Felülíró

Megbeszéltük, hogy nem fekszünk le ebben az egy hétben senkivel, én mégis megtettem tegnap este. Pedig megígértem magamnak, hogy nem. Aztán eltoltam magamtól a felelősséget, mert minek, mert mindegy, megtettem... aztán szörnyen éreztem magam. Mintha direkt rombolnám magunkat... Hiányzik... de nem látom a kiutat. Egyre mélyebbre kerülök az önsajnálatban, pillanatok alatt változik a véleményem és a hangulatom. Nem akarok beköltözni egy kislakásba egy 30 kilós kutyával. Neki sem lenne jó. Senkinek sem lenne jó. Csak egy csomó felesleges problémát okozna, főleg Marcinak. Nem hagyhatsz egy napra egyedül egy ekkora kutyát egy kislakásban, ilyen nincs. A kutyinak kell a kert és kész. Nem hagyhatja ott a házat az anyja nyakán. Nem hagyhat ott mindent az anyja nyakán. Ami a legbecsülendőbb dolog benne, egyben az az én legnagyobb ellenségem is. Próbálom magam elképzelni abban a házban, próbálom átérezni, milyen lenne vele ott lakni. Őszintén szólva a hideg is kiráz tőle. Az első nap kiakadnék...

Persze beszélünk. Mert nem tudunk nem beszélni. Reggel a WC-n ültem, potyogtak a könnyeim és át akartam hívni. Azt még megálltam. Nem telt el 36 óra és már majdnem feladtam. Aztán ma írt, valamit, valamiről és azóta nem tudok nem beszélni vele. Annyira ragaszkodom hozzá... De amikor meg latolgatom a lehetőségeinket a közös életre, mintha ásnám a sírunkat. Megszakadok legbelül. A saját családom, főleg az anyám iránt érzett gyűlöletem most tetőzik éppen azt hiszem. Soha, de soha nem utáltam még őt ennyire, soha nem éreztem magam még ennyire megalázottnak és kiszolgáltatottnak. Egy fikarcnyi tisztelet sem maradt bennem iránta. Nem azt vártam, hogy majd támogatni fogja a nyitott kapcsolatot, vagy megveregeti a vállamat, amiért ennyi fiúval (és lánnyal) lefeküdtem, nem, nem ezt vártam. Azt akartam, hogy ismerjen, hogy tudja, mi zajlik bennem és milyen életet élek, hogy a saját komfortzónáján kívül is van élet. De éltem legnagyobb hibája volt őszintének lenni vele. A lehető legtávolabb t...

Veszettül hiányzik. Folyamatosan forog az agyam. Kérdéseket teszek fel magamnak, majd próbálom megválaszolni őket. Persze, oké, annyit még tudnék várni, hogy találjon új munkát, hogy legyen több pénze elköltözni. Viszont a közelben találni olyan lakást, ahova mehet egy nagy kutya is, szinte lehetetlen. Mi van, ha még így sem fog tudni elszakadni otthonról? Ha olyan lelkiismeret-furdalása lesz, amiért elköltözik, hogy nem fogja jól érezni magát velem, nem fogja tudni átadni magát nekem, mert azzal lesz elfoglalva, hogyan tehetné az anyját elégedettebbé. Félek, hogy olyat várok el tőle, amit nem tehet meg, és ha valami rosszul alakul, én leszek a hibás. Nem akarok olyat elvárni, ami neki lehetetlen és rettegek, hogy ez milyen hatással lenne ránk. Azt mondta, értem megteszi, de én nem akarom, hogy értem tegye. Magáért tegye. Mert ő akarja. Az a lényeg, hogy ugyanazt akarjuk. Hogy van jövőnk. Az összeköltözés egy nagy próbatétel, rengeteg kompromisszummal és feszültséggel jár. Ha ezt...