én pedig mindig a régebbivel szenvedek.
Fogalmam sincs, mint csinálok.
Az Újfiú nem beszélgetett velem én pedig kezdtem feladni. Amikor együtt voltunk, közel éreztem magamhoz, de soha, semmi nem volt kimondva köztünk. Én esküszöm megpróbáltam, de egyszerűen nem kaptam semmi választ. Mondtam, hogy nem akarok rajta osztozkodni, hogy nem akarom őt elveszíteni, hogy kedvelem, hogy nem kell más... és csak a somolygás, semmi válasz. Amikor nem voltunk együtt, nem beszéltünk, pedig akartam. Apróságokról, hogy milyen a napja, mi idegesítette fel, ki volt vele kedves, mit főzött, fáj-e a hasa... Mint amikor együtt vagy valakivel és érdekelnek a kicsi, de fontos dolgok. Amitől el tudod képzelni, hogy valaki akkor is az életem része, ha nincs közvetlen mellettem. Akartam vele lenni, de mivel nem engedett közel, próbáltam távol tartani magam. Piszokul visszafogtam minden gondolatot és érzést, ami nekem maga volt a pokol. Nem ment a beszélgetés, de nem azért, mert nem volt mit mondani a másiknak, hanem mert nem találtuk egymáson a fogást. Kivéve persze ha szexről volt szó. Tudtam, hogy kiismert, tudtam, hogy érti minden mozdulatom, de mégsem csinált semmit. Hetente egyszer bootycall, isteni szeretkezés, összebújás, nevetgélés, aztán mindegyikünk megy a dolgára, mintha mi sem történt volna.
Még anyának is meséltem róla. Tele volt vele a fejem. Nem azért, mert szerelmes voltam, az nálam nem ilyen egyszerű. Ahhoz bíznom kell, és benne nem bíztam. Az zavart, hogy nem tudtam őt megfejteni. Egyszerűen nem igazodtam ki rajta. És ő sem rajtam. Pedig annyira egyszerűek vagyunk mindketten; főleg így utólag visszanézve.
Az utolsó néhány alkalom már csak a végső pár sóhaj volt. Nem tudtam vele beszélni, pedig én bárkivel tudok. Neki pedig erről fogalma sem volt.
Azt az egyet tudtam, hogy nem fogok várni többé senkire. Miután négy és fél évet vártam valakire, aki soha nem lett volna képes kiállni mellettem, értem, eldöntöttem, hogy ha valakinek nem kellek eléggé, az nekem sem kell. Túl sokat szenvedtem. Kivéreztem.
A Szépfiú más volt. Rögtön beszélgetett velem. Megnyílt. Nevettünk. Eleinte úgy éreztem nem illünk össze. De egyre közelebb jött. Aztán találkoztunk, két nappal azután, hogy lefeküdtem az Újfiúval.
Hazavittem. Aztán újra. És megint. Elkísért munkába. Megcsókolt a metrón. Készített reggelit, amíg dolgoztam. Beszélgettünk, és hülyéskedtünk, és szexeltünk, írt napközben, hogy mit csinál, min dolgozik, hülyeségek, vicces dolgok... Mint amikor együtt vagy valakivel és érdekelnek a kicsi, de fontos dolgok. Amitől el tudod képzelni, hogy valaki akkor is az életem része, ha nincs közvetlen mellettem.
Nem szóltam az Újfiúnak. Mit mondhattam volna? Megbeszéltük, hogy ha jön más, szólunk. Gondoltam, majd utólag. Hiszen úgyis mindig úgy éreztem, bármelyik pillanat lehet az utolsó. Miért ne én mondjam ki, hogy vége?
Ugyanazt készültem csinálni, mint Marcival és a Tanárral. Párhuzamos szeretők, egyikből a másikba, mert úgy egyszerűbb. Pedig csak piszokul fáj. Megalázó, több ember számára is. Nem fair.
Még pár órával az utolsó találkozásunk után küldtem az Újfiúnak egy képet, amit az ő szobájából csináltam. Nem válaszolt. Mintha nem lett volna köze hozzá. A következő üzenete, egy héttel később egy konkrét bootycall volt: What's up cutie? ;) What are you up to?
Bevallottam, hogy találkoztam mással. Hogy sajnálom, hogy nem szóltam előbb. Kérdezett egyet-kettőt. Hidegfejű maradt, mint mindig. Hideg. Pedig éreztem, hogy megbántottam.
Megint nem válaszolt egy ideig, aztán rá két napra elkezdte. Hogy nem gondolta hogy ez egy óriási, világrengető dolog lesz, de mi akárhogy is, csak együtt voltunk. Hogy nem érti, miért csináltam, hiszen nem ezt mondtam neki. És életünkben először beszéltünk az érzéseinkről. És leírtam neki mindent.
Aznap este nála kötöttem ki, éjfélig beszélgettünk. Megnyitott, alig tudtam visszatartani a sírást. Miért csak most? Megbántottuk egymást. Pedig jó lehetett volna. Nem bízik bennem. És már nem is fog. Nem leszünk szerelmesek egymásba már soha. Pedig jó lehetett volna. Azt mondta, gyönyörű vagyok. Megint. Hogy azért nem kérdezett, mert azt hitte, nem akarok róla beszélni. Pedig jó lett volna.
Én basztam el, de ő is. Úgy váltunk el, hogy talán megpróbáljuk. De nem fogjuk. Ugyanaz a csönd van köztünk, mint eddig. Nem ér rá. Pedig akartam vele beszélni. Hullámzom. Néha erős vagyok. néha nem.
Nálam a szar, az konstans.
Alig esek ki az egyikből, beleesek egy másikba. Mi a francot kompenzálok? Miért akarom ennyire, hogy valaki szeressen? Nem tudok dönteni. Minden kontrollálni akarok, de semmit sem tudok. El vagyok veszve. És nem áll le az agyam.
Úgy döntöttem, nem találkozom többé az Újfiúval. Akartam még vele beszélni, de mást azt sem akarom. Csönd van köztünk, és nekem ez nem megy. Tudja, mire lenne szükségem, de nem próbálkozik. Bár, hova is próbálkozzon, ha egyszer az ő olvasatában én gyakorlatilag megcsaltam őt? Édes Istenem, nekem ezt mégis honnan kellett volna tudnom?
Ha lenne bennem elég gerinc, mindkettőnek nemet mondanék, de nem fogok. Tudnak mindenről mindketten és ez túl sok lesz nekik amúgy is, bármilyen cuki is vagyok. Már mindegyik tartja tőlem a távolságot, mert egy nagy adag tajtékzó szar vagyok. Egyiket elijesztem a másikkal.
Lépek hátra még kettőt: egyedül kellene lennem. Nincs szükségem senkire. Körbeveszem magam fiúkkal, hogy ne érezzem magam egyedül, de így csak még magányosabbnak érzem magam, mert senkié sem vagyok igazán. Egyedül kellene lennem, megtanulni, hogyan jöjjek ki jól saját magammal. Mindig azt hittem, hogy nem vagyok egy drámázós alkat, de csak kiderül, hogy mégis. Azt szeretem, ha történnek körülöttem a dolgok, ettől érzem magam élőnek. Mint valami rossz tini-vígjáték. Beengedek embereket, akik nem is akarnak igazán bejönni, meg akarok menteni embereket, akiknek fele annyira nincs rám szükségük, mint nekem rájuk, megpróbálom őket boldoggá tenni, pedig én vagyok az, aki boldogtalan. Keresek valakit, aki megment önmagamtól, akire rábízhatom magam, de ezt a felelősséget senki sem fogja magára venni.
Igazából itt vagyok, de közben mégsem. Mindig más az irány, mindig új utat jelölök ki magamnak. De sosem tudom eldönteni, melyiket járjam. Mert amíg nem választok, addig minden lehetőség az enyém. Az pedig kényelmes.
Nem gondolom azt, hogy rosszul csinálom. Mikor legyek szétesve, ha nem most? Rengeteg szaron keresztülmentem, többnyire egyedül és erős maradtam. Egy kis dráma nekem is jár. Ahhoz, hogy megtudjam, ki vagyok és mit akarok, el kell veszítenem a kontrollt. Most még lehet, csak magamért felelek. Úgyis tudom, hogy túlélem. Mert mindent túlélek. Ha nincs más választás, bárki túlél bármit. Csak akarni kell.
