Veszettül hiányzik.
Folyamatosan forog az agyam. Kérdéseket teszek fel magamnak, majd próbálom megválaszolni őket.
Persze, oké, annyit még tudnék várni, hogy találjon új munkát, hogy legyen több pénze elköltözni. Viszont a közelben találni olyan lakást, ahova mehet egy nagy kutya is, szinte lehetetlen. Mi van, ha még így sem fog tudni elszakadni otthonról? Ha olyan lelkiismeret-furdalása lesz, amiért elköltözik, hogy nem fogja jól érezni magát velem, nem fogja tudni átadni magát nekem, mert azzal lesz elfoglalva, hogyan tehetné az anyját elégedettebbé.
Félek, hogy olyat várok el tőle, amit nem tehet meg, és ha valami rosszul alakul, én leszek a hibás. Nem akarok olyat elvárni, ami neki lehetetlen és rettegek, hogy ez milyen hatással lenne ránk.
Azt mondta, értem megteszi, de én nem akarom, hogy értem tegye. Magáért tegye. Mert ő akarja. Az a lényeg, hogy ugyanazt akarjuk. Hogy van jövőnk. Az összeköltözés egy nagy próbatétel, rengeteg kompromisszummal és feszültséggel jár. Ha ezt még tetézi az is, hogy miattam jött el otthonról, miattam hagyta cserben a családját... ennek nem lenne jó vége.
És akkor még mindig csak ott vagyunk, hogy valahol a közelben éldegélünk. Akkor még nem utaztunk, nem dolgoztunk máshol, nem éltünk, nem függetlenedtünk igazán... Az még 'csak' az, hogy egy fedél alatt alszunk minden este. Bár most még ez is olyan távolinak és idillinek tűnik, mint valami mese.
Ha feltétel nélkül tudna engem választani, én is feltétel nélkül tudnám őt választani. De mindketten fenntartásokkal kezeljük egymást, strigulázunk, ki mennyi kompromisszumot tud kötni. Nem tudom elfogadni, hogy engem, akit semmi sem köt, akinek az a legfontosabb, hogy minél távolabb legyen a szüleitől, befolyásoljon annak az embernek a szülője, akivel a jövőmet tervezem. Annyira egészségtelenül látom a gyerek-szülő kapcsolatokat, annyira nem tudom elfogadni a létüket, a család felelősségét... Mint valami makacs gyerek, de nincs előttem olyan példa, amibe kapaszkodhatnék. Próbálok változni, esküszöm próbálok, de nem értem és nem érzem. Nincsenek érzéseim. A nincsből nem lehet valamit varázsolni. Ami nincs, az nincs... Nem akarok felesleges kapcsolatokat, nekem csak a barátaim kellenek és a szerelmem. Én senki mást nem akarok az életembe. Senkit...
Álmodozom egy kis lakásról a Bartók Bélán, ahol kettecskén főzünk esténként, ő mosogat el, én terítek meg, megnézünk egy filmet és szerelmeskedünk egy órát. Nincsenek szülők, elvárások másoktól, nincsenek szeretők, nincs senki, csak mi ketten és a terveink.
Folyamatosan forog az agyam. Kérdéseket teszek fel magamnak, majd próbálom megválaszolni őket.
Persze, oké, annyit még tudnék várni, hogy találjon új munkát, hogy legyen több pénze elköltözni. Viszont a közelben találni olyan lakást, ahova mehet egy nagy kutya is, szinte lehetetlen. Mi van, ha még így sem fog tudni elszakadni otthonról? Ha olyan lelkiismeret-furdalása lesz, amiért elköltözik, hogy nem fogja jól érezni magát velem, nem fogja tudni átadni magát nekem, mert azzal lesz elfoglalva, hogyan tehetné az anyját elégedettebbé.
Félek, hogy olyat várok el tőle, amit nem tehet meg, és ha valami rosszul alakul, én leszek a hibás. Nem akarok olyat elvárni, ami neki lehetetlen és rettegek, hogy ez milyen hatással lenne ránk.
Azt mondta, értem megteszi, de én nem akarom, hogy értem tegye. Magáért tegye. Mert ő akarja. Az a lényeg, hogy ugyanazt akarjuk. Hogy van jövőnk. Az összeköltözés egy nagy próbatétel, rengeteg kompromisszummal és feszültséggel jár. Ha ezt még tetézi az is, hogy miattam jött el otthonról, miattam hagyta cserben a családját... ennek nem lenne jó vége.
És akkor még mindig csak ott vagyunk, hogy valahol a közelben éldegélünk. Akkor még nem utaztunk, nem dolgoztunk máshol, nem éltünk, nem függetlenedtünk igazán... Az még 'csak' az, hogy egy fedél alatt alszunk minden este. Bár most még ez is olyan távolinak és idillinek tűnik, mint valami mese.
Ha feltétel nélkül tudna engem választani, én is feltétel nélkül tudnám őt választani. De mindketten fenntartásokkal kezeljük egymást, strigulázunk, ki mennyi kompromisszumot tud kötni. Nem tudom elfogadni, hogy engem, akit semmi sem köt, akinek az a legfontosabb, hogy minél távolabb legyen a szüleitől, befolyásoljon annak az embernek a szülője, akivel a jövőmet tervezem. Annyira egészségtelenül látom a gyerek-szülő kapcsolatokat, annyira nem tudom elfogadni a létüket, a család felelősségét... Mint valami makacs gyerek, de nincs előttem olyan példa, amibe kapaszkodhatnék. Próbálok változni, esküszöm próbálok, de nem értem és nem érzem. Nincsenek érzéseim. A nincsből nem lehet valamit varázsolni. Ami nincs, az nincs... Nem akarok felesleges kapcsolatokat, nekem csak a barátaim kellenek és a szerelmem. Én senki mást nem akarok az életembe. Senkit...
Álmodozom egy kis lakásról a Bartók Bélán, ahol kettecskén főzünk esténként, ő mosogat el, én terítek meg, megnézünk egy filmet és szerelmeskedünk egy órát. Nincsenek szülők, elvárások másoktól, nincsenek szeretők, nincs senki, csak mi ketten és a terveink.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése