Játék

Olyan érzés, mintha a legalapvetőbb hitrendszerem omlana össze. Mintha bújnék ki a régi bőrömből úgy, hogy még nincs kész az új. Még vékony, érzékeny, ég. Instabil. Nehéz. Fullaszt. Olyan vagyok, mint egy reaktív kutya, vissza akarok kapni, harapni, karmolni. Tele vagyok szorongással, de nem új ez az érzés. Eddig is velem volt, csak elnyomtam. Intellektualizáltam. Nagyon régóta építem magam újra, építem magam át, de úgy dolgoztam eddig, hogy közben nem néztem oda. Vakon csináltam. Aggyal, nem érzéssel. És most elért az érzés. Válok le anyámról, elköltöztem az országból, újrakezdtem sok mindent, ezekkel együtt pedig hátrahagyom a régi megküzdéseket, és most minden nagyon bizonytalannak tűnik. Nyirkos. Huzatos. Kellemetlen. 

Volt egy terapeutám, akivel állandóan vizualizálnom kellett. A kis Zsófit mindig valamilyen börtönszerű helyen képzeltem el. A saját börtönömben, ezek szerint. Költői. Nincs út se be, se ki. Mindig egyedül. Magányosan. Nem fair. Mérges vagyok. Talán ez az az érzés amit a legtöbbet nyomtam el. Mindig úgy érzem, hogy nem lehetek mérges. Hogy a mérgem nem élhet együtt a szeretetemmel. Nem akarom érezni. Nem érzem jogosnak. Megtagadták tőlem ezt az érzést. Én sosem lehettem mérges. Mindig meg kellett magyaráznom magamnak már nagyon kicsi gyerekként is, hogy emberek miért teszik velem azt, amit, hogy el tudjam fogadni, hogy bántanak. Hogy meg tudjam bocsátani. Mert ha nem bocsátom meg, meghalok. Tudom, hogy már nem így van, de nem így érzem. Attól félek, hogy vannak dolgok, amiket nem tudok megbocsátani. Nem fogom tudni megbocsátani, hogy elvették a gyerekkorom. Nem fogom tudni megbocsátani, hogy kihasználtak, hogy ki akarnak használni még most is. Nem megy. Ha kell, örök életemre dühös leszek emiatt, és minden jogom megvan hozzá. 

Az a fő feladatom most, hogy elengedjem azokat az embereket, akik bántanak. Akik nem értik, hogy bántanak. Akármilyen fájdalmas és ijesztő is ez az érzés, húznom kell egy vonalat. Nem falakat, nem börtönt, hanem egy határt. Nem tudom, hogy kell csinálni. Még mindig azt érzem, hogy ha ezt megteszem, mindent elveszítek. De tudom, hogy nem így lesz. Helyet kell csinálnom a jónak. Tudom, hogy akik szeretnek, meg fogják érteni. Érdekelni fogja őket, érteni fogják, miért van erre szükségem. Muszáj elhinnem, hogy vannak olyan emberek a földön, akik szeretnék, hogy boldog legyek. Muszáj elhinnem, hogy szerethető vagyok. Muszáj elhinnem, hogy nem csak rajtam múlik, hogy szeretni fognak-e. 

Azzal, ahogy eddig éltem, magamat börtönöztem be. Bezártam minden rossz érzést, minden fájdalmat, minden csalódottságot, amit valaha éreztem, hogy másoknak könnyebb legyen. Hogy könnyebb legyen engem szeretni. De nem lettem beljebb. Nem ez a megoldás. Lehetek dühös, azokra is, akiket szeretek. Dönthetek úgy, hogy nem engedek be olyan embereket az életembe, akiknek szükségük van rám. Nem kell megértenem más nyomorát ahhoz, hogy az enyém is létezhessen. Nem nyújthatom tovább a bőröm, hogy mindenki és minden beleférjen. Nem tehetem ezt magammal. Nem ezért dolgoztam ennyit magamon, magamért, hogy mégis tönkretegyem magam -- másokért. 

Szeretni magunkat sokszor azt jelenti, hogy fájdalmas dolgokat kell megtennünk. Azt vártam, hogy majd ha kiterápiázom magam, anélkül fogom tudni megvédeni a szívemet, hogy az fájdalmas lenne. De nem úszhatom meg. Húztam az időt, ameddig csak tudtam, de most tényleg elértem a végpontot. Változtatnom kell. Változnom kell. 

Gyártom ezeket a szcenáriókat a fejemben, hogy minél jobban felkészülhessek arra, hogy emberek bántani fognak, pedig ezt a kódot sosem fogom tudni feltörni. Hiába értem meg, emberek miért bánnak velem rosszul és használnak ki, attól még ugyanúgy fáj. Ugyanolyan szar és igazságtalan. Nem tolhatom ezt le a torkomon többé. Nem lesz egyszerű, sokszor fogok hibázni, sokszor fogom magam szarul érezni, de itt most az a cél, hogy hosszú távon jó legyen. Hogy a jövőm jó legyen. Fel kell újítanom a kis házam, ki kell takarítanom onnan a szemetet. Ami az enyém, az velem fog maradni. Vissza fog találni hozzám. Ami pedig nem, az meg hadd menjen.