Fogalmam sincs, mint csinálok.
Az Újfiú nem beszélgetett velem én pedig kezdtem feladni. Amikor együtt voltunk, közel éreztem magamhoz, de soha, semmi nem volt kimondva köztünk. Én esküszöm megpróbáltam, de egyszerűen nem kaptam semmi választ. Mondtam, hogy nem akarok rajta osztozkodni, hogy nem akarom őt elveszíteni, hogy kedvelem, hogy nem kell más... és csak a somolygás, semmi válasz. Amikor nem voltunk együtt, nem beszéltünk, pedig akartam. Apróságokról, hogy milyen a napja, mi idegesítette fel, ki volt vele kedves, mit főzött, fáj-e a hasa... Mint amikor együtt vagy valakivel és érdekelnek a kicsi, de fontos dolgok. Amitől el tudod képzelni, hogy valaki akkor is az életem része, ha nincs közvetlen mellettem. Akartam vele lenni, de mivel nem engedett közel, próbáltam távol tartani magam. Piszokul visszafogtam minden gondolatot és érzést, ami nekem maga volt a pokol. Nem ment a beszélgetés, de nem azért, mert nem volt mit mondani a másiknak, hanem mert nem találtuk egymáson a fogást. Kivéve persze ha szexről volt szó. Tudtam, hogy kiismert, tudtam, hogy érti minden mozdulatom, de mégsem csinált semmit. Hetente egyszer bootycall, isteni szeretkezés, összebújás, nevetgélés, aztán mindegyikünk megy a dolgára, mintha mi sem történt volna.
Még anyának is meséltem róla. Tele volt vele a fejem. Nem azért, mert szerelmes voltam, az nálam nem ilyen egyszerű. Ahhoz bíznom kell, és benne nem bíztam. Az zavart, hogy nem tudtam őt megfejteni. Egyszerűen nem igazodtam ki rajta. És ő sem rajtam. Pedig annyira egyszerűek vagyunk mindketten; főleg így utólag visszanézve.
Az utolsó néhány alkalom már csak a végső pár sóhaj volt. Nem tudtam vele beszélni, pedig én bárkivel tudok. Neki pedig erről fogalma sem volt.
Azt az egyet tudtam, hogy nem fogok várni többé senkire. Miután négy és fél évet vártam valakire, aki soha nem lett volna képes kiállni mellettem, értem, eldöntöttem, hogy ha valakinek nem kellek eléggé, az nekem sem kell. Túl sokat szenvedtem. Kivéreztem.
A Szépfiú más volt. Rögtön beszélgetett velem. Megnyílt. Nevettünk. Eleinte úgy éreztem nem illünk össze. De egyre közelebb jött. Aztán találkoztunk, két nappal azután, hogy lefeküdtem az Újfiúval.
Hazavittem. Aztán újra. És megint. Elkísért munkába. Megcsókolt a metrón. Készített reggelit, amíg dolgoztam. Beszélgettünk, és hülyéskedtünk, és szexeltünk, írt napközben, hogy mit csinál, min dolgozik, hülyeségek, vicces dolgok... Mint amikor együtt vagy valakivel és érdekelnek a kicsi, de fontos dolgok. Amitől el tudod képzelni, hogy valaki akkor is az életem része, ha nincs közvetlen mellettem.
Nem szóltam az Újfiúnak. Mit mondhattam volna? Megbeszéltük, hogy ha jön más, szólunk. Gondoltam, majd utólag. Hiszen úgyis mindig úgy éreztem, bármelyik pillanat lehet az utolsó. Miért ne én mondjam ki, hogy vége?
Ugyanazt készültem csinálni, mint Marcival és a Tanárral. Párhuzamos szeretők, egyikből a másikba, mert úgy egyszerűbb. Pedig csak piszokul fáj. Megalázó, több ember számára is. Nem fair.
Még pár órával az utolsó találkozásunk után küldtem az Újfiúnak egy képet, amit az ő szobájából csináltam. Nem válaszolt. Mintha nem lett volna köze hozzá. A következő üzenete, egy héttel később egy konkrét bootycall volt: What's up cutie? ;) What are you up to?
