Amikor egy filmben be akarják mutatni, hogy valaki mennyire magányos és szomorú, beültetik középre egy székre, és miközben őt valós időben mutatják, körülötte felgyorsítják az embereket. Hősünk csak néz a kamerába kifejezéstelen arccal, mellette pedig csakúgy szaladnak az emberek és a napok. Valahogy így érzem magam mostanában. Biztos a sok eső, ez a taknyos idő, a sok egyedül töltött nap, a kutya lapos pislogása, meg a rengeteg Netflix teszi, de mégis valódi szomorúságot érzek. Alig tudom magam rávenni a munkára. Egy sétára. Egy Messenger válaszra. Már kiültem a kanapé bal oldalát; ami közelebb van a TV-hez. Hamarosan a Jóbarátok utolsó évadának a végéhez érek. Lassan három hónapnyi munkát nem számláztam még ki a legnagyobb ügyfelemnek. Összesen vagy 60 ezerrel lógok a barátaimnak. Nem szexeltem három hónapja, pedig eskü mindent megtettem azért, hogy legalább egy éjszakára megfektessen valaki. A moratóriummal rengeteg állami támogatást vesztettem, a vírussal pedig sok ügyfelet is, aki...