Felülíró

Valahogy a testem sosem volt az enyém. Ezt sokszor megfogalmaztam magamnak, de az érzés következményein nem gondolkoztam. Elfogadtam, hogy ő dönt helyettem. A testem meg én, együtt, de külön utakon.  Hatalmas mennyiségű szégyen dolgozik bennem. Nem sok mindenre emlékszem a gyerekkoromból, de azok a pillanatok, amikor a testemre kaptam megjegyzéseket, mind megvannak; nem csak a szavak, az érzések is. Ahogy a testemmel, úgy velem is csakúgy megtörténtek a dolgok, én nem dönthettem semmiről. Frontvonalba állítottak félkészen, félemberként, a felnőttek pedig elbújtak mögém. Kihasználtak, és ha tehetik, most is kihasználnak. Én meg engedem...?  Nemrég beszélgettünk anyámmal a gyerekekről a családban, panaszkodott, hogy az egyikük milyen nyűgös. Dehát minden gyerek nyűgös néha - mondtam gondolkozás nélkül, mire anyám: te sosem voltál az. Egyszer sem. Sosem voltam nyűgös... Szinte belehasított az érzés a mellkasomba: itt ez a kislány, akinek minden problémát, minden vitát meg kell ol...

Már 2025 van egy hete, de én még mindig csak várom, hogy megérkezzen a motiváció. Motiváció a munkához, az élethez, a tervezéshez; ahhoz, hogy kézbe akarjam venni az életem. De nincs. Itt lebegek a két ünnep közötti semmiben, a seggáztatóban, és mindig azt mondom magamnak, hogy 'na, majd holnap!'  Egy élet óta azt mondogatom magamnak, hogy 'na, majd holnap!' Pedig nem vagyok jól. Nem érzem jól magam a bőrömben. És érzem, hogy a testem is egyre nehezebben viseli azt, ahogy bánok vele. Betegnek érzem magam, pedig nem vagyok az. Nézem a TV-t, a telefont, a kutyát, a hűtőt, a laptopot, nézek ki az ablakon, nézem, ahogy olvad a hó; nincs vége még a télnek, de nekem máris az az érzésem, hogy lemaradtam. Hogy lehagytak. Hogy elhagytak. Kapaszkodom a pillanatnyi örömökbe: a friss levegő illatába, a kutyám nedves orrának érintésébe, a randiappokon talált ilyen-olyan emberek bókjaiba, a kellemes emlékekbe, az összenevetésekbe... Van sok minden, amibe kapaszkodhatnék, mégis, úgy é...