Bevallottam, hogy találkoztam mással. Hogy sajnálom, hogy nem szóltam előbb. Kérdezett egyet-kettőt. Hidegfejű maradt, mint mindig. Hideg. Pedig éreztem, hogy megbántottam.
Megint nem válaszolt egy ideig, aztán rá két napra elkezdte. Hogy nem gondolta hogy ez egy óriási, világrengető dolog lesz, de mi akárhogy is, csak együtt voltunk. Hogy nem érti, miért csináltam, hiszen nem ezt mondtam neki. És életünkben először beszéltünk az érzéseinkről. És leírtam neki mindent.
Aznap este nála kötöttem ki, éjfélig beszélgettünk. Megnyitott, alig tudtam visszatartani a sírást. Miért csak most? Megbántottuk egymást. Pedig jó lehetett volna. Nem bízik bennem. És már nem is fog. Nem leszünk szerelmesek egymásba már soha. Pedig jó lehetett volna. Azt mondta, gyönyörű vagyok. Megint. Hogy azért nem kérdezett, mert azt hitte, nem akarok róla beszélni. Pedig jó lett volna.
Én basztam el, de ő is. Úgy váltunk el, hogy talán megpróbáljuk. De nem fogjuk. Ugyanaz a csönd van köztünk, mint eddig. Nem ér rá. Pedig akartam vele beszélni. Hullámzom. Néha erős vagyok. néha nem.
Nálam a szar, az konstans.
Alig esek ki az egyikből, beleesek egy másikba. Mi a francot kompenzálok? Miért akarom ennyire, hogy valaki szeressen? Nem tudok dönteni. Minden kontrollálni akarok, de semmit sem tudok. El vagyok veszve. És nem áll le az agyam.
Úgy döntöttem, nem találkozom többé az Újfiúval. Akartam még vele beszélni, de mást azt sem akarom. Csönd van köztünk, és nekem ez nem megy. Tudja, mire lenne szükségem, de nem próbálkozik. Bár, hova is próbálkozzon, ha egyszer az ő olvasatában én gyakorlatilag megcsaltam őt? Édes Istenem, nekem ezt mégis honnan kellett volna tudnom?
Ha lenne bennem elég gerinc, mindkettőnek nemet mondanék, de nem fogok. Tudnak mindenről mindketten és ez túl sok lesz nekik amúgy is, bármilyen cuki is vagyok. Már mindegyik tartja tőlem a távolságot, mert egy nagy adag tajtékzó szar vagyok. Egyiket elijesztem a másikkal.
Lépek hátra még kettőt: egyedül kellene lennem. Nincs szükségem senkire. Körbeveszem magam fiúkkal, hogy ne érezzem magam egyedül, de így csak még magányosabbnak érzem magam, mert senkié sem vagyok igazán. Egyedül kellene lennem, megtanulni, hogyan jöjjek ki jól saját magammal. Mindig azt hittem, hogy nem vagyok egy drámázós alkat, de csak kiderül, hogy mégis. Azt szeretem, ha történnek körülöttem a dolgok, ettől érzem magam élőnek. Mint valami rossz tini-vígjáték. Beengedek embereket, akik nem is akarnak igazán bejönni, meg akarok menteni embereket, akiknek fele annyira nincs rám szükségük, mint nekem rájuk, megpróbálom őket boldoggá tenni, pedig én vagyok az, aki boldogtalan. Keresek valakit, aki megment önmagamtól, akire rábízhatom magam, de ezt a felelősséget senki sem fogja magára venni.
Igazából itt vagyok, de közben mégsem. Mindig más az irány, mindig új utat jelölök ki magamnak. De sosem tudom eldönteni, melyiket járjam. Mert amíg nem választok, addig minden lehetőség az enyém. Az pedig kényelmes.
Nem gondolom azt, hogy rosszul csinálom. Mikor legyek szétesve, ha nem most? Rengeteg szaron keresztülmentem, többnyire egyedül és erős maradtam. Egy kis dráma nekem is jár. Ahhoz, hogy megtudjam, ki vagyok és mit akarok, el kell veszítenem a kontrollt. Most még lehet, csak magamért felelek. Úgyis tudom, hogy túlélem. Mert mindent túlélek. Ha nincs más választás, bárki túlél bármit. Csak akarni kell.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése