Felülíró

Tele vagyok szorongással. Most éppen jobb, de ha nem figyelek, nem tudatosítok, újra meg újra befeszít. Amikor megismerkedem valakivel, aki tetszik, úgy érzem, hogy nem lehetek önmagam. Önmagam vagyok, de valahogy mégsem érzem erre feljogosítottnak magam. Olyan, mintha az, aki tetszik, az, akinek tetszeni akarok folyamatosan figyelne. Folyamatosan figyelnénk egymást. A körül forognak a gondolataim, hogy milyennek lát. Milyennek hall. Lát-e egyáltalán. Mikor látja meg a rossz oldalam? Ő is olyan rondának lát-e profilból, mint én magamat? Akkor is erre gondolok, amikor egyedül vagyok. Akkor is velem van a szobában. Mint egy rossz isten, akinek meg kell felelnem.  Az elején azt hittem, hogy ő nem nyomkodja a piros gombjaimat, aztán most itt vagyunk. Egy óceánnal arrébb nem tudom éppen, mit csinál, de így is teljes testtel nyomja őket. Egy nagy piros gomb vagyok. Van időm, de még sincs. Szabad vagyok, de nem vagyok az. Gúzsba kötöm saját magam. Mérgez a saját elmém.  Ma volt az el...

Életemben először éreztem azt, hogy valaki érti, amit mondok. Aki érzi, amit érzek. Életemben először éreztem, hogy egy férfi lát engem. Sosem volt korábban ilyen tapasztalatom. Egyszerre csodálatos és rémisztő érzés. Aztán alig, hogy szárba szökkent köztünk valami, történt ez az ostoba tragédia. Azóta olyan, mintha egy hullámvasúton ülnék.  Nem igazán tudom őt hibáztatni, mi tényleg a körülmények áldozatai vagyunk. Főleg ő. Én meg mint a jó cserkész, segítek, ahol tudok. Ott akartam neki lenni, ott akarok neki lenni. De egyre nehezebben vagyok támasz. Nem várja el, nem akarja, hogy vigyem a terhét, de valahol összekapcsolódtam vele és számomra természetes, hogy tartom a hátam. Nem tudom nem tartani a hátam.  Egy óceán választ el bennünket. Ő visszatért a gyökerekhez, problémákat old meg, túlél. Gondolom. Meg Bumble-özik. Szabad ember. Én is szabad ember vagyok. Csak én ilyen ostobán lojális vagyok az első pillanattól kezdve. Eleinte közel éreztem magamhoz, hiába volt messze. ...