Nem vagyok ám annyira összetörve, csak a tapasztalatlanságom miatt viselkedek úgy, mint egy tinédzser.
Marcival ma egész nap együtt voltunk. Sajnos valahogy a szex nem jön össze mostanában és emiatt nagyon frusztrált, nem érti, miért pont velem nem működik. Tele van a feje, kicsit rosszul esik neki, hogy a Tanár esete ennyire megviselt és hogy így kiborultam pénteken, meg neki most van egy új lány, én rohadtul szerencsétlen vagyok és emiatt lelkiismeret-furdalása van, na szóval egy csomó minden és nem tudja elengedni magát, nem tud elveszni bennem, pedig én tudnék benne... Biztos vagyok abban, hogy megoldjuk, mert mindent megoldunk, egymás gyógyszerei vagyunk és őszintén szólva nem is zavar, hogy nincs minden rendben. Voltak érzelmi kilengéseink, de valahogy sosem történt semmi érdemleges. Most zajlik az élet, minden napra jut valami mesélni való és hiába a zavar, a fájdalom, a veszekedés, mintha visszatértem volna az életbe. Végre történik valami. Drámakirálynős hozzáállás, de valami van ebben, ami miatt nem akarok leállni.
Világ életemben az enyém volt a kontroll. Talán ezért is szeretem ennyire, ha irányítanak az ágyban. Mindig valakivel szemben álltam, nem engedhettem el magam. Nekem sosem mondták meg, hogy mit csináljak és ez jó is volt így, így lettem az az ember, aki, de most felüdülést jelent, hogy nem tudom kontrollálni az érzéseimet, nem úgy történnek a dolgok, ahogy én akarom, sőt. Hamar megszokja az ember a jót, el is felejti, milyen a feszültség, a kétség, aztán azt veszi észre, hogy a saját torkát szorítja, hogy érezzen valamit.
Semmit sem kapok, mégis mintha mindenem meglenne.
Még mindig nem tudom eldönteni, hogy elég-e az az élet, amit Marci tud nekem adni. Nem tudom, merre tartunk és ahelyett, hogy ez megijesztene, csak élvezem. Nem tudom, együtt maradunk-e, de igazából úgy vagyok vele, hogy ha tényleg olyan jók vagyunk együtt, mint gondoljuk, akkor úgyis együtt maradunk. Ha meg nem, derüljön ki időben. Nem tudok többé ezen görcsölni. Nem akarok.
A Tanár igazából Marci, csak érettebb kiadásban, de nem volt mögöttünk egy 3 és fél éves kapcsolat, a hullámvölgyek, a veszekedések, nem volt semmi, csak az akkor és most és úgy éreztem, a tenyerén hordoz; ezért volt rám ekkora hatással. Amikor összejöttem Marcival, olyan kis gyámoltalan voltam még, nem tudtam, mit szeretnék, a kezdeti bénázások miatt berögzült néhány dolog, amit már nem fogunk levetkőzni soha. Vele viszont az első pillanattól kezdve tudtam, mit szeretnék: azt, amim már megvan anélkül, hogy a sötétben tapogatóztunk volna. Nagyon szerelmes tudtam volna belé lenni csupán azért, mert új volt, mégis ismerős.
Jó volt vele és hiányzik. Nagyon akarom tudni, mit gondol, mit érez. Ha becsukja a szemét, lát maga előtt? Nem is nagyon a vonásaira, inkább a csókjára emlékszem. Olyan jó volt... Olyan igazán jó.
Azért nem akarom elengedni és utálom, hogy vége lett, mert igazából egyikünk sem akarta, hogy vége legyen. Meghozta a megfelelő döntést, én ellenkező esetben nem biztos, hogy tudtam volna ilyen erős lenni, de csak azért, mert én 20 vagyok, nem azért, mert kevésbé szeretném Marcit, mint ő a nőjét. Azt hiszem. Tudom, hogy gondol rám és ez kikészít.
Még álmodozom. A sok kis személyiség közül, akik bennem lakoznak az egyik azt szeretné, hogy amikor visszaér Thaiföldről, rájöjjön, hogy a barátnője mellett ő nem lehet az, aki, és én leszek az első, akit megkeres. És lehet akkorra már én is rájönnék, hogy nekem nem Marci az igazi és...
Egy másik 'kicsién' azt akarja, hogy most kopogjon be az ajtón és ne mondjon semmit, csak csókoljon olyan erősen, ahogy tud; ne engedjen el.
De a legerősebb énem nem akarja látni többé, mert egyszerűen nem működött volna se így, se úgy. Mert nem ő a megfelelő választás, ő csak egy fellángolás, akire egy hónap múlva alig fogok gondolni.
Ennyi érzés és ilyen kevés együtt töltött idő...
A mi lett volna, ha köt hozzá.
Marcival ma egész nap együtt voltunk. Sajnos valahogy a szex nem jön össze mostanában és emiatt nagyon frusztrált, nem érti, miért pont velem nem működik. Tele van a feje, kicsit rosszul esik neki, hogy a Tanár esete ennyire megviselt és hogy így kiborultam pénteken, meg neki most van egy új lány, én rohadtul szerencsétlen vagyok és emiatt lelkiismeret-furdalása van, na szóval egy csomó minden és nem tudja elengedni magát, nem tud elveszni bennem, pedig én tudnék benne... Biztos vagyok abban, hogy megoldjuk, mert mindent megoldunk, egymás gyógyszerei vagyunk és őszintén szólva nem is zavar, hogy nincs minden rendben. Voltak érzelmi kilengéseink, de valahogy sosem történt semmi érdemleges. Most zajlik az élet, minden napra jut valami mesélni való és hiába a zavar, a fájdalom, a veszekedés, mintha visszatértem volna az életbe. Végre történik valami. Drámakirálynős hozzáállás, de valami van ebben, ami miatt nem akarok leállni.
Világ életemben az enyém volt a kontroll. Talán ezért is szeretem ennyire, ha irányítanak az ágyban. Mindig valakivel szemben álltam, nem engedhettem el magam. Nekem sosem mondták meg, hogy mit csináljak és ez jó is volt így, így lettem az az ember, aki, de most felüdülést jelent, hogy nem tudom kontrollálni az érzéseimet, nem úgy történnek a dolgok, ahogy én akarom, sőt. Hamar megszokja az ember a jót, el is felejti, milyen a feszültség, a kétség, aztán azt veszi észre, hogy a saját torkát szorítja, hogy érezzen valamit.
Semmit sem kapok, mégis mintha mindenem meglenne.
Még mindig nem tudom eldönteni, hogy elég-e az az élet, amit Marci tud nekem adni. Nem tudom, merre tartunk és ahelyett, hogy ez megijesztene, csak élvezem. Nem tudom, együtt maradunk-e, de igazából úgy vagyok vele, hogy ha tényleg olyan jók vagyunk együtt, mint gondoljuk, akkor úgyis együtt maradunk. Ha meg nem, derüljön ki időben. Nem tudok többé ezen görcsölni. Nem akarok.
A Tanár igazából Marci, csak érettebb kiadásban, de nem volt mögöttünk egy 3 és fél éves kapcsolat, a hullámvölgyek, a veszekedések, nem volt semmi, csak az akkor és most és úgy éreztem, a tenyerén hordoz; ezért volt rám ekkora hatással. Amikor összejöttem Marcival, olyan kis gyámoltalan voltam még, nem tudtam, mit szeretnék, a kezdeti bénázások miatt berögzült néhány dolog, amit már nem fogunk levetkőzni soha. Vele viszont az első pillanattól kezdve tudtam, mit szeretnék: azt, amim már megvan anélkül, hogy a sötétben tapogatóztunk volna. Nagyon szerelmes tudtam volna belé lenni csupán azért, mert új volt, mégis ismerős.
Jó volt vele és hiányzik. Nagyon akarom tudni, mit gondol, mit érez. Ha becsukja a szemét, lát maga előtt? Nem is nagyon a vonásaira, inkább a csókjára emlékszem. Olyan jó volt... Olyan igazán jó.
Azért nem akarom elengedni és utálom, hogy vége lett, mert igazából egyikünk sem akarta, hogy vége legyen. Meghozta a megfelelő döntést, én ellenkező esetben nem biztos, hogy tudtam volna ilyen erős lenni, de csak azért, mert én 20 vagyok, nem azért, mert kevésbé szeretném Marcit, mint ő a nőjét. Azt hiszem. Tudom, hogy gondol rám és ez kikészít.
Még álmodozom. A sok kis személyiség közül, akik bennem lakoznak az egyik azt szeretné, hogy amikor visszaér Thaiföldről, rájöjjön, hogy a barátnője mellett ő nem lehet az, aki, és én leszek az első, akit megkeres. És lehet akkorra már én is rájönnék, hogy nekem nem Marci az igazi és...
Egy másik 'kicsién' azt akarja, hogy most kopogjon be az ajtón és ne mondjon semmit, csak csókoljon olyan erősen, ahogy tud; ne engedjen el.
De a legerősebb énem nem akarja látni többé, mert egyszerűen nem működött volna se így, se úgy. Mert nem ő a megfelelő választás, ő csak egy fellángolás, akire egy hónap múlva alig fogok gondolni.
Ennyi érzés és ilyen kevés együtt töltött idő...
A mi lett volna, ha köt hozzá.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése