Lassan egy hónapja nem beszéltünk. És még ugyanennyi hátra van. Ha még beszélünk valaha egyáltalán. 

Még mindig gyártom a különböző forgatókönyveket a fejemben. Van, hogy csak addig jutok el, hogy meglátlak és megölellek. Van, hogy azt képzelem el, hogy kedvesen elmondod, hogy le akarod zárni a dolgokat végleg. Néha pedig csak annyit akarok, hogy érezzem a bőröd a bőrömön. De nem tudom elképzelni, milyen lenne az, ha újra közel kerülnénk egymáshoz. Ha megtörténne az, amire minden porcikám vágyik: hogy nem csak Prágába, de hozzám is visszatérsz. Hogy konzisztens leszel. Hogy megnyílsz. Hogy újra és újra bebizonyítod, hogy akarod, hogy az életedben legyek. Hogy akarsz engem. Hogy látsz engem. És engeded, hogy én is lássalak. 

Az a gondolat, hogy nekem egyszer lesz egy intim párkapcsolatom halálra rémít. Rettenetesen félek attól, hogy kinyitom a szívemet, hogy ott leszek valaki előtt meztelenül, és az a valaki egyszer csak elfordul tőlem. Nem akarok egy ilyen mély és ijesztő fájdalommal megküzdeni. Nem akarok újra és újra csalódni. Nem akarok megint szembesülni azzal, hogy nem vagyok elég. Hogy valaki nem engem választ. Nem akarok kockáztatni. Biztonságot akarok, olyat, ami nem létezik. 

Azt gondoltam, hogy ha eleget dolgozom magamon, akkor golyóálló leszek. Akkor minden a helyére fog kerülni, és nekem nem kell többet félnem attól, hogy összetörik a szívemet. Hogy teljes leszek, egész, és ezt senki sem fogja tudni elvenni tőlem. De ahogy egyre jobban rálátok arra, hogy hogyan működöm, hogy hogyan működnek az emberek, mit jelent embernek lenni, egyre lehetetlenebbnek tűnik ez a vágy. Nem nézhetem az elefántcsont-tornyomból, ahogy elmegy mellettem az élet. Nem óvhatom meg magam minden fájdalomtól és kellemetlen érzéstől, ha boldog akarok lenni. Hiába próbálom folyamatosan megjósolni a jövőt, kitalálni más emberek gondolatait, érezni, hogy ők mit éreznek, végigszkennelni minden szobát, ahova belépek, nem jutok előbbre. Úgy érzem, hogy jó ideje ugyanazokat a köröket járom. Olyan embereknek adok esélyeket újra és újra, akik nem akarnak élni vele. Olyan emberekkel próbálkozom, akik magukat sem bírják el, nem hogy engem. Azt hiszem, hogy ha megalkuszom, biztonságban leszek, pedig a kettő üti egymást. Anyám köreit járom: minél kevesebbet kérek, annál szerethetőbb leszek. Pedig én nem akarok kevesebbet kérni. Nem akarok kevesebb lenni. Nem tudok kevesebb lenni. Miért ilyen nehéz mégis elkérni azt, ami alanyi jogon jár? 

Nem sok mindenre emlékszem a gyerekkoromból. Ha elképzelem a kicsi Zsófit, csak egy kétségbeesett kislányt látok, aki majd' megdöglik egy kis szeretetért. Aki bármit megtenne azért, hogy lássák, hogy elfogadják, hogy átöleljék és azt mondják neki, hogy minden rendben lesz. Folyton mentem, utcáról utcára, emberről emberre, hátha valaki majd észreveszi, mennyi érték van bennem, mennyi szeretet, mennyi együttérzés és erő. De mindig egyedül voltam. Egyedül a családi asztalnál, egyedül a falu utcáin, egyedül a lovardában, egyedül a Fertő-tó és a Rákos patak partján. Kerestem, kutattam, kérdeztem: mi ez az élet? Hogy kell jól csinálni? Ki vagyok én? Olyan kicsinek éreztem magam. Jelentéktelennek. Szóval az lettem, amit vártak tőlem. Anya. Barát. Szerető. Bíró. Pszichológus. Mediátor. Bármi, amit csak szeretnétek. Minden, amire szükségetek van. Aranytálcán kínáltam fel mindenem, de az sem volt elég. Soha semmi sem volt elég. Soha semmi sem hozott megnyugvást. Csak mentem tovább... Sopronba, Budapestre, nagy országok nagy városaiba, férfiak karjaiba... Sétáltam emberek előtt, mellett, után, aztán egyedül, egyre magányosabban. Futottam minden után, ami egy kis biztonsággal is kecsegtetett ebben az üres, értelmetlen létezésben. Nem tudtam, mit kellene éreznem. Nem tudtam, mit kellene csinálnom. Hogy kellene szeretnem és szeretve lennem. Semmit nem tudtam a világról, ezért én lettem a világ mások számára. Feldolgozóüzem, emésztőrendszer, lexikon. 31 éves vagyok és úgy érzem, már minden és mindenki voltam, mégsem volt egyik sem elég. Mindent megkérdeztem, megtanultam és megértettem, amit lehetett, mégsem jutottam előrébb. Nem tudtam kibújni a bőrömből. Nem tudtam kijátszani az életet.

Eddig ment. Nem tudok menekülni tovább a fájdalom elől. 

Nincs más hátra, önmagamnak kell lennem. Olyannak, amilyen vagyok. Egy riadt veréb vagyok egy sas testében. Egy félénk kismacska egy tigris fejében. Egy rémült kislány egy felnőtt nőben. Olyan emberekre van szükségem, akik ezt megértik. Látják. Érzik. Akik magukhoz húznak, amikor szomorú vagyok. Akik a tenyerükben tartanak, amikor picinek érzem magam. Akik bátrak akkor is, amikor én el akarok szaladni. Akik annyit kérnek tőlem, amennyit meg tudok adni. Mert mindezt meg tudom adni én is. Tudok erős lenni más helyett, tudok én lenni a nagyobb ember, a kezemben pedig az egész világ elfér, ha kell. Nem az a kérdés, hogy elég tudok-e lenni, mert tudom, hogy igen. Minden nap bebizonyítom. A valódi kérdőjel az, hogy kinek adom ezt oda. Kit engedek közel. Kinek engedem, hogy tükröt tartson nekem. Kit engedek be a bőröm alá. És ahhoz, hogy ezeket az embereket megtaláljam, vállalnom kell azt is, hogy lehet csalódni fogok. Hogy fájni fog. Hogy el leszek utasítva, vagy ki leszek használva. Nem tudhatom, hogy valójában mi zajlik az emberekben, amíg be nem bizonyítják. Nem olvashatom ki az emberek gondolatait, nem tudhatom, mit látnak belőlem. Meg kell adnom a lehetőséget mindenkinek, hogy megmutassák, valójában kik ők. Mik ők. Meddig érnek. Milyen mélyek. Hova akarnak menni. És ezek felett nem rendelkezem kontrollal. Egyet tudok: dönteni. Választani. Mert nekem is van választási lehetőségem. 

Nem tudom, mi lesz. Lehet, mire oda jutok, hogy újra láthatlak, már nem is akarlak látni többé. Lehet, hogy nem leszek hozzád, melléd elég erős. Elég flexibilis. Vagy fordítva. Lehet, hogy hiába értelek, hiába vágyom rád, hiába szeretném tudni, hogy mi van a fejedben, mit látsz belőlem, mit tudsz megadni, a válasz sosem fog megérkezni hozzám. Lehet, hogy nincs is szükségem válaszra. Lehet, hogy te csak egy esőcsepp vagy az óceánomban. Lehet, hogy csak egy zápor vagy életem nyarán. Lehet, hogy csak egy üstökös vagy, aki áthalad a naprendszeremben. De a víz én vagyok. A nyár én vagyok. A Nap én vagyok. És ha a te tenyered nem elég nagy ahhoz, hogy mindez beleférjen, az nem az én hibám. És nem is a tiéd.

Emberként nekem egy dolgom van: ha fáj, hagyni, hogy fájjon. Ha pedig melenget, hagyni, hogy melengessen. És lépni, előre, mindig csak egyet. A többit pedig majd az idő eldönti. Nem egy mély ars poetica, de ez a szépsége. Ettől lesz értelme. Addig pazarolni az időt, míg egyszer csak nem lesz több. Mert ezt nem lehet jól csinálni. Ahogy Chidi mondja a kedvenc sorozatomban: az élet nem egy puzzle, amit egyszer kiraksz és ezzel megoldod. Hanem minden nap felkelsz, és kirakod újra, meg újra. Nem hatékony, de nem is kell annak lennie. Ezt nem tudni, hanem érezni kell. És ezen a hídon akkor fogok tudni csak átmenni, ha odaértem.