Volt egy barátnőm az oviban, Ivett. Már nagyon fiatalon is odáig volt a fiúkért. Én is, de én csak titkon, csendben. Zsolti volt a leghelyesebb fiú a csoportban. Megkért, hogy legyek a barátnője. Olyan boldog voltam... Aztán kiderült, hogy ugyanezt kérte Ivettől is. Teljesen összezavart, nem értettem, hogy ennek mi az értelme. Miért kell játszani ezt a játékot? Miért kell megbántani másokat, akik nem érdemlik meg...? Nem emlékszem, hogy Ivettel beszéltünk-e a dologról. Nagyon közeli barátnők voltunk, egy ideig azt hittem, hogy szerelmes vagyok belé. Borzasztó korán elkezdett érdekelni a szex és a szexualitás, el is indultunk ebbe az irányba. Így visszanézve csak közelségkeresés volt, de ijesztő belegondolni, hogy ennyire át akartam lépni ezt a határt. 

Ez a mintázat az egész életemet végigkísérte. Sok fiú tetszett, de sosem történt velem semmi ezen a területen. Mindig a barátnőimet választották, őket akarták. Én pedig félreálltam. Ha valaki nem engem akar, hát legyen, ha a barátaim boldogak, akkor én is boldog vagyok. De aztán teltek az évek és egyre kényelmetlenebb lett az egész. Rengeteg emberrel találkoztam, sok társaságnak része voltam, egy csomó munkahelyem volt, sokat buliztunk, koncertekre jártunk, éltünk, de bárhova mentem, soha senki nem nézett rám úgy. Meg se fordult a fejükben a gondolat. Emlékszem, ahogy az egyik barátunk, amikor még szingli volt perceken keresztül magyarázta nekem, hogy milyen nőt akar, de az összes ilyen nő foglalt. A társaságból két csajjal példálózott. "Nekem arra áll fel, ha nevetnek a poénjaimon, ha kis híján összepisilik magukat a nevetéstől, ezt akarom." Ültem ott, mosolyogtam, de csak arra tudtam gondolni, hogy baszki, itt ülök veled szemben. Évek óta szingliként, szabad préda, vicces, okos, illatos, de eszébe sem jutok úgy. Én csak haver vagyok. 

Nem ismerek még egy olyan embert, aki annyi randin lett volna, mint én. Aki annyi esélyt adott volna, mint én. Aki olyan sokat várt volna, mint én. De semmi. Csalódás csalódás után. És akkor megismerek valakit, aki olyan, mint amire egész eddig vártam, aki miatt úgy éreztem, hogy talán megérte, megérte eddig a kispadon ülni. Ott volt a kezemben...három napra. Ahogy engedem őt el, az utóbbi pár napban úgy érzem, hogy nem tudok szabadulni ettől a gondolattól: velem sosem fog megtörténni a szerelem. Sosem fog engem választani senki. Itt maradok ezen a köztes helyen, ebben a lebegésben, senki földjén, nézem, ahogy körülöttem az emberek élik az életüket, élvezik, aztán megunják, vagy elrontják, aztán megjavítják a kapcsolataikat, vagy keresnek valaki mást... Próbálkoznak, egymással, aztán mással, hogy jó legyen, de én...? Én csak nézem. Kintről. A hidegben. 

Annyit dolgozom magamon... Annyira próbálom kivakarni magam a redvás, gusztustalan, undorító mintázatokból, a rossz gondolatokból, a szorongásból, próbálok pozitívan állni az életemhez, csinálom a dolgom, gyógyulok, nyitok, remélek... Akkor is, amikor minden nehéz. Önálló vagyok, erős, tartom magamat, másokat, ott vagyok, mindig, megértő vagyok, kedves, igyekszem, mindig nagyon igyekszem... De valahogy nem elég. Sosem vagyok elég. És az emberek körülöttem nem értik. Nem értik, milyen itt lenni. Ebben a testben, ezekkel az élményekkel. Persze, minden faszi egy seggfej. Az ő hibájuk. Nem látják, nem látnak, ez a baj. Nem az én hibám.

De mi van, ha igen...? Mi van, ha tényleg velem van a baj...? Évtizedek óta menekülök ettől a gondolattól, de mi van, ha ez az igazság? Mi van, ha érzik rajtam a férfiak, az emberek, hogy nem lehet engem igazából szeretni? Lehet, hogy ennek van egy szaga, egy íze, vagy színe...? Mi van, ha belenéznek a szemembe, és látják, hogy ez a lány jó lesz valamire, de csak ennyire...? Lehet, ott van a homlokomon, csak én nem látom. Ott van minden mozdulatomban, a sejtjeimben, a hangomban, a szavaimban... Lehet, hogy a fogantatásom pillanatában már ott volt. Ott volt az ítélet: én nem lehetek boldog. Hiába megyek előre, hiába próbálom lerázni magamról ezt az érzést... Pedig valószínűleg csak el kéne fogadnom. Csak meg kellene tanulnom együtt élni ezzel a dologgal, ezzel az üzenettel, hogy soha, senkinek sem leszek én az első. Lehet, hogy megszoknám. Megszoknám ezt a zsigeri fájdalmat, egyszer csak már nem is érezném többé, annyira a részemmé válna. Lehet, csak be kell engednem, éreznem, hogy aztán ne legyen hatalma felettem. Lehet, hogy csak tényleg fel kéne adnom és elfogadnom a sorsom. Ezt a fél életet. Van, akinek csak ennyi jut. Túl sokat akartam és beletört a bicskám. Elhittem, hogy én lehetek más, de nem vagyok más. 

Tudom, hogy vannak emberek, akik szeretnek. Tudom, hogy vannak férfiak, akik vonzódnak hozzám. De attól félek, hogy csak azt szeretik, amit adok, nem azt, ami vagyok. És ez a legmagányosabb érzés a földön. Annyira próbálok túllépni ezen az érzésem, annyira szeretném vele felvenni a harcot, de elfáradtam. Túl sok a bizonyíték. Minden reggel felkelek és abban reménykedem, hogy ma más lesz, de sosem lesz más. Minden nap szembe kell néznem a csúf igazsággal, és egyszerűen nem bírom tovább. Nem tudok már küzdeni ellene. 

Nem megy tovább...