Megbeszéltük, hogy nem fekszünk le ebben az egy hétben senkivel, én mégis megtettem tegnap este. Pedig megígértem magamnak, hogy nem. Aztán eltoltam magamtól a felelősséget, mert minek, mert mindegy, megtettem... aztán szörnyen éreztem magam. Mintha direkt rombolnám magunkat... Hiányzik... de nem látom a kiutat. Egyre mélyebbre kerülök az önsajnálatban, pillanatok alatt változik a véleményem és a hangulatom.
Nem akarok beköltözni egy kislakásba egy 30 kilós kutyával. Neki sem lenne jó. Senkinek sem lenne jó. Csak egy csomó felesleges problémát okozna, főleg Marcinak. Nem hagyhatsz egy napra egyedül egy ekkora kutyát egy kislakásban, ilyen nincs. A kutyinak kell a kert és kész.
Nem hagyhatja ott a házat az anyja nyakán. Nem hagyhat ott mindent az anyja nyakán. Ami a legbecsülendőbb dolog benne, egyben az az én legnagyobb ellenségem is.
Próbálom magam elképzelni abban a házban, próbálom átérezni, milyen lenne vele ott lakni. Őszintén szólva a hideg is kiráz tőle. Az első nap kiakadnék arra, ahogy az anyja beszél vele. Nem érezném a sajátomnak, meg eleve, még hely sincs ott! Egy ágyat sem lehetne betenni a szobájába... Azt meg nem fogom megvárni, hogy kihulljon az egyik öreglány, ez mennyire morbid, úristen. Ez nem...
Vele akarok lenni, de nem tudom, hogy hol. Annyi minden várna még ránk, amit végig kellene csinálnunk, nem akarok várni arra, hogy ezt elkezdjük. Most vagyunk fiatalok, most kellene tudnunk a legjobban mozogni. Most tudnánk valami igazán nagyot alkotni... Nem évek múlva...
Olyan fiatalon jöttünk össze, annyira beépült a mindenembe, mintha a szívem egy részét tépném ki magamból, most úgy érzem. Annyira együtt voltunk mindig is, annyira jól meg tudtunk beszélni mindig mindent, most meg csinálom ezt a drámát és hisztit és rombolok mindent és mindenkit. Sosem voltam ilyen. Megint kifordulok önmagamból...
Ez nem is a szabadságomról szól, vagy nem is tudom... Inkább a tehetetlenségemről. Ha nem lehet teljesen az enyém, akkor mi a francnak feszülünk? Bármelyik percben tudnék sírni. Tegnap a buszon sírtam el magam. Ma a zuhany alatt. Tegnapelőtt a WC-n basszus. Meg most is,
Bármit mondok, képes félretenni a saját érdekeit és csak rám koncentrál, hogy jól legyek. Mindent megbocsát, mert szeret és mert tudja hogy szeretem (bár ebben már kételkedik, amit teljesen megértek). De nem használhatom ki a türelmét arra, hogy rombolhassam magam és magunkat. Attól nem lesz könnyebb.
Hogy jutottam idáig? Hogy taszíthatom magunkat ennyire a szakadék szélére? Mégis ki a túró vagyok én, hogy ezt megengedem magamnak?
Azt hittem a tinédzserhibák nem most jönnek, hogy azokon már túl vagyunk. De mintha keresném a bajt...
Istentelenül fáj, hogy bántom őt. Bántom magamat is, hogy nekem is fájjon az, amit neki okozok. Senki sem hibás, mindenkinek van egy hátizsákja, amit cipel magával és ez ellen nem lehet tenni semmit. És nem tudunk segíteni egymáson.
Folyamatosan rá gondolok és ő is rám. Tudom és érzem. Minden porcikáját ismerem. Annyira az enyém, én pedig annyira az övé. Ez annyira fáj.
Annyira szeretem...
Nem akarok beköltözni egy kislakásba egy 30 kilós kutyával. Neki sem lenne jó. Senkinek sem lenne jó. Csak egy csomó felesleges problémát okozna, főleg Marcinak. Nem hagyhatsz egy napra egyedül egy ekkora kutyát egy kislakásban, ilyen nincs. A kutyinak kell a kert és kész.
Nem hagyhatja ott a házat az anyja nyakán. Nem hagyhat ott mindent az anyja nyakán. Ami a legbecsülendőbb dolog benne, egyben az az én legnagyobb ellenségem is.
Próbálom magam elképzelni abban a házban, próbálom átérezni, milyen lenne vele ott lakni. Őszintén szólva a hideg is kiráz tőle. Az első nap kiakadnék arra, ahogy az anyja beszél vele. Nem érezném a sajátomnak, meg eleve, még hely sincs ott! Egy ágyat sem lehetne betenni a szobájába... Azt meg nem fogom megvárni, hogy kihulljon az egyik öreglány, ez mennyire morbid, úristen. Ez nem...
Vele akarok lenni, de nem tudom, hogy hol. Annyi minden várna még ránk, amit végig kellene csinálnunk, nem akarok várni arra, hogy ezt elkezdjük. Most vagyunk fiatalok, most kellene tudnunk a legjobban mozogni. Most tudnánk valami igazán nagyot alkotni... Nem évek múlva...
Olyan fiatalon jöttünk össze, annyira beépült a mindenembe, mintha a szívem egy részét tépném ki magamból, most úgy érzem. Annyira együtt voltunk mindig is, annyira jól meg tudtunk beszélni mindig mindent, most meg csinálom ezt a drámát és hisztit és rombolok mindent és mindenkit. Sosem voltam ilyen. Megint kifordulok önmagamból...
Ez nem is a szabadságomról szól, vagy nem is tudom... Inkább a tehetetlenségemről. Ha nem lehet teljesen az enyém, akkor mi a francnak feszülünk? Bármelyik percben tudnék sírni. Tegnap a buszon sírtam el magam. Ma a zuhany alatt. Tegnapelőtt a WC-n basszus. Meg most is,
Bármit mondok, képes félretenni a saját érdekeit és csak rám koncentrál, hogy jól legyek. Mindent megbocsát, mert szeret és mert tudja hogy szeretem (bár ebben már kételkedik, amit teljesen megértek). De nem használhatom ki a türelmét arra, hogy rombolhassam magam és magunkat. Attól nem lesz könnyebb.
Hogy jutottam idáig? Hogy taszíthatom magunkat ennyire a szakadék szélére? Mégis ki a túró vagyok én, hogy ezt megengedem magamnak?
Azt hittem a tinédzserhibák nem most jönnek, hogy azokon már túl vagyunk. De mintha keresném a bajt...
Istentelenül fáj, hogy bántom őt. Bántom magamat is, hogy nekem is fájjon az, amit neki okozok. Senki sem hibás, mindenkinek van egy hátizsákja, amit cipel magával és ez ellen nem lehet tenni semmit. És nem tudunk segíteni egymáson.
Folyamatosan rá gondolok és ő is rám. Tudom és érzem. Minden porcikáját ismerem. Annyira az enyém, én pedig annyira az övé. Ez annyira fáj.
Annyira szeretem...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése