Anya

Valahogy a testem sosem volt az enyém. Ezt sokszor megfogalmaztam magamnak, de az érzés következményein nem gondolkoztam. Elfogadtam, hogy ő dönt helyettem. A testem meg én, együtt, de külön utakon. 

Hatalmas mennyiségű szégyen dolgozik bennem. Nem sok mindenre emlékszem a gyerekkoromból, de azok a pillanatok, amikor a testemre kaptam megjegyzéseket, mind megvannak; nem csak a szavak, az érzések is. Ahogy a testemmel, úgy velem is csakúgy megtörténtek a dolgok, én nem dönthettem semmiről. Frontvonalba állítottak félkészen, félemberként, a felnőttek pedig elbújtak mögém. Kihasználtak, és ha tehetik, most is kihasználnak. Én meg engedem...? 

Nemrég beszélgettünk anyámmal a gyerekekről a családban, panaszkodott, hogy az egyikük milyen nyűgös. Dehát minden gyerek nyűgös néha - mondtam gondolkozás nélkül, mire anyám: te sosem voltál az. Egyszer sem.

Sosem voltam nyűgös... Szinte belehasított az érzés a mellkasomba: itt ez a kislány, akinek minden problémát, minden vitát meg kell oldania úgy, hogy még saját magát sem ismeri, de annyira igyekszik, annyira meg akar felelni, hogy egyszer sem engedte meg magának, hogy nyűgös legyen. Egyszer sem engedett az érzésnek. Félt, hogy ha nyűgös lesz, nem fogják szeretni. Rettegett. És jogosan. Annyira félt, hogy problémaként tekintenek majd rá, annyira félt, hogy nem tudnak mit kezdeni majd vele, ha problémát okoz, hogy az egész személyisége megkeményedett. "Velem aztán nem lesz baj. Én mindent megoldok egyedül. Én nem vagyok szomorú, fáradt, vagy nyűgös. Nem kell senki együttérzése, sajnálata, aggodalma, hiszen én jól vagyok. Mindig, minden körülmény között." 

És sikerült. Jól vagyok. Eredményes vagyok. Vidám vagyok. Az emberek szeretnek. Miért érzem mégis ezt a feszítést a mellkasomban? Miért érzem mégis, hogy sokszor szerepet játszok? Miért vagyok ennyire egészségtelen? Miért bújok el, amikor csak tudok? 

Megszakad a szívem azért a csodás, okos kislányért, aki én voltam, és azért is, aki lehettem volna. Szomorú vagyok, mert egy boldogabb élet lehetőségét vették el tőlem, és most már azt is kezdem belátni, hogy ez az eddigi felnőtt életemre is igaz... 

Sosem láttam magam anyaként. A saját anyám annyira megtört a szerep súlya alatt, hogy az számomra is egy rémálommá vált. Az anyaság nekem teher, végtelen feladat, kiszolgáltatottság és fájdalom. Ebben a testem is egyetértett: már nagyon fiatalon elkezdett elmaradni a menstruációm. Kitolódott, elhalkult, eltűnt. Úgy voltam vele, hogy ebben legalább én és a testem egyetértünk. Milyen rossz lenne, ha olyasvalakivel történne ez, aki tényleg szeretne gyereket. Aki tényleg szeretne anya lenni. Fair-nek éreztem, hogy én veszítem el a lehetőséget, mert nekem nem fontos. Én nem leszek áldozat. 

Életem legszörnyűbb karácsonyán vagyok túl. Minden pillanat keserű volt és fájdalmas, de valahogy mégis felszabadító. Olyan, mintha végre engedélyt kaptam volna arra, hogy magam mögött hagyjam a régi szerepemet. Mintha végre lehetnék önmagam. Lehetnék én a prioritás. Aztán az év első napjaiban megismertem két férfit. Mindegyik komplikált eset: M messze van, J pedig házas. 

J poliamor, szóval nem járunk tilosban. Van felesége, egy kislánya, és hamarosan lesz egy kisfia is. Emellett vannak barátai. A feleségének is vannak barátai. Vannak közös barátaik, főleg párok. És ezekkel a barátokkal ők szexelnek. Olyan ez, mint valami utópia: egy boldog közösség, ahol az egó másodlagos. Mindenki mindent a helyén kezel. Nem ideális számomra, mert én egy olyan partnerre vágyom, akinek én vagyok az első, és aki nekem is az első. De mégis vonz. Elhívott kávézni, hamarosan találkozunk. Elvileg jön a kislánya is. Normál esetben rettegnék ettől, hiszen fogalmam sincs, mit kell csinálni egy gyerekkel, de most valahogy várom. Nem ismerek gyerekeket, nem ismerek funkcionális családokat. Saját családom sincs. És valahogy innen, a nulláról máshogy látom a dolgokat. 

Szeretnék megnézni egy családot. Egy igazi családot. Hátha egyszer majd én is igazi lány leszek, és megtalálom a helyem. Hátha nekem is lesz egyszer családom...

Aztán itt van M, aki a távolból üzenget. Egy darabig még nem találkozunk, csak hangüzeneteket küldözgetünk egymásnak. Hol túlfűtött, hol kedves, hol csak őszinte, de mindig nagyon hálás. Az egész olyan...gömbölyű. Meleg. Tudom, hogy ő még csak egy fantázia, csak egy napot töltöttünk együtt, az pedig kevés arra, hogy megismerjünk valakit. De arra vajon elég, hogy érzelmileg megnyissuk egymást? Olyan mértékű intimitást éltem, élek meg, mint még soha. Soha. Mi van, ha ez most tényleg más? Mi van, ha mostantól minden más lesz? Mi van, ha nekem is jár az őszinte szerelem? Mi van, ha engem is tényleg lehet szeretni? 

Más vagyok attól, mint amit gyerekként kaptam. Nem akartam gyereket, nem akartam családot, ezek a dolgok számomra csak a feladatot jelentették. De biztos, hogy ezek _csak_ feladatok? J figyelmes, előzékeny, érdeklődő, okos, férfias, vonzó. Nem fél az érzésektől, imád apuka lenni, rajong a feleségéért, és egy percig sem tart kétségek között engem. Nem találkoztam korábban hasonlóval, vagy legalább is nem vettem észre. M-mel olyan, mintha a férfi megfelelőmmel beszélgetnék, mégis, az egész olyan...gyengéd. Őszinte. Sérülékeny. Lehet, hogy őt régebben kinevettem volna. De most... Belevackolnám magam szívem szerint. Sokszor jut eszembe R is, a legjobb barátnőm, aki szintén nem akart sosem gyereket, de megtalálta azt a férfit, akivel vállalna gyereket, ha úgy alakulna. Láttam, ahogy változnak az érzései a gyerekkel kapcsolatban, láttam, ahogy ő is belesimul az én-ből a mi-be. És ez valahogy felébresztette bennem a reményt, hogy lehet egyszer nekem is részem lesz ebben... 

Egész eddigi életemben arról győzködtem magam, hogy az élet ennyi. Hogy nincs valóban jó párkapcsolat, hogy a boldogság csak egy ábránd, és a szerelem nem létezik. Ugyanúgy gondolkoztam, mint az anyám, csak ő egy bántalmazó kapcsolatot választott azért, mert elhitte, hogy nincs jobb. Én a magányt választottam azért, mert elhittem, hogy nincs jobb. Vagy ami még rosszabb: mert elhittem, hogy nem érdemlek többet. Hogy velem úgysem fog megtörténni. De mi van, ha én is megtalálom azt a férfit, akivel őszinte szerelembe eshetek? Mi van, ha megismerem azt az embert, akivel szeretnék családot alapítani? Mi van, ha velem is megtörténhet? Kész vagyok rá? 

Menstruálok. Kb. 16 éves koromtól kezdve mindig problémás volt a menstruációm, végül pedig teljesen el is maradt. Megvannak a biológiai okai, persze, de mégis, nem tudom nem holisztikusan nézni a dolgot. Decemberben is megjött. Kerek egy hét, egészséges, normális mértékű, fájdalmas, de kibírható, érzelmi hullámvasutas, de mégis megnyugtató... Ahogy a nagykönyvben meg van írva. És most, január 12-én ismét menstruálok. Ismét úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Érzem, ahogy a ciklus különböző szakaszaiba lépek. Elkezdtem érzékelni a változást, a hullámzást, az egész folyamat természetességét. Elkezdtem: engedni, megengedni, elengedni. Valahogy puhább lettem, puhább lett a lelkem.

Ennyire megkeserítette volna az életemet, a lényemet, az pszichémet az anyám? A legutóbbi vitánk után úgy éreztem, hogy anya arra vágyik, hogy engem is verjenek, így legalább megérteném őt, ketten lennénk ugyanabban a helyzetben. Ketten sajnáltathatnánk magunkat és ketten törődhetnénk bele az élet fájdalmas igazságtalanságába. Ő jobban akarja azt, hogy olyan legyek mint ő, mint azt, hogy boldog legyek. Csak azért, hogy ne legyen egyedül... Abszurd, keserű és kegyetlen: ez a legközelebbi mintám az anyaságra. Hát persze, hogy nem akarok én is ilyen lenni... 

Harmincegy éve rohanok keresztül csukott szemmel az életemen, és ugyanennyi ideje hiszem azt, hogy a világ összes érzését egyedül kell elvinnem a hátamon. Aztán most megízleltem, milyen az, amikor nem magányosan kell végigcsinálnom, megértenem, feldolgoznom és megmagyaráznom az életet. És minden más lett egy kicsit. 

Nem azt mondom, hogy most már akarok gyereket, mert nem erről van szó. Inkább azt érzem, hogy eddig egy tízes skálán éltem és értelmeztem az életemet, és most kezd leesni, hogy a skála inkább százas, ha nem ezres. Hogy merhetek többet kérni, és ha szeretnék több eshetőséget is fenntartani, megtehetem. Hogy az élet lehet TESCO is, nem csak a sarki ABC. 

Azt hittem a szeretetet és a szerelmet is meg tudom oldani egyedül, pedig nem. Nem tudom mi lesz, nem tudom, kitart-e ez az érzés, nem tudom, hogy képes leszek-e hónapról hónapra mindig megtenni ezt a kört. Ciklust. De az biztos, hogy akarom. Akarom, hogy legyenek lehetőségeim, akarom, hogy én választhassak. Saját életet akarok, és nem akarok menekülni. Az is elég, ami van, de tetszik a több gondolata. Tetszik a más gondolata. Egészen új féle szabadság ez. És ízlik!