Mitől félek? 

Csak pár dologtól: 

• Hogy rájön, hogy igazából unalmas vagyok. 
• Hogy elmúlik az újdonság ereje és ellaposodik az egész. 
• Hogy bekapcsolnak nála a régi mintázatok, és valami toxikusabb után néz. 
• Rájön, hogy nem áll készen egy kapcsolatra, nem tudja még, mit akar valójában. 
• Túl sok lesz neki a személyiségem. 
• Igazából nem tetszik neki a testem. 
• Elleszünk egy darabig, de nem fogunk fejlődni sehová. 
• Jobban fogom én őt szeretni, mint ő engem. 
• Nem fogok már neki kelleni, ha valami nehézségem, vagy rossz időszakom lesz. 
• Hogy rájön, hogy én az egészséges választás vagyok, de nem egy nagy szerelem. 
• Hogy egyszer csak el fog tűnni az életemből, mintha mi sem történt volna. 

Tudom, honnan jönnek ezek a félelmek. Tudom, hogy ezek csak szorongások, az agyam keresi a hibákat, hogy megvédjen. Tudom, hogy a korábbi tapasztalataimat nem szabad belevinnem az új kapcsolatba. Tudom, hogy még csak két hónapja ismerjük egymást, nem kellene ezeken feszülnöm. Tudom. Higgyétek el, mindent tudok. De hat év után belecsöppenni egy váratlanul egészséges kapcsolatba egy igazi emberrel olyan húrokat penget meg bennem, amikkel nem sokszor találkoztam az elmúlt években. Tudom, milyen olyan emberre várni, olyan emberrel együtt lenni, akivel minden esélytelen. Akivel csak azt látom, hogy holnap mi lesz, vagy még azt sem. Aki minden piros gombomat egyszerre nyomja, hogy aztán tényleg csak annyit akarjak, hogy az egésznek végre vége legyen. De Jirka? Vele minden egyszerű. Egyértelmű. Értjük egymást. Nem beszélünk egy nyelvet, mégis egy nyelvet beszélünk. Amikor együtt vagyunk, kisimul az idegrendszerem. Várom, hogy vele legyek. Vele akarok lenni. Hiányzik. Mindig. És halálra vagyok ettől rémülve. Ebben valódi potenciál van. Ebbe nem tudom nem beleengedni magam. Ez az enyém. Szóval már van mit veszítenem, és valahogy ez még az örök egyedüllétnél is ijesztőbb gondolat. 

Nincs kérdésem, nincsenek válaszaim, csak az érzéseim, amikkel valószínűleg eddig nem volt erőm szembenézni. Nem mertem kitenni magam ennek az érzésnek. Ezerszer kiszámíthatóbb összeszedni valami elkerülőt vagy nárcisztikust, mint valódi esélyt adni magamnak a boldogságra. De mivel nincsenek jó tapasztalataim, csípőből a legrosszabbra készülök. Nem merem elhinni, hogy ez jó is lehet. Vagy amikor elhiszem egy kicsit, akkor rögtön bekapcsolnak a rossz gondolatok. Biztos, ami biztos. 

Félek, hogy megint csak 1-2 hónap jár nekem a boldogságból. Félek, hogy elhiszem, hogy ez más lesz, hogy aztán kiderüljön, hogy ez is csak ugyanaz, mint ami eddig volt. Félek, hogy sok leszek, félek, hogy kevés leszek, félek, hogy majd elrontom, vagy nem veszem észre, ha ki kellene lépnem belőle. Nem bízom a saját megítélésemben, nem hiszek a saját szerencsémben, nem hiszem el, hogy velem jó is történhet...

Igazából csak a szokásos... 

Szóval nincs más hátra, mint előre. Jobb ötletem nincs, mint csinálni. Rettegve, de csinálni. Bízni. Próbálkozni. Menni előre. Aztán valami majd lesz. Nem...?