Felülíró

Tudom, hogy túlértékelem ezt az egészet, de sosem voltam még ilyen helyzetben és kibújt belőlem a drámázó tinédzser. Pont azon a ponton kellett abbahagynunk/abbahagynom ezt az egészet, ahonnan már nincs visszaút, de még semmi nem történt meg a sok tervből. Ki lettem törölve, mint valami rosszul sikerült kép, amin mindenkinek csukva van a szeme. Soha nem történt velem még ezelőtt ilyen, de tényleg, soha. Kezdtem megszeretni valakit, végre úgy éreztem, olyat találtam, akit kerestem, erre kapok 5+1 órát meg egy mély csókot és ennyi. Én nem akartam megállni, én nem akartam, hogy ez legyen. Szenvedés meg vágyakozás. Nem akarom elengedni. Itt ülök a szobámban, Marci épp egy másik lánnyal kefél, nekem melegem van a bortól, a sírás meg csak nem jön ki. Nevetséges vagyok, szánalmas vagyok, senkivel nem tudok erről beszélni, ki vagyok akadva.

Nem vagyok ám annyira összetörve, csak a tapasztalatlanságom miatt viselkedek úgy, mint egy tinédzser. Marcival ma egész nap együtt voltunk. Sajnos valahogy a szex nem jön össze mostanában és emiatt nagyon frusztrált, nem érti, miért pont velem nem működik. Tele van a feje, kicsit rosszul esik neki, hogy a Tanár esete ennyire megviselt és hogy így kiborultam pénteken, meg neki most van egy új lány, én rohadtul szerencsétlen vagyok és emiatt lelkiismeret-furdalása van, na szóval egy csomó minden és nem tudja elengedni magát, nem tud elveszni bennem, pedig én tudnék benne... Biztos vagyok abban, hogy megoldjuk, mert mindent megoldunk, egymás gyógyszerei vagyunk és őszintén szólva nem is zavar, hogy nincs minden rendben. Voltak érzelmi kilengéseink, de valahogy sosem történt semmi érdemleges. Most zajlik az élet, minden napra jut valami mesélni való és hiába a zavar, a fájdalom, a veszekedés, mintha visszatértem volna az életbe. Végre történik valami. Drámakirálynős hozzáállás, de valami...

Barátom írt egy üzenetet, hogy ott a Tanár, ahol ő van, egy szórakozóhelyen, a belvárosban. Fél órán belül a buszmegállóban álltam, Marcinak éppen hogy sikerült lebeszélnie arról, hogy odamenjek. Kiakadt. Egyedül volt, azt mondta. Legalábbis, nem látott mást vele. Eszembe jutott az is, hogy lehet látta, hogy meghívtak az eseményre Facebookon, hogy miattam van ott. De úgysem, csak szeretném... Túl sokat akarok. Nem tudom, miért akartam odamenni. Talán mert látni akartam, hogy néz rám. Hogy oda jön-e hozzám. Csak szenvedtem volna, de itthon is szenvedtem. Soha nem éreztem még ilyet. Ilyen tehetetlenséget. Nem fair. Egyszerűen nem fair, hogy megint én maradtam alul. Fellángoltam és nem tudom lehűteni magam. Szeretem a barátomat, mindennél jobban, tudom, hogy az, ami nekünk van, mindennél többet ér, de elvette ez az egész az eszemet. Kiakadok, ha nem tudok valamit kontrollálni. És ezt nem tudom. Írtam a Tanárnak egy e-mailt, még korábban, hogy kicsit sokkolt az üzenete, hiába volt ...

Tudtam, hogy veszélyes a játék, amibe belevágunk, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Nem, velünk nincs baj, velünk, a kapcsolatunkkal minden rendben, most én sérültem. És nagyon fáj. Nem akarom bevallani, de nagyon fáj. A Hollanddal a három perces (!) teljesítménye után már nem nagyon akartam foglalkozni. Nyilván bassza a csőrömet, hogy azóta sem keresett, de nem veszítettem sokat. Főleg nem annak fényében, amit azóta kaptam és adhattam. Olyan rövid időről van szó, pár napról, körülbelül 100 üzenetről, amit egymásnak küldtünk, egy fantasztikus délutánról és egy mély csókról a Deákon, amit remélem sosem fogok elfelejteni. Még két hete sem volt hogy elkezdtünk beszélgetni. Ő 33, brit, 4 éve él Magyarországon. Tanár. Augusztus elején Thaiföldre költöznek a barátnőjével egy évre, sajnáltuk is, hogy csak most ismerkedtünk össze, de végül is, optimális is. Legalább nem alakul ki túl nagy kötelék. Három éve van együtt a barátnőjével, akit nagyon szeret, de az utóbbi időben nem nagyon...