Olyan 9 éves lehettem, amikor először voltam szerelmes. Márkkal azóta is barátok vagyunk. Ezek még azok a nyarak voltak, amikor reggel bringára pattantunk és napnyugtáig haza se szagoltunk. Egy egész nyári szünetet együtt töltöttünk. Az egyik barátunk háza mögötti susnyában játszottunk sokat; már nem tudom miért, de egy domb oldalába lyukakat ástunk, ez volt a szórakozásunk. Nagyon falusi, tudom. Halálosa szerelmes voltam. Márk sem volt teljesen közömbös, de valahogy mindig inkább barátként tekintett rám. Elmondtam anyukámnak, aki ismerte az egész családot. Amikor felhúztuk a házunk melletti apartmant, azt mondta, hogy majd itt fogunk lakni Márkkal, miután összeházasodtunk. Több hullámban jött elő bennem a Márk-dolog. Már idősebbek voltunk, akkor is sokat lógtunk együtt. Egyik este üres volt a ház, filmeztünk, nevetgéltünk, ügyetlenül flörtöltünk egymással. Megengedtem, hogy benyúljon a melltartómba. A mellemet fogta, úgy néztük a TV-t. Azt hittem, ez jelent valamit. Ő egy évvel idősebb nálam. Talán még azon a nyáron történt, hogy a táncórán tanultakat gyakoroltuk egy este, az utcán, amikor együtt mentünk haza busszal. Ahogy táncoltunk és ügyetlenkedtünk a sötétben, eleredt az eső. De mi táncoltunk tovább. Furán romantikus volt az egész... Nem sokkal később, egyik este az erdő melletti padon kötöttünk ki vele, és a legjobb barátnőmmel. Piát loptunk otthonról és berúgtunk. Juli igazi pick me lány volt, tette az agyát Márknak. Egy ponton azt mondta nekem, hogy forduljak el, ne nézzek oda. Márkkal csókolózni kezdtek. Én meg ültem oldalt, mint egy tök. Megalázó volt. Próbáltam nem nagy jelentőséget tulajdonítani neki, de nagyon fájt... Még most sem értem, miért kellett így alakulnia a dolgoknak. 

Samuval a zenesuliban ismerkedtem meg, nálam több évvel volt idősebb. Ugyanabba a gimiben jártunk. Imádtam a humorát. Pimasz volt, izgalmas, elérhetetlen. Minden pillanatban a következő szolfézsórát vártam, hogy megint vele lóghassak. Jóban voltunk, tudtam, hogy kedvel, de inkább úgy nézett rám, mint egy kishúgra. Egy nap kaptam a hírt: síelés alatt az egész családjának autóbalesete volt, helikopterrel kellett őket a kórházba szállítani. Samu sérült meg a legjobban, mesterséges kómában tartották sokáig. Emlékszem, amikor ezt mondtam a szolfézstanárnak, megkérdőjelezett: szerinte nem létezik olyan, hogy mesterséges kóma. Irtózatosan meg voltam ijedve. De Samu felépült. Több hónappal későn láttam újra, még akkor is mankóval járt, de jól volt. Sosem voltam még olyan boldog. Még abban az évben, Valentin-napon szépen felöltöztem, reménykedtem abban, hogy látni fogom a suli folyosóján. Földrajzóra előtt kihívott a terem elé. A szívem a torkomban dobogott, és nem a jó értelemben. Fair volt, elmondta, hogy sejti, hogy tetszem neki, de ő nem érez úgy irántam, és jobb, ha tudom. Az egész testem lángra lobbant a szégyentől. Nem is emlékszem már, hogy mit reagáltam, de szerintem azt mondtam neki, hogy nem igaz, csak barátként szeretem. Talán a legmegalázóbb az egészben az volt, hogy tudta. Látta rajtam. Meggyőztem magam, hogy biztos azért nem kellek neki, mert kövér vagyok. Aztán lett egy barátnője. Egy füstkazán. Nálam is jóval nagyobb darab, rossz fogak, zsíros haj, bitchy attitűd. Nem értettem. Már leérettségizett, amikor valaki megsúgta, hogy Samu meleg. Nem tudok róla azóta semmit, de így visszanézve, valószínűleg igaz. SZerelmes voltam egy meleg fiúba.  

A harmadik fiú, akibe beleszerettem az egyik új osztálytársam volt. Igazi rossz fiú. Okos gyerek volt ő a maga módján, de rossz tanuló volt, lusta és érdektelen, de mellette vicces és olyan... szabad is. THC Tominak hívta mindenki, nagyon sokat tépett. Jóban voltunk, sokat lógtunk együtt, és persze rengeteget segítettem neki... Egyik órán, ahol egymás mellett ültünk, láttam, hogy a karjába bele van karcolva egy szívecske, benne az, hogy Emő. A nagy szerelme. A lány egy körző hegyével gyakorlatilag egy életre belekarcolta magát Tomiba. Nem tudom elmondani, mennyire fájt ezt látni... Együtt táncoltunk a koszorúcskán. Egy kicsit se vette komolyan, kb én vezettem őt. Csak azért járt el a próbákra, hogy hülyéskedjen a srácokkal. A koszorúcska bálon a szülők is ott vannak, a pár egész családja egy asztalhoz ül. A tánc után Tomi eltűnt, majd nagy, vörös szemekkel jött vissza. Félhullára szívta magát, és ebben az állapotban leült a faterommal szemben. Szégyelltem. Nem értettem, miért csinálja ezt velem... A dobolás volt a mindene. Én akkortájt nagyon komolyan énekeltem, és megkértem, hogy az egyik karácsonyi fellépésen, ahol a Little drummer boy-t énekeltem, legyen ő a dobos. Bevállalta, de már az első próbára sem jött el. Sosem voltam még olyan csalódott... Voltak pillanataink, de sose adott olyan jeleket, hogy komolyan érdekelném. Személyes kudarcnak könyveltem el. Annyi esélyt adtam neki arra, hogy megmutassa, hogy tényleg számítok neki... Megbukott, azt hiszem, még az én sulimban ismételte meg talán a 10. osztályt, de aztán másik intézménybe került. Nehezen engedtem el. 

Bálint ugyanez a kaptafa. Kórusban énekeltünk együtt, nagyon hamar megtetszett. Reméltem, hogy ő is észrevesz engem. Juli osztálytársa volt. Barátok voltak, nem tűnt úgy, hogy több is lehetne köztük. A téli bál előtt még arról beszéltünk, hogyan alakíthatnánk úgy a dolgokat, hogy Bálinttal közelebb kerüljünk egymáshoz. Azt hittem, hogy most végre történni fog valami. Aztán a bál utáni buliban elnéztem jobbra: Juli és Bálint az egyik sarokban hevesen csókolóztak. A szívem apró darabokra törött. Négy hónapig voltak együtt. Remélem, megérte. 

Aztán megismertem Marcit. Magas, jóképű srác. Az unokatesóm házibulijában összemelegedtünk. Már mindenki aludt, mi a kanapén feküdtünk, összebújva, és beszélgettünk. Benne volt a levegőben, hogy talán ő lesz az első csókom. De azt mondta, hogy nem. "Az ilyen tapasztalatlan lányok hamar szerelmesek lesznek." Azt mondtam, megértem, de nem értettem. Mi a gond a szerelemmel? Akkor úgy voltam vele, hogy legalább egyenes. De még most is fáj egy kicsit, ha erre gondolok. Micsoda irónia: még azon a nyáron, egy másik buliban Juli leszopta a fürdőszobában. Úgy csináltam, mintha okés lennék a dologgal, de megalázónak éreztem. Amíg ez történt, én hazaszaladtam egy kis lekvárért, aztán palacsintát sütöttem a srácoknak. Kiszolgáltam az egész bagázst. Még éppen időben értek le ahhoz, hogy ők is egyenek. Mintha egyedül ültem volna ott, úgy néztem végig, ahogy vigyorogva kenik a palacsintát. Marci következő évben már együtt volt egy másik lánnyal. Megint csak egy házibuliban találkoztunk, de a csaj előbb ért oda. Azt hittem, összekeverem valakivel, mert a lány hevesen csókolózott valami sráccal, ráadásul az asztalnál. Aztán megérkezett Marci, aki semmit sem sejtett az egészről, a barátnője meg az ölébe huppant, mintha mi sem történt volna, és vele folytatta az előjátékot. Rém kellemetlen volt, de nem tudtam másra gondolni: tényleg bárki jobb, mint én? 

Aztán 17 évesen csak találtam valakit. 

Árpáddal, az első csávómmal majdnem 5 évig voltunk együtt, pedig már 9 hónap után tudtam, hogy nem akarok vele lenni. De ő velem akart lenni, szóval maradtam. Letoltam mindent a saját torkomon. De frusztrált voltam. Voltak szép pillanataink, szerettem, de nem volt elég. Sosem volt elég. Amikor nagy nehezen kijöttem abból a kapcsolatból talált meg a triumvirátus: a három nárci. Mindenféle szempontból tönkretettek: elvesztettem az egyébként is alacsony önbizalmam, az egészségem, a férfiakba és kapcsolatokba vetett hitem, a józan eszem. Azóta pedig csak sodródom, férfiról férfira. Rengeteg csávóval lefeküdtem, remélve, hogy maradnak. Csak egy maradjon. Valaki maradjon... De ők sem választottak engem. Kikapartam az utat magamhoz, remélve, hogy rá fognak lépni, de észre sem vették. Elgondolkozom néha azon, hogy vajon ők mit láttak bennem, belőlem? Láttak egyáltalán...? 

Az egész életemet ebben a limerence-ben töltöttem: mikor vesznek észre? Mikor jönnek rá, hogy én kellek? Miért nem kellek? A szenvedésem köré épült fel a személyiségem. Sokszor érzem úgy, hogy nem azért nem talál meg a viszonzott szerelem, mert nem érdemlem meg, hanem mert amit szeretnék, az nem létezik. Hogy nincs olyan, hogy valakit szeretek és ő viszont szeret. Mert van bennem valami fundamentálisan elcseszett dolog, amiért nem lehet velem lenni. Beleesek ezekbe az intenzív kapcsolódásokba, amik elveszik az eszem, hogy aztán később kiüresedve, csalódottan, keserűen megfejthessem magamnak egyedül, hogy megint csak kihasználtak. 

Azt hittem, a brazil más lesz. Mély volt az egész, igazi, tele reménnyel és izgalommal. Azt éreztem, hogy végre látnak és olyannak szeretnek, amilyen vagyok, még ha rövid ideig is tartott. Megmutattam neki a lelkem: nézd, ez vagyok én, ilyen vagyok. És imádta. Működött, oda-vissza. Egy jobb verzióm voltam mellette. Magabiztosabb, stabilabb, erősebb... Annyira szerettem volna, ha ő az, ha ő lesz az. Hogy most majd végre elmondhatom, hogy megérte ez a sok csalódás, mert az út végén ott volt ő, akivel működni fog. Hogy nem kell, hogy többé fájjon. Aztán rögtön az elején megtörtént ez a tragédia, ami elvette tőlem őt. A lehetőséget. Sokkal egyszerűbb lett volna csak szimplán szembesülni azzal, hogy mégsem olyan ő, mint amilyennek először tűnt, mint megküzdeni azzal az érzéssel, hogy Isten, az univerzum, a mittudomén micsoda úgy döntött, hogy nem, nem lehet az enyém a boldogság. Nem érdemlem meg a jó dolgokat. Nem érdemlem meg a melegséget. 

Amit lehetett egyedül, azt megfejtettem. Most már valaki mellett akarok tovább gyógyulni. Valakivel együtt szeretnék tovább formálódni. Szeretném, ha megint március lenne, hogy megint azt érezhessem, hogy van remény. Hogy talán mégis megérdemlem. Hónapok óta minden nap azzal szembesülök, hogy értem nem éri meg. És tudom, hogy ez nem rólam szól, de mégsem tudom kivenni magamat az egyenletből. Annyira szerettem volna őt megtartani, hogy közben összetörtem benne. Apró, éles szilánkokra. Már nem is tudom, hogy tudnék-e vele lenni, annyi sok fájdalom van bennem. Annyi bizonytalanság. Csalódás. 

Minden helyzetbe próbálok valami értelmet szuszakolni, mert ha értelmetlenül, csakúgy történnek velem ezek a dolgok, az azt jelenti, hogy ezt érdemlem. Ez jár nekem. A semmi. Hogy sosem fogom megtalálni az emberem, csak ha megalkuszom. Ez anyám forgatókönyve, nem az enyém, mégis a zsigereimben érzem. Nem akarok már szomorú lenni, de az vagyok. El vagyok keseredve, el vagyok fogyva, el vagyok kopva. Hányszor lehet összeragasztani egy összetört szívet? Nem csinálhatom ezt örökké. Toldozom-foldozom magam amióta élek. Valahol ennek vége kell, hogy legyen. De hol? 

Lehet, hogy meg kell barátkoznom azzal a gondolattal, hogy ebből nincs kiút. Lehet, hogy én azon emberek egyike vagyok, akik egyedül maradnak. Lehet, hogy nekem ez a sorsom: jól lakni ezekkel a csodás, apró morzsákkal, aztán éhezni, amíg csak bírok. 

Nem lehet mindenki boldog. 

Valakinek itt kell maradnia a másik oldalon.