Barátom írt egy üzenetet, hogy ott a Tanár, ahol ő van, egy szórakozóhelyen, a belvárosban.
Fél órán belül a buszmegállóban álltam, Marcinak éppen hogy sikerült lebeszélnie arról, hogy odamenjek. Kiakadt.
Egyedül volt, azt mondta. Legalábbis, nem látott mást vele. Eszembe jutott az is, hogy lehet látta, hogy meghívtak az eseményre Facebookon, hogy miattam van ott. De úgysem, csak szeretném...
Túl sokat akarok.
Nem tudom, miért akartam odamenni. Talán mert látni akartam, hogy néz rám. Hogy oda jön-e hozzám. Csak szenvedtem volna, de itthon is szenvedtem. Soha nem éreztem még ilyet. Ilyen tehetetlenséget.
Nem fair. Egyszerűen nem fair, hogy megint én maradtam alul.
Fellángoltam és nem tudom lehűteni magam. Szeretem a barátomat, mindennél jobban, tudom, hogy az, ami nekünk van, mindennél többet ér, de elvette ez az egész az eszemet. Kiakadok, ha nem tudok valamit kontrollálni. És ezt nem tudom.
Írtam a Tanárnak egy e-mailt, még korábban, hogy kicsit sokkolt az üzenete, hiába volt várható. Hogy nem baj, ha nem olvassa ezt el, de nem szeretem a kimondatlan gondolatokat. Hogy 3 mondatot szerettem volna neki még mondani.
Hogy ha tudom, hogy az első lesz az utolsó találkozásunk, mindent megadtam volna neki, mindent meg akartam neki adni.
Hogy remélem a nehézségek ellenére jó emlék leszek, hogy mély volt az, ami nekünk volt.
Hogy nagyon akarom, hogy itt legyen.
És hogy hiányozni fog.
Lehet a barátnője otthon volt és látta az üzenetet. Lehet kitörölte, lehet kiakadt rajta, lehet megkeres és lefejez. Nem tudom, mit várok. Nem tudtam, hogy ilyen rossz, amikor el kell engednek valakit, akit épp hogy kezdtél megszeretni.
Valaki odafönn nem akarja, hogy én valaha okot találjak arra, hogy elhagyjam Marcit. Ő vigyáz rám, ő az én őrangyalom. Ő az, akire számíthatok, akit örökké szerethetek. Ezt sosem szabad elfelejtenem.
Túl messzire mentem. Nem akartam. Nem erre számítottam.
Fél órán belül a buszmegállóban álltam, Marcinak éppen hogy sikerült lebeszélnie arról, hogy odamenjek. Kiakadt.
Egyedül volt, azt mondta. Legalábbis, nem látott mást vele. Eszembe jutott az is, hogy lehet látta, hogy meghívtak az eseményre Facebookon, hogy miattam van ott. De úgysem, csak szeretném...
Túl sokat akarok.
Nem tudom, miért akartam odamenni. Talán mert látni akartam, hogy néz rám. Hogy oda jön-e hozzám. Csak szenvedtem volna, de itthon is szenvedtem. Soha nem éreztem még ilyet. Ilyen tehetetlenséget.
Nem fair. Egyszerűen nem fair, hogy megint én maradtam alul.
Fellángoltam és nem tudom lehűteni magam. Szeretem a barátomat, mindennél jobban, tudom, hogy az, ami nekünk van, mindennél többet ér, de elvette ez az egész az eszemet. Kiakadok, ha nem tudok valamit kontrollálni. És ezt nem tudom.
Írtam a Tanárnak egy e-mailt, még korábban, hogy kicsit sokkolt az üzenete, hiába volt várható. Hogy nem baj, ha nem olvassa ezt el, de nem szeretem a kimondatlan gondolatokat. Hogy 3 mondatot szerettem volna neki még mondani.
Hogy ha tudom, hogy az első lesz az utolsó találkozásunk, mindent megadtam volna neki, mindent meg akartam neki adni.
Hogy remélem a nehézségek ellenére jó emlék leszek, hogy mély volt az, ami nekünk volt.
Hogy nagyon akarom, hogy itt legyen.
És hogy hiányozni fog.
Lehet a barátnője otthon volt és látta az üzenetet. Lehet kitörölte, lehet kiakadt rajta, lehet megkeres és lefejez. Nem tudom, mit várok. Nem tudtam, hogy ilyen rossz, amikor el kell engednek valakit, akit épp hogy kezdtél megszeretni.
Valaki odafönn nem akarja, hogy én valaha okot találjak arra, hogy elhagyjam Marcit. Ő vigyáz rám, ő az én őrangyalom. Ő az, akire számíthatok, akit örökké szerethetek. Ezt sosem szabad elfelejtenem.
Túl messzire mentem. Nem akartam. Nem erre számítottam.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése