Felülíró

Július van. Másfél hónapja egy szót sem beszéltünk. És nem tudom, még meddig nem fogunk. Néha azt érzem, hogy bármelyik percben megszólalhat a telefonom, máskor pedig azt, hogy a nyáron már nem fogok róla hallani. De az is lehet, hogy soha többé nem fogom látni.  Ettől félek a legjobban, hogy itt fogok maradni ezzel a sok nehéz érzéssel, és igazából sosem fogom tudni rendesen lezárni, mert nem tudom, mi történik vagy történt valójában. Előfordul az is, hogy magamat hibáztatom emiatt, végül is, én intéztem el, hogy ne legyen köztünk kommunikáció. Ha nem lennék ilyen hiperérzékeny, ha egy kicsit erősebb tudtam volna maradni, akkor legalább tudnám, hogy mi van. Aztán visszakérdezek magamnak: tudnám, hogy mi van? Ő sem tudja, hogy mi van, akkor én honnan tudnám?  Én nem vagyok olyan jó a lebegésben, mint ő. Pillanatok alatt beszorongok egy-egy gondolattól. Bár ő a legerősebb indikátor, nem csak a brazil miatt. Ahogy változik az anyámékkal a kapcsolatom, ahogy leér az, hogy tényleg...

Olyan érzés, mintha a legalapvetőbb hitrendszerem omlana össze. Mintha bújnék ki a régi bőrömből úgy, hogy még nincs kész az új. Még vékony, érzékeny, ég. Instabil. Nehéz. Fullaszt. Olyan vagyok, mint egy reaktív kutya, vissza akarok kapni, harapni, karmolni. Tele vagyok szorongással, de nem új ez az érzés. Eddig is velem volt, csak elnyomtam. Intellektualizáltam. Nagyon régóta építem magam újra, építem magam át, de úgy dolgoztam eddig, hogy közben nem néztem oda. Vakon csináltam. Aggyal, nem érzéssel. És most elért az érzés. Válok le anyámról, elköltöztem az országból, újrakezdtem sok mindent, ezekkel együtt pedig hátrahagyom a régi megküzdéseket, és most minden nagyon bizonytalannak tűnik. Nyirkos. Huzatos. Kellemetlen.  Volt egy terapeutám, akivel állandóan vizualizálnom kellett. A kis Zsófit mindig valamilyen börtönszerű helyen képzeltem el. A saját börtönömben, ezek szerint. Költői. Nincs út se be, se ki. Mindig egyedül. Magányosan. Nem fair. Mérges vagyok. Talán ez az az érzé...

Szeretném elterelni a figyelmemet. Nézegetem az randiappokat, szeretnék más férfiakkal beszélgetni, hogy elmúljon ez a feszítő érzés a gyomromban. Szeretném, ha valaki éreztetné velem, hogy kellek neki. Úgy érzem, hogy erre van szükségem, közben pedig nem akarok senkivel sem beszélgetni. Vele sem. Szeretetet akarok. Miért érzem úgy, hogy mindig a következő férfi az utolsó, akivel együtt kellene lennem? Hogy ő az utolsó esélyem? Hogy ha ő sem választ engem, akkor megszűnök létezni...? Ez függés, nem szerelem. És együtt kell ülnöm ezzel az érzéssel.  Ha érzelmileg elérhetetlen partnereket választunk, valójában mi is azok vagyunk. Szorongó típusnak lenni azt jelenti, hogy annyira félek megmutatni magam, az érzéseimet, a valódi gondolataimat, hogy végül én in elérhetetlen leszek. Vágyom arra, hogy lássanak, mégsem mutatom meg magam. Nem engedem be a másikat. Tutira akarok menni, azt akarom, hogy ők legyenek először szerelmesek belém, hogy aztán én is beleengedhessem magam a dologba. De...

Lassan egy hónapja nem beszéltünk. És még ugyanennyi hátra van. Ha még beszélünk valaha egyáltalán.  Még mindig gyártom a különböző forgatókönyveket a fejemben. Van, hogy csak addig jutok el, hogy meglátlak és megölellek. Van, hogy azt képzelem el, hogy kedvesen elmondod, hogy le akarod zárni a dolgokat végleg. Néha pedig csak annyit akarok, hogy érezzem a bőröd a bőrömön. De nem tudom elképzelni, milyen lenne az, ha újra közel kerülnénk egymáshoz. Ha megtörténne az, amire minden porcikám vágyik: hogy nem csak Prágába, de hozzám is visszatérsz. Hogy konzisztens leszel. Hogy megnyílsz. Hogy újra és újra bebizonyítod, hogy akarod, hogy az életedben legyek. Hogy akarsz engem. Hogy látsz engem. És engeded, hogy én is lássalak.  Az a gondolat, hogy nekem egyszer lesz egy intim párkapcsolatom halálra rémít. Rettenetesen félek attól, hogy kinyitom a szívemet, hogy ott leszek valaki előtt meztelenül, és az a valaki egyszer csak elfordul tőlem. Nem akarok egy ilyen mély és ijesztő fájd...

Cutting contact was the bravest thing I've ever done. First I thought it's insignificant, it's a small step I made but I have still a long way to go. Then I was proud. I did something for myself, because I felt I hade the right to feel what I'm feeling. For a whole day it felt like I'm finally able to breathe. But then the guilt creeped in. What if this thing I did will drive you away from me for good? What if this makes me untrustworthy in your eyes? What if I left someone behind who relied on me? Who needed me. I felt bad. Real bad. And a few days passed. I finally had energy again. I enjoyed the small moments. I felt closer to my friends. I'm closer to myself, again. It feels good to be myself again.  I'm thinking about what I did a lot. Why does it feel so bold? Today it kicked in: I showed you the  consequence of your actions. And I couldn't not do it. I had to do it, I didn't have an other choice. It was an act of self-love. Something I don...

Some people are ready for a connection, but not for a relationship.  I don't know if you are ready. You don't know that either I guess. Sometimes it feels like you are, sometimes it feels like you aren't. In my opinion, I'll only get my answers if we spend some time together again. I want to give you the chance to show up. To be there, be available, emotionally too. I want to give this time. I want to trust the process . I saw the person I want in my life in you and I want to be sure if he's in you or not anymore. I repeat the words of our last conversations in my head all the time, you tried to tell me that I shouldn't expect much. That you don't have the answers. But you don't have to have the answers I'm looking for, I just want to know if you are still open to try. To see where things go. If you already decided that you don't want to commit, that's fine, but why do I feel like you are still holding onto me? That you want this too? Do I gi...