2025

Már 2025 van egy hete, de én még mindig csak várom, hogy megérkezzen a motiváció. Motiváció a munkához, az élethez, a tervezéshez; ahhoz, hogy kézbe akarjam venni az életem. De nincs. Itt lebegek a két ünnep közötti semmiben, a seggáztatóban, és mindig azt mondom magamnak, hogy 'na, majd holnap!' 

Egy élet óta azt mondogatom magamnak, hogy 'na, majd holnap!'

Pedig nem vagyok jól. Nem érzem jól magam a bőrömben. És érzem, hogy a testem is egyre nehezebben viseli azt, ahogy bánok vele. Betegnek érzem magam, pedig nem vagyok az. Nézem a TV-t, a telefont, a kutyát, a hűtőt, a laptopot, nézek ki az ablakon, nézem, ahogy olvad a hó; nincs vége még a télnek, de nekem máris az az érzésem, hogy lemaradtam. Hogy lehagytak. Hogy elhagytak. Kapaszkodom a pillanatnyi örömökbe: a friss levegő illatába, a kutyám nedves orrának érintésébe, a randiappokon talált ilyen-olyan emberek bókjaiba, a kellemes emlékekbe, az összenevetésekbe... Van sok minden, amibe kapaszkodhatnék, mégis, úgy érzem, hogy túl súlyos vagyok hozzá. Hozzájuk. Minden értelemben. 

Ülök, és azon gondolkozom, mit egyek legközelebb. Mit kívánok? Mi tetszene most? Ma már ettem valami egészségeset, nem kéne elrontani, 'eddig jó a nap, jól ettem'. Aztán elmegyek a Lidlig és megveszem azt a hülye Kit-Kat utánzatot, amit otthon nem is lehet kapni. Próbálom megállítani magam, esküszöm. Megkérdezem, hogy szükségem van rá? Miért akarom megvenni? És miközben gondolkozom, már a kasszánál állok, a csokival a kezemben. Belül nevetek magamon. 'Úgysem tudod megállni.' Remélem, ki fog tartani egy darabig. Remélem. Mintha nem teljesen az én döntésem lenne, hogy mit eszek meg és mit nem. Talán nem is teljesen az én döntésem...? Akkor kié? 

Aztán sétálok haza és már azt számolom, hogy hány perc múlva nyithatom ki a csokit. 10 perc gyalog. De miért várjak? Itt van nálam. Felnőtt vagyok, azt csinálok amit akarok. Csak egyet eszek, nem lesz belőle baj. De aztán annyira vártam arra, hogy otthon, a filmhez is egyek egy csokit, hogy a kanapén is kinyitok egyet. Úgy eszem, mintha ma még semmit sem ettem volna. 

A testem egy templom. Nem kell senkinek. Isten halott. 

Ránézek az e-mailekre, mindenhol, megnézem az üzeneteket, a képeket, a videókat. Írt valaki? Egy csomó értesítést kikapcsoltam, így mehetek át minden appon, egyesével. Hatékony. Azon gondolkozom, mit kellene csinálnom. Mit kellene éreznem. Mit kellene ennem...? A válaszok nem jönnek maguktól, nem jönnek érzésből. Megtanultam feltenni magamnak ezeket a kérdéseket, így legalább valaki érdeklődik irántam...  Ez olyan buta gondolat, egy csomóan szeretnek! Le kellene vágnom a körmöm. Mikor trimmeltem szemöldököt utoljára? Kiteszem a hajmaszkot, hogy holnap hajmosás előtt ne felejtsem el használni. Olyan jó lenne, ha helyettem törődne velem valaki... 

A gondolataim úsznak, mint felhők az égen. Egyszer erre nézek, máskor arra. A kép mindig szép, mégis üres. Ilyen embernek lenni? Más ember is ilyen? Hogyan kell igazi embernek lenni? Olyan vagyok, mint Pinocchio, csak nekem a hasam nő. Pedig nem hazudok. 

'A holnapi nap jobb lesz.' Beveszem a gyógyszereimet, mert muszáj. Tizennyolcas cukrom nem lehet megint. Tudom, hogy rosszul leszek tőle, de szükségem van rá. Meghalni azért nem akarok. De élni? Azt akarok? 

M-re gondolok. Vajon hányszor jutok eszébe? Mit gondol rólam, milyennek lát? Olyan jól csókolt... Fogom még látni? Remélem. Bár, úgysem tart ez sehová. Addig kell kiélveznem, amíg van mit. Aztán úgyis sok leszek neki. Ő akar gyereket. Szerintem. Egészséges; én nem. Velem lenni túl sok megalkuvás, túl nagy feladat. Miért akarna engem, ha van belőlem ezernyi jobb változat? 

Tudom, hogy ez nem igaz. Tényleg tudom. Tudom. De valahogy mégis két táborra oszlanak az emberek: akik túl jók hozzám, és akik túl kevesek. Úgy érzem, már azelőtt búcsúzom, hogy valaki egyáltalán megszeressen. 

A sok 'majd holnap'-ban már a holnapután is elveszett. Úgysem fog menni. Úgysem fog sikerülni. Vagy ha sikerül, csak még rosszabb, annál több lesz a vesztenivalóm. A kispadról nézem a saját életem, várom, hogy valaki behívjon játszani. Jó velem játszani, bármit megteszek... másokért. Kevésből is elvagyok, eskü nem lesz velem gond. Vagy ha igen, megoldom. Tényleg! 

Szorongó-elkerülő. Dezorganizált. A kötődési mintám szerint bánok saját magammal is. A testemmel is. Félek, hogy mi lesz, de elkerülöm azt, ami van. Egyszerű a képlet, csak pár összeadás és kivonás, én mégsem akarok a végére érni. Ezért nehezek az esték is. Minden nap be kell látnom, hogy ez a nap sem érte el a célját. Nem lettem jobb ember, sem szerethetőbb, se szebb, se okosabb, se boldogabb. Mintha ez ilyen egyszerű lenne. 

Tudom, mit kellene csinálnom, de azt nem tudom, hogy miért csináljam. Rettegek attól, hogy eljutok a képlet végéig, aztán pont, amikor minden rendben lesz, kiderül, hogy elszámoltam valamit. Hogy kezdhetem elölről. Hogy ez sem igazi. Hogy sose leszek igazi kislány. Szeretném, ha könnyebb lenne. Szeretnék könnyebb lenni. Ez elég indok. Nekiállok. Majd holnap. De nekiállok...