Persze beszélünk. Mert nem tudunk nem beszélni.
Reggel a WC-n ültem, potyogtak a könnyeim és át akartam hívni. Azt még megálltam. Nem telt el 36 óra és már majdnem feladtam. Aztán ma írt, valamit, valamiről és azóta nem tudok nem beszélni vele.
Annyira ragaszkodom hozzá... De amikor meg latolgatom a lehetőségeinket a közös életre, mintha ásnám a sírunkat. Megszakadok legbelül.
A saját családom, főleg az anyám iránt érzett gyűlöletem most tetőzik éppen azt hiszem. Soha, de soha nem utáltam még őt ennyire, soha nem éreztem magam még ennyire megalázottnak és kiszolgáltatottnak. Egy fikarcnyi tisztelet sem maradt bennem iránta. Nem azt vártam, hogy majd támogatni fogja a nyitott kapcsolatot, vagy megveregeti a vállamat, amiért ennyi fiúval (és lánnyal) lefeküdtem, nem, nem ezt vártam. Azt akartam, hogy ismerjen, hogy tudja, mi zajlik bennem és milyen életet élek, hogy a saját komfortzónáján kívül is van élet. De éltem legnagyobb hibája volt őszintének lenni vele. A lehető legtávolabb taszított magától a reakcióival, annyira megbántott és annyira megtaposott, mint még soha, de soha senki ezen a világon.
Nem akarok közel lenni a családomhoz, nem akarok közel lenni senki családjához sem. Csak magammal akarok foglalkozni, azzal, ami nekem jó, függetlenül tőlük, függetlenül bárkitől. Az eddigi majdnem 22 évem azzal telt, hogy elégedetté tegyek másokat, hogy megfeleljek elvárásoknak, úgy, hogy a saját elvárásaimat félre kellett tennem. Most már nem érdekel. Azt akarom, hogy mindenki hagyjon békén.
Meg akarok gyógyulni. Sérültnek érzem a lelkem, a szívem, a testem. Semmi sincs a helyén. Nincs elég erőm változtatni magamon, állandóan azon aggódom, ki, mit nem szeret rajtam. Össze akarom magamat húzni icike-picikére, annyira, hogy ne lehessen engem bántani. Sírni akarok az ágyamon, megszakadni és újjászületni, mindenféle kritika és elvárás nélkül. Úgy, ahogy nekem a legjobb. Ahogy csak nekem jó.
Mert ki tudná jobban, hogy mi a jó nekem, ha nem saját magam...?
Ideje volt megutálni a szüleimet, ideje volt végleg eltávolodni tőlük. Végigmérgezték az életemet, minden emberi kapcsolatomat és csak azóta érzem egyáltalán embernek magam, amióta messze vagyok tőlük.
Az sem biztos, hogy akarok egyáltalán gyereket. Persze, könnyű mondani, hogy majd nem követem el ugyanazokat a hibákat újra, de ez nem ilyen egyszerű. Nem akarom így tönkretenni senkinek sem az önbecsülését, mint ahogy a családom tönkretette az enyémet. Tudom, hogy nem akartak rosszat nekem sosem, de túlságosan önzőek voltak ahhoz, hogy elfogadják, nekem más az elképzelésem a jóról, mint nekik.
Nem akarok senkinek sem kínlódást okozni. Nem bírnám elviselni a felelősséget.
Darabokban vagyok, pedig kívülről mintha kutya bajom lenne. Olyan lettem, aki soha nem akartam lenni: kifelé mosolygok, miközben belül zokogok.
Reggel a WC-n ültem, potyogtak a könnyeim és át akartam hívni. Azt még megálltam. Nem telt el 36 óra és már majdnem feladtam. Aztán ma írt, valamit, valamiről és azóta nem tudok nem beszélni vele.
Annyira ragaszkodom hozzá... De amikor meg latolgatom a lehetőségeinket a közös életre, mintha ásnám a sírunkat. Megszakadok legbelül.
A saját családom, főleg az anyám iránt érzett gyűlöletem most tetőzik éppen azt hiszem. Soha, de soha nem utáltam még őt ennyire, soha nem éreztem magam még ennyire megalázottnak és kiszolgáltatottnak. Egy fikarcnyi tisztelet sem maradt bennem iránta. Nem azt vártam, hogy majd támogatni fogja a nyitott kapcsolatot, vagy megveregeti a vállamat, amiért ennyi fiúval (és lánnyal) lefeküdtem, nem, nem ezt vártam. Azt akartam, hogy ismerjen, hogy tudja, mi zajlik bennem és milyen életet élek, hogy a saját komfortzónáján kívül is van élet. De éltem legnagyobb hibája volt őszintének lenni vele. A lehető legtávolabb taszított magától a reakcióival, annyira megbántott és annyira megtaposott, mint még soha, de soha senki ezen a világon.
Nem akarok közel lenni a családomhoz, nem akarok közel lenni senki családjához sem. Csak magammal akarok foglalkozni, azzal, ami nekem jó, függetlenül tőlük, függetlenül bárkitől. Az eddigi majdnem 22 évem azzal telt, hogy elégedetté tegyek másokat, hogy megfeleljek elvárásoknak, úgy, hogy a saját elvárásaimat félre kellett tennem. Most már nem érdekel. Azt akarom, hogy mindenki hagyjon békén.
Meg akarok gyógyulni. Sérültnek érzem a lelkem, a szívem, a testem. Semmi sincs a helyén. Nincs elég erőm változtatni magamon, állandóan azon aggódom, ki, mit nem szeret rajtam. Össze akarom magamat húzni icike-picikére, annyira, hogy ne lehessen engem bántani. Sírni akarok az ágyamon, megszakadni és újjászületni, mindenféle kritika és elvárás nélkül. Úgy, ahogy nekem a legjobb. Ahogy csak nekem jó.
Mert ki tudná jobban, hogy mi a jó nekem, ha nem saját magam...?
Ideje volt megutálni a szüleimet, ideje volt végleg eltávolodni tőlük. Végigmérgezték az életemet, minden emberi kapcsolatomat és csak azóta érzem egyáltalán embernek magam, amióta messze vagyok tőlük.
Az sem biztos, hogy akarok egyáltalán gyereket. Persze, könnyű mondani, hogy majd nem követem el ugyanazokat a hibákat újra, de ez nem ilyen egyszerű. Nem akarom így tönkretenni senkinek sem az önbecsülését, mint ahogy a családom tönkretette az enyémet. Tudom, hogy nem akartak rosszat nekem sosem, de túlságosan önzőek voltak ahhoz, hogy elfogadják, nekem más az elképzelésem a jóról, mint nekik.
Nem akarok senkinek sem kínlódást okozni. Nem bírnám elviselni a felelősséget.
Darabokban vagyok, pedig kívülről mintha kutya bajom lenne. Olyan lettem, aki soha nem akartam lenni: kifelé mosolygok, miközben belül zokogok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése