Játék

Július van. Másfél hónapja egy szót sem beszéltünk. És nem tudom, még meddig nem fogunk. Néha azt érzem, hogy bármelyik percben megszólalhat a telefonom, máskor pedig azt, hogy a nyáron már nem fogok róla hallani. De az is lehet, hogy soha többé nem fogom látni. 

Ettől félek a legjobban, hogy itt fogok maradni ezzel a sok nehéz érzéssel, és igazából sosem fogom tudni rendesen lezárni, mert nem tudom, mi történik vagy történt valójában. Előfordul az is, hogy magamat hibáztatom emiatt, végül is, én intéztem el, hogy ne legyen köztünk kommunikáció. Ha nem lennék ilyen hiperérzékeny, ha egy kicsit erősebb tudtam volna maradni, akkor legalább tudnám, hogy mi van. Aztán visszakérdezek magamnak: tudnám, hogy mi van? Ő sem tudja, hogy mi van, akkor én honnan tudnám? 

Én nem vagyok olyan jó a lebegésben, mint ő.

Pillanatok alatt beszorongok egy-egy gondolattól. Bár ő a legerősebb indikátor, nem csak a brazil miatt. Ahogy változik az anyámékkal a kapcsolatom, ahogy leér az, hogy tényleg elköltöztem az országból, és ahogy napról napra jobban érzékelem, hogy a saját magamról alkotott képem mennyire távol esik a valóságtól, folyamatosan erősödik bennem ez a furcsa egzisztenciális válság. Én nem ilyen vagyok. Egy sokkal magabiztosabb, vagányabb Zsófi képe van meg a fejemben. Ez a szorongó, bizonytalan, kétségbeesett kislány nem én vagyok. Pedig meg kell barátkoznom vele is. Minél jobban el akarom nyomni, annál erősebb. Nem tűri a kontrollt, csak érezni akar. Megmutatni, hogy itt van és létezik. Hogy joga van létezni. Lehet, hogy ha a nagy képet nézem, a brazil valójában tényleg csak az előhívószer. A probléma mélyebben van. A félelem és a szeretet bennem már gyerekként összegabalyodott, emiatt gyakran összekeverem ezt a két érzést. És ahogy rendeződik át bennem minden, az idegrendszerem folyamatosan pirosan villog. 

Igazából nem érdekel, hogy együtt leszünk-e vagy sem. Csak azt akarom, hogy vége legyen ennek a trigger-tengernek. Válaszokat akarok. Kontrollt akarok. És elindul a spirál: ilyenkor nem érzem otthon magam a saját testemben. Mintha túl kicsi lenne. Kiszorít. Nincs magamnak a saját testemben hely. Hogyan szerezzem vissza az irányítást felette? Vagy pontosabban: hogyan tudnék vele hatékonyabban együtt működni? Hogyan állítsam le a spirált? Hónapok óta ez megy. Szégyellem, hogy így érzek. Hogy ilyen kiszolgáltatott vagyok. Hogy nem tudok tovább lépni, és még mindig reménykedem. Hogy lopom a saját időmet. De nem tudok mit csinálni. Nem tudok máshoz kapcsolódni. Minden randi, beszélgetés csak azt erősíti bennem, hogy őt akarom. Azt akarom, ami vele volt. Úgy akarom érezni magam, ahogy vele éreztem. Erre vártam, ezt akartam, hogyan engedhetném ezt el? Egyszerűen képtelen vagyok rá. Minél jobban el akarom nyomni az érzéseimet iránta, annál lendületesebben jönnek vissza. Annál nagyobbnak érzem őket. Bár "normálisan" működnék, és a helyén tudnám kezelni a dolgot...! Tartozni akar valahová, nem tudja, hogyan kezdje el az új életét, ami rögtön az első napokban derékba tört, el van veszve, értem. Nehéz ez az egész, túl nehéz... De mérges vagyok, hogy én is belesodródtam ebbe a szituációba. Hogy még úgy is magával ránt, hogy nem beszéltünk. Ahogy jött a július, megint csak erősebben éreztem a szorongást. Azt akartam, hogy megszólaljon a telefon, de nem. Nem jön a hívás. Nem tudom, mikor fog. És ezzel egyedül kell megküzdenem. 

Ez a helyzet az összes piros gombomat folyamatosan nyomja. 

1. A "mindenért én vagyok a felelős" gomb: jó katona vagyok, ezt tudjuk. Mindig azt érzem, hogy minden rajtam múlik. Nekem kell megtennem az egész utat a másikhoz. Nem hagyom, hogy emberek félúton találkozzanak velem. Ha valaki szomorú, elveszett, vagy kétségbe van esve, én ott vagyok. Támasz vagyok, társ, tanácsos, váll, amin sírni lehet. Imádom. Imádok hasznos lenni. (Egy darabig.) De ha nincs információm, ha nincs egyenes kommunikáció, és nekem kell kitalálnom az új játékszabályokat, az agyam betömködi az üres részeket, méghozzá ezernyi színben. Magamra vagyok hagyva a nehéz érzéseimmel, amiket soha nem tartott meg senki. Amiknek a megtartását nem tanították meg nekem. Mégis, hogyan kellene ezekkel az érzésekkel megküzdenem? Mit kell velük csinálni? Sosem érezhettem őket, mert az azt jelentette, hogy gyenge vagyok. És én nem lehetek gyenge, mert én vagyok az utolsó legény a gáton. Ha én nem vagyok, minden összeomlik. Én vagyok a ragasztó. A bástya. A világítótorony. De kinek? Elvesztem ebben a tengerben. 
2. A "mindenki szarabbul van, mint én" gomb: Azon a héten, amikor hátrahagyta a régi életét, új országba költözött és elkezdte a sabbatical-ját, elégett az anyja egy lakástűzben. Le kellett kapcsolni a gépről. Mindent neki kellett intéznie. Vissza kellett mennie Brazíliába a hagyatékot elrendezni, ami először csak egy lakás volt, de később jött hozzá egy hatalmas ház is. Az egész egy katasztrófa volt az elejétől a végéig. Minden bürokrácia vacak, de a brazil különösen. Aztán leért a gyász is. A változás. A nyakába szakadt az idő, a pénz, a lehetőség, hogy megálljon egy percre. Hogy otthon legyen, Kapcsolódjon. Szóval megállt. Aztán elveszett. Mindenféle szempontból. Nehéz ezzel versenyezni, szóval elfogadtam, hogy neki szarabb. Objektíve tényleg neki szarabb. De attól még nekem is lehet szar. Szar, hogy már nem is tudom hány év után végre találok valakit, akivel működhetne, és rögtön elsodorja mellőlem az élet, hogy aztán lehessek megint én a megértő társ. Az egész gyerekkorom arról szólt, hogy a szüleim, a családom azon versenyeztek, hogy kinek szarabb, én meg lehettem mindenki lelki-szemetesládája. "Zsófi jó gyerek, vele sosincs baj." Nagyon támogató vagyok egy darabig, de valahol már az én érzéseimnek is kell legyen hely. Ugyanabban a hónapban a brazil, majd a lakótársam, aztán egyes ügyfeleim úgy változtatták meg a kapcsolatunkat, ahogy nekik kényelmes volt. Engem senki sem kérdezett meg, hogy ez okés-e így. Hogy hogy érzem magam ettől, vagy mit gondolok, nekem mi működik...? Nem akarok már háttérbe szorulni. A testem sem engedi. Tele lettem dühvel. Méreggel. Szorongással. Nem tudom, mit kell velük csinálni, de legalább már tudom, hogy léteznek. Védenek. Ez a dolguk, a funkciójuk, de kurva nehéz velük. 
3. A "legyen elég" gomb: Egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy túl sokat akarok. Túl nagyok az álmaim, elégedjek meg kevesebbel is. Az a fiú túl szép hozzám, túl kövér vagyok ahhoz a nadrághoz, a szeretet meg csak akkor jár, ha nincs velem gond. Minden igényemen és határomon csukott szemmel sétált végig az egész családom. Erre lettem behuzalozva: ami van, az legyen elég. Ne akarjak többet, ne kérjek többet, ne legyen velem gondja senkinek. Különben is, mindenkinek olyan szar, ne nehezítsem már meg mások dolgát... Szóval nem tettem. Ezidáig. Nem akarok megalkudni. Nem akarom háttérbe szorítani magam. Minden jogom megvan ahhoz, hogy elkérjem, ami jár nekem. Megértem, ha valaki nem tudja ezt megadni, de akkor határt kell húzzak, ki kell szállnom a szituból. Nem azért dolgoztam ennyit magamon, hogy aztán ugyanúgy hagyjam, hogy emberek átsétáljanak rajtam. Az idegrendszerem már nem is engedi. Nothing changes if nothing changes. 
4. A "találd ki" gomb: Erről szólt az egész gyerekkorom, fejtsek meg mindent és mindenkit, magamtól. Találjam ki egyedül, hogy ki mibe van, mire van szüksége, hogyan szeretne változtatni az eddigieken, mi tenné boldoggá... Olvassam ki a gondolatait. És ha nem teszem, én fogok pórul járni. Nem tudja megfogalmazni az ügyfél, mit akar, de nekem valahogy mégis tudnom kellene. Ennek a fiúnak térre van szüksége, de nem szól róla, csak eltávolodik. Majd rájövök magamtól is, nem? Mivel ilyen kibaszott intuitív meg figyelmes vagyok, az is elvárás lett, hogy orákulumként működjek. Pedig ha hiszitek, ha nem, kurva keveset tudok. És igazából nem is akarok ennél többet tudni. 
5. A "nem vagyok elég, de mégis túl sok" gomb: Én vagyok a tökéletes nő, addig, amíg mégsem. Mindenben kurva jó vagyok, meg figyelmes, meg finom, le kéne nekem hozni a csillagokat az égről, megkérni a kezemet, meg gyorsan el is venni. Aztán valahogy mégsem érdemlem meg. Túl jó vagyok, mégis túl kevés. Zöld lámpa, piros lámpa. Jó faszán össze lehet ezzel zavarni engem, mert annyira szeretem látni az irányt, annyira szeretném tudni, hogy mi a következő lépés, hogy full ráfüggök az ilyen bizonytalanságokra. Lehet, hogy a következő kanyart már be se akarom venni, de ezzel a cicajátékkal sokáig el lehet velem tolni a bringát. Ha tudom, hogy merre tartunk, informált döntést tudok hozni. Ha ki vannak mondva a dolgok, akkor tudjuk, mi kinek a felelőssége. De ezt nem szeretik az emberek. És inkább tönkretesznek engem, hogy nekik jobb legyen. Pedig csak azt akarom, hogy valaki végre engem válasszon. Olyan rossz dolog ez? 
6. A "ilyen jó soha többé nem lesz" gomb: Minden jó, ami velem történik, nem azért történik, mert én is jó vagyok, vagy mert megérdemlem, hanem véletlenül. Azt, hogy valaki engem akar, csodaszámban mérik. Ha megfog egy csávó, akit én is megfogok, az idegrendszerem totálisan beindul, belekapaszkodik, mert azt hiszem, hogy soha többé nem lesz már ilyen. Pedig mindig volt egy másik. 

Az elején minden olyan sorsszerű volt: hogy én is Prágát választottam és ő is. A dolgok, amiket szeretünk, amiket figyelünk, az ételek, az illatok, ahogy a világot látjuk, ahogy csókolózunk (!), egymáshoz érünk, kommunikálunk... Emlékszem, ezt mondtam neki: when two givers meet, magic happens. Aztán három hónappal később itt vagyok, üresen, idegesen, mérgesen és csalódottan. Amit adtam, nem volt elég. Amit kaptam, a nullával lett egyenlő. Kiégtem, elfáradtam. A semmin. Néha arra gondolok, hogy lehet, ez is sorsszerű. Hogy annyi mindent kellett még neki és nekem is feldolgoznunk, megváltoztatnunk, éreznünk, hogy jobb, hogy ezen külön kell keresztülmennünk. Olyan intenzíven indult az egész, hogy ha az folytatódik, egyszerűen túlcsordulunk és szabotálni fogjuk az egészet. Annyi remény és izgalom volt a kapcsolódásunkban, amit már a valóság nem bírt volna el. Talán jobb így... Annyit fejlődtem és tanultam magamról ebben az elmúlt pár hónapban, hogy hihetetlen. 

Most már tudom: sosem leszek golyóálló. Triggerek voltak, vannak és lesznek. Terápiázhatok annyit, amennyit csak akarok, elolvashatom az összes önfejlesztő könyvet, és vehetek bármeddig dobozlégzéssel levegőt, akkor is lesznek dolgok, amik bepörgetnek. Amiktől nem érzem magam biztonságban. Most már látom, hogy az elmúlt években inkább izoláltam magam, pedig a társas kapcsolatokat egyedül nem tudom megfejteni. Megtanultam azt is, hogy el kell mondanom, ha valami bánt, ha valami nem működik nekem, akkor is, ha az a kapcsolat végét jelenti. Meg kell mutatnom magam, különben esélyem sem lesz valódi intimitásra. És most már azt is látom, hogy bíznom kell. Nem feltétlen az emberekben, -- nem mindenkiben, -- hanem magamban, a dolgokban, amikre vágyom. Hogy rendben lesz minden. Rendben leszek. Akkor is, ha nem úgy, ahogy én szerettem volna. 

Egyszer majd együtt leszek valakivel. Fogok találni valakit, akivel szerelembe esünk, és hosszú ideig szeretni fogjuk egymást. Akivel majd egymást választjuk, és mindent megteszünk azért, hogy egymás életét szebbé, szeretettel telibbé és könnyedebbé tegyük. Valahol odakint van az emberem. Lehet, hogy a brazil az, de lehet, hogy valaki más. Szeretnék bízni ebben. Megtalálni ezt az embert idő. Most nem vagyok jól, de el fog múlni, túl leszek ezen is, mint mindenen. És nem kell siettetnem, nem kell elnyomnom, nem kell rosszul éreznem magam, amiért valaki számított. Ha úgy érzem, még várni akarok, akkor várok. Ha őszintén azt gondolom, hogy lesz még folytatásunk a brazillal, akkor gondoljam úgy. Ha nem úgy lesz, majd csalódok akkor. De most nem akarok minden napot úgy megélni, mint egy kudarc. "Ma se hívott." Majd fog, később. És akkor majd eldöntöm, mit akarok kezdeni ezzel a dologgal. Ő most azt csinálja, amit neki kell csinálnia, én pedig azt, amit nekem. Újraépítem magam, és közben megadok magamnak mindent, amire szükségem van. De legfőképpen időt. Együttérzést. Szeretetet. El kell fogadnom, hogy így alakultak a dolgok, és hogy zéró kontrollom van felette. Hogy még egy darabig ezen fog pörögni az agyam, ha akarom, ha nem. De az élet megy tovább, és majd megkapom a válaszaimat idővel. Hatodik éve vagyok egyedül. Nem akarok úgy csinálni, mintha most ezen a pár hónapon múlna minden, amíg nem tudom elengedni a brazilt. Az életem ettől még jó. Tele van szeretettel, izgalommal, tervekkel és nevetéssel. Nyitok, ismerkedek, megyek, felfedezek. Élvezem. Amikor már kapcsolatban leszek, örülni fogok, hogy ilyen sok időt tudtam tölteni azzal, amivel csak akartam. Szabad vagyok. Azt csinálok, amit akarok. Azt érzem, ami van. És lépek, amikor eljött az ideje. 

Elvégre, én is csak emberből vagyok.