Felülíró

Olyan érzés, mintha a legalapvetőbb hitrendszerem omlana össze. Mintha bújnék ki a régi bőrömből úgy, hogy még nincs kész az új. Még vékony, érzékeny, ég. Instabil. Nehéz. Fullaszt. Olyan vagyok, mint egy reaktív kutya, vissza akarok kapni, harapni, karmolni. Tele vagyok szorongással, de nem új ez az érzés. Eddig is velem volt, csak elnyomtam. Intellektualizáltam. Nagyon régóta építem magam újra, építem magam át, de úgy dolgoztam eddig, hogy közben nem néztem oda. Vakon csináltam. Aggyal, nem érzéssel. És most elért az érzés. Válok le anyámról, elköltöztem az országból, újrakezdtem sok mindent, ezekkel együtt pedig hátrahagyom a régi megküzdéseket, és most minden nagyon bizonytalannak tűnik. Nyirkos. Huzatos. Kellemetlen.  Volt egy terapeutám, akivel állandóan vizualizálnom kellett. A kis Zsófit mindig valamilyen börtönszerű helyen képzeltem el. A saját börtönömben, ezek szerint. Költői. Nincs út se be, se ki. Mindig egyedül. Magányosan. Nem fair. Mérges vagyok. Talán ez az az érzé...

Szeretném elterelni a figyelmemet. Nézegetem az randiappokat, szeretnék más férfiakkal beszélgetni, hogy elmúljon ez a feszítő érzés a gyomromban. Szeretném, ha valaki éreztetné velem, hogy kellek neki. Úgy érzem, hogy erre van szükségem, közben pedig nem akarok senkivel sem beszélgetni. Vele sem. Szeretetet akarok. Miért érzem úgy, hogy mindig a következő férfi az utolsó, akivel együtt kellene lennem? Hogy ő az utolsó esélyem? Hogy ha ő sem választ engem, akkor megszűnök létezni...? Ez függés, nem szerelem. És együtt kell ülnöm ezzel az érzéssel.  Ha érzelmileg elérhetetlen partnereket választunk, valójában mi is azok vagyunk. Szorongó típusnak lenni azt jelenti, hogy annyira félek megmutatni magam, az érzéseimet, a valódi gondolataimat, hogy végül én in elérhetetlen leszek. Vágyom arra, hogy lássanak, mégsem mutatom meg magam. Nem engedem be a másikat. Tutira akarok menni, azt akarom, hogy ők legyenek először szerelmesek belém, hogy aztán én is beleengedhessem magam a dologba. De...

Lassan egy hónapja nem beszéltünk. És még ugyanennyi hátra van. Ha még beszélünk valaha egyáltalán.  Még mindig gyártom a különböző forgatókönyveket a fejemben. Van, hogy csak addig jutok el, hogy meglátlak és megölellek. Van, hogy azt képzelem el, hogy kedvesen elmondod, hogy le akarod zárni a dolgokat végleg. Néha pedig csak annyit akarok, hogy érezzem a bőröd a bőrömön. De nem tudom elképzelni, milyen lenne az, ha újra közel kerülnénk egymáshoz. Ha megtörténne az, amire minden porcikám vágyik: hogy nem csak Prágába, de hozzám is visszatérsz. Hogy konzisztens leszel. Hogy megnyílsz. Hogy újra és újra bebizonyítod, hogy akarod, hogy az életedben legyek. Hogy akarsz engem. Hogy látsz engem. És engeded, hogy én is lássalak.  Az a gondolat, hogy nekem egyszer lesz egy intim párkapcsolatom halálra rémít. Rettenetesen félek attól, hogy kinyitom a szívemet, hogy ott leszek valaki előtt meztelenül, és az a valaki egyszer csak elfordul tőlem. Nem akarok egy ilyen mély és ijesztő fájd...