Nincs eszköztáram az élet szeretetére, nem tanultam meg, hogy kell. Mindig csak másokért éltem, a testemért nem, cserébe ő szépen lassan feladja. És még most sem érdekel.
Nem tudom, hogy lehet valakiben ennyi elfojtott fájdalom és gyűlölet, mint bennem. Ezek az érzések alkotják a sejtjeim alapját, nem tudom elképzelni az életet nélkülük. Ha elengedem őket, nem lesz semmim. Nincs semmim. Szorongással jöttem, szorongással is fogok távozni.
Nem tudom kinyitni Pandora szelencéjét. Nem érzem, hogy félnék tőle, nem félek én semmitől. Inkább az a baj, hogy nem tudom, hol van. Melyik szervemben a hét közül? És hány lesz még? Sosem lesz vége?
Nézem a kövér nőt, és boldognak látom. A saját elcseszett kis világával ő boldog. Engem csak az tesz boldoggá, hogy ha azok boldogok, akiket szeretek. Én magamat nem tudom boldoggá tenni. Próbáltam más által értékesebbnek érezni magam. Nem ment. Próbáltam enni, mert az étel amolyan egyszerűsített boldogság. Már azt sem lehet. Próbáltam máshogy állni a dolgokhoz, próbáltam kitalálni egy rendszert mgamnak, ami segít abban, hogy boldog legyek. Próbáltam inni, próbáltam drogozni, próbáltam a pszichológust, próbáltam a magányt... De valahogy sehogy sem tudok boldog lenni. Elhervadok és nem marad utánam semmi.
Lehet úgy el lettem baszva, hogy engem már nem lehet helyrehozni.
Mi a fasz történik velem?
Ülök a villamoson és egy nagyon kövé nőt nézek a velem párhuzamos széken. Faszán elsírtam a sminkem, pedig tök szépen megcsináltam. Találkozóm lett volna, rajtam gyakorolt volna egy coach-jelölt, izgatott, mit mondhat nekem, Miss Organizednak... Aztán két órával a találkozó előtt zokogva hívtam fel, hogy most voltam dokinál, baj van, tegyük át. Nagyon próbálta tartani bennem a lelket telefonon keresztül, de nem tudtam beszélni. Eltörött a mécses és csak egyszerűen kinyomtam. Nem tudom már, vissza akarom-e hívni.
A picsába hogy miért nincs nálam napszemüveg. Egyrészt, nem látnák hogy bőgök, másrészt meg a kövér nő sem érezné, hogy bámulom. Mély levegőket veszek, hogy legalább a lakásig bírjam ki. Tudtam, hogy fogok zokogni: úgy fogom érezni, mintha ki akarna szakadni a tüdőm, meg olyan lesz, mintha fuldokolnék. Utálom ezt a fajta sírást, olyan, mintha sosem akarna vége lenni. Utoljára akkor bőgtem ennyire amikor Matyi végleg szakított. Fél éve. Akkor az volt bennem, hogy innen csak feljebb van. Tévedtem.
"Jézusom, ez a vélkép bolzalmas." Mondta az általam roppantmód gyűlölt nőgyógyász. "Maga valószínűleg cukros és hepatitiszes." - Nem szerettem meg, ezúttal sem.
Ültem és néztem, fel se fogtam. Azt mondta, hogy holnap terheléses cukormérés, meg hogy a májam rohad, meg hogy most nem foglalkozunk a negyven másik bajommal, mert hát ja. Dolog van. Szorongattam a papírjaimat, mintha tudnék beléjük kapaszkodni, szorongatom őket most is, de csak csillagokat látok...mindenhol.
A legutóbbi csoportterápián megint előjött a pszichoszomatizáció, az egyik csaj cukorbeteg öccséről volt szó. Mondták, hogy a cukorbetegség a szeretetéhség betegsége: kell, de nem tudod befogadni. Előttem a kép, ahogy elmosolyodom, hogy nahát, de fura, hogy nem vagyok még cukros... Ekkor már kb egy éve cukros voltam, csak nem tudtam róla. De igazából az a fura, hogy még csak most.
Az én horoszkópom a pszichoszomatikus betegségek. Tekintve, hogy a hetedik szervem akar kibaszni velem az elmúlt fél évben, látszólag egymástól teljesen függetlenül, ad egy kis alapot a gyanúmnak. Persze a biológia az biológia. Aki cukros, az nehezen gyógyul, meg fertőzéseket kap el, meg szar az immunrendszere, meg aztán mindene. Nem vitatom. Sokat ettem cukrot, nem mozogtam, egészségtelenül éltem, ülőmunkát végzek, nem figyeltem eléggé magamra. Csak aztán nézem az a kövér nőt a villamoson, és azon gondolkozom, hogy ő vajon cukros-e. Hogy neki vajon rohad-e a mája. Valószínűleg amúgy igen, de mégis dühös vagyok rá, mert úgy néz ki, mint aki jól van. Én meg nem vagyok jól. Nagyon régóta nem vagyok jól. "A test jelez, nem büntet." - Mondta a pszichológusom, amikor a vesém megpróbált kinyírni. Pretty sure vagyok, hogy de, kurvára büntet.
Minden alkalommal, amikor szembesülök azzal, hogy sok van még hátra, nem vagyok még oké, azt hiszem, hogy az az utolsó, hogy így érzem magam. Ennél már csak jobb lesz. Aztán jön egy HPV a szemölcsökkel, jön a vesekő, a petefészekciszta, a fülgyulladások, a lépem, aztán most már a hasnyálmirigyem és a májam is beálltak a sorba. Mindegyik előtt azt hittem, hogy ez lesz az utolsó bajom. Innentől már jól leszek. Csak eddig legalább megvolt az az érzés, hogy ez időszakos, hogy meggyógyulok. De ez már nem az, ami meggyógyul. Elbasztam.
No meg a dokik is elbaszták. Nem tudom, hogy tudnak aludni, amikor naponta teszik tönkre emberek életét és egészségét. Ez most nem az, hogy nincs hely, hogy nincs WC papír, hogy nincs idő, vagy ember. Ez az, hogy egyszerűen leszarják, mit néznek. Többszörös értékeim voltak, már nyáron magas volt a cukrom, és senki nem mondott semmit. Augusztusban öt darab korházban voltam, benn feküdtem az egyikben egy hétig, ahol többször is vért vettek, és senkinek sem tűnt fel, hogy három-négyszeresek a májértékeim. Egy kurva szóval nem mondta senki, hogy az értékeim alapján májgyulladásom is lehet. Tolták belém intravénásan a fájdalomcsillapítót, mérték a vérnyomásom és a testhőmérsékletem naponta háromszor, de annyit nem böktek ki, hogy rohad a májam. Rengeteg orvos látott, már összeszámolni sem tudom, összesen hányszor vettek vért, és semmi. Senkinek sem tűnt fel semmi. És én egy fehér, középosztálybeli, cuki fiatal nő vagyok nagy csöcsökkel. Én nem értem ezt.
Sosem éreztem magam még ilyen egyedül. Fura, mert amúgy nem kéne úgy éreznem magam, vannak barátaim (már), sőt, most kivételesen még a szüleim is szülőként viselkednek, főleg apa. De valahogy mégis kibaszottul magányos ez az érzés... Gondolom amikor anya így érzi magát nyúl értem, de nekem nincs kihez nyúlnom. Ha tehetném, úgy megölelném magam, mondanám magamnak, hogy nincs semmi baj, megoldjuk. De én nem tudom megölelni magam. Még nem vagyok elég hozzá.
Tényleg baj van. Ez nem olyan, mint a HPV, vagy a vesekő, vagy a fülgyulladás. Ez már nem fog elmúlni. Nem tragédia, tudom, szigorú étrenddel szépen kezelhető, meg gyógyszert is kaphatok. De ez már marad. És erről csak én tehetek. Tudtam, hogy inzulinrezisztens vagyok, de nem csináltam semmit. Járkáltam orvosokhoz, de nem kezdtem vele igazán semmit. Nem vettem komolyan. Sőt. Az a helyzet, hogy most sem veszem komolyan.
Onnan tudom, hogy valamit még mindig kurvára elnyomok, hogy nem érzem. Nem érzem az egészségem súlyát. Ha kell, meghalok. Nem is nagyon akarok küzdeni. Valahol legbelül nem hiszem el, hogy érdemes vagyok az életre. Hogy boldog lehetek. Rohadok legbelül, így is, meg úgy is. Nincs eszköztáram az élet szeretetére, nem tanultam meg, hogy kell. Mindig csak másokért éltem, a testemért nem, cserébe ő szépen lassan feladja. És még most sem érdekel.
Nem tudom, hogy lehet valakiben ennyi elfojtott fájdalom és gyűlölet, mint bennem. Ezek az érzések alkotják a sejtjeim alapját, nem tudom elképzelni az életet nélkülük. Ha elengedem őket, nem lesz semmim. Nincs semmim. Szorongással jöttem, szorongással is fogok távozni.
Nem tudom kinyitni Pandora szelencéjét. Nem érzem, hogy félnék tőle, nem félek én semmitől. Inkább az a baj, hogy nem tudom, hol van. Melyik szervemben a hét közül? És hány lesz még? Sosem lesz vége?
Nézem a kövér nőt, és boldognak látom. A saját elcseszett kis világával ő boldog. Engem csak az tesz boldoggá, hogy ha azok boldogok, akiket szeretek. Én magamat nem tudom boldoggá tenni. Próbáltam más által értékesebbnek érezni magam. Nem ment. Próbáltam enni, mert az étel amolyan egyszerűsített boldogság. Már azt sem lehet. Próbáltam máshogy állni a dolgokhoz, próbáltam kitalálni egy rendszert mgamnak, ami segít abban, hogy boldog legyek. Próbáltam inni, próbáltam drogozni, próbáltam a pszichológust, próbáltam a magányt... De valahogy sehogy sem tudok boldog lenni. Elhervadok és nem marad utánam semmi.
Lehet úgy el lettem baszva, hogy engem már nem lehet helyrehozni.
Mi a fasz történik velem?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése