1. felvonás
A Szépfiú egyik pillanatról a másikra történt. Elkezdtünk beszélgetni, jó volt. Találkoztunk, hazamentünk, szexeltünk, jó volt. Aztán újra. És újra. És észre sem vettem, már nyakig benne voltam.
Az Újfiúval azóta sem beszéltem. Úgy döntött, ignorál, én pedig az első próbálkozás után feladtam. Amúgy sem lett volna mondanivalóm. Mit mondhattam volna? Fáj kicsit, mert ha beszélünk, más is lehetett volna. Utólag okos az ember lánya, ugye. Ha beszélek, ha rábírom, hogy beszéljen, megszabadítom magunkat egy rakat kíntól és nehezteléstől.
De már mindegy. Tanultam belőle.
Szóval jött ez a gyönyörű, magányos, nagyon fura fiú és beszélt. És figyelt. Figyelt. Éreztem rajta, hogy igénye van a beszélgetésre. Hogy tartozzon valakihez. Valaki mellett akart lenni. És rám esett a választás.
Úgy, ahogy nekem az Újfiú, úgy neki is volt egy lány, akit nevezzünk Dórinak. Dóri volt egyszer pár hónapig, aztán szünet, utána pedig levezetésnek még pár hónapig. Dóri még volt, amikor én képbe kerültem, de már nem volt, amikor először találkoztunk. Tiszta lapokkal játszott, Dóri mégis böki a csőröm. Két oka is van:
Persze, francért voltam ekkora ribanc. Nem kellene ennyi embert közel engednem magamhoz, nem de bár? Ne csodálkozzak, hogy kihasználnak, hisz minden szeméttel hazamegyek. Pedig ezt egy nőnek nem illik. Keresztbe kell tennem a lábam, hogy ne bántsák meg az érzéseimet. Nem lehet olyan nehéz, a legtöbben így csinálják.
Bár látnám értelmét.
Borzasztó érzés. Nem tudok bízni senkiben, nem tudom elhinni, hogy engem akarnak, hogy érdekes lehetek valakinek, hogy vonzó... Pedig a Szépfiú hívott, írt, jött, kérdezett. Mintha nem is velem történt volna. Persze benne voltam, hogy a fenébe ne lettem volna, de még most is, mintha kintről figyelném, mi történik. Nem érzem, hogy velem történik. Nem érzem és nem is értem. És minden átkozott pillanatban arról győzködöm magam, hogy úgyis hamarosan vége, hogy ne éljem bele magam, mert koppanni fogok. Hogy ne higgyem el. Pedig csak engednem kellene, hogy megtörténjen velem ez az egész. Már megint ott tartok, hogy hatszor több energiát fektetek bele valamibe, ami természetéből adódóan nem biztos, hogy megtérül. Meg nem történt beszélgetéseken szorongok, nem létező érzéseket próbálok elképzelni. A könyveket is hátulról kezdem. Ha nem tudom, mire számíthatok, inkább bele se kezdek.
2. felvonás
Amikor először megcsókolt, az volt az első gondolatom, hogy biztos nem figyelte meg eléggé, hogy hogy nézek ki. Aztán amikor szexeltünk, végig azon gondolkoztam, hogy-hogy kíván még mindig? Hát már látott ruha nélkül. Amikor először felhívott, csak úgy, hogy átjöhet-e, nem hittem a fülemnek. Nem én vagyok az aki működteti a dolgot?
A hasamon feküdt, simogatott. Azt mondta tökéletes vagyok.
- De tényleg nem zavar?
- Mármint mire gondolsz?
- Hát, hogy ilyen...gömbölyű vagyok.
- Akkor gondolom nem találkoznék veled.
- Jó hát, az is lehet hogy azért vagy csak itt mert nincs jobb.
- Egy barátnőm volt, aki nem volt kerekebb, ő olyan... normális volt. Tudod mennyi bbw ponót néztem kisebbként?
Amikor elkezdtem menstruálni kezdtem el hízni is. 16-17 éves koromban megállás nélkül diétáztam, akkor voltam 70 kiló környékén - ekkor ismertem meg Marcit is. 19 éves koromban több, mint 90 kiló voltam. Mikor szakítottunk, kb 10 kilóval kevesebb. Most megint emelkedik a súlyom.
Amikor elkezdett kiborulni a bili az összeköltözésen és egymásnak ugrottunk, Marci azt a kést forgatta meg bennem, ami a legmélyebbre fúródik és a legtöbbet árt: a súlyom.
Egészen pici koromtól kezdve központi téma volt a súlyom. Sosem voltam nádszál, de gyerekként teljesen egészségesen néztem ki, valamiért az apai nagyszüleimnek mégsem tetszett az alakom. Szeirntük anya túl sok vitaminnal etetett, meg amúgy is, nagyszájú voltam és neveletlen, sosem votak velem elégedettek.
Anyuék mentek a nagyszüleim után. Apa azért, mert nem volt soha egy önálló gondolata sem és természetes volt, hogy ugyanúgy gondolkozik, mint a szülei, anya meg kétségbeesetten próbált megfelelni a szigorú, osztrákosan szögletes (amolyan ál-laza, csipkelődős, mindent jobban tudó) családhoz. Nálunk különben is a ki-szart-kit elv érvényesül minden helyzetben, a fiatalabbnak sosem lehet igaza. Tehát folyamatosan szekírozva voltam, vagyok és valószínűleg leszek is, életem végéig, bármiről legyen szó, de ez egy olyan dolog, amit nem lehet megszokni és elengedni. Gyerekként berögzül minden rosszindulatú megjegyzés, és ahogy öregszel, és érted meg az összefüggéseket a világban, annál fájdalmasabban tudatosul, hogy mennyiszer bántottak azok, akiknek a legjobban kellett volna téged óvniuk. Azt akarták, hogy olyan legyek, mint ők, és csalódniuk kellett.
Ördögi kör ez. A gyengék ördögi köre. Hízol, mert beteg vagy, aztán eszel, mert úgyis hízol. Aztán azt veszed észre, hogy folyamatosan a testedről beszélnek, mintha az övék lenne, mintha az lenne a dolgod, hogy olyanra faragd, amilyenre ők akarják, és te nem akarod olyanra faragni, még te sem döntötted el, milyenre szeretnéd alakítani, szóval egyre többet eszel. Ha bántanak, eszel, ha ideges vagy, eszel, ha elégedetlen vagy, vagy utálod az életed, mert mindneki valami olyannal foglalkozik, ami nem az övé, ami csak a te felelősséged, eszel. Mert úgyis mindegy. Mert gyerek vagy és betartasz és ez rögzül.
Anyukám minden áldott telefonbeszélgetést úgy kezd és zár, hogy fogyjak le. Hogy legyek szép. Mert akkor ez meg az biztos jobb lenne. Ja hogy a Szépfiú ezt szereti? Akkor jól fogd meg, mert még egy ilyet nem találsz!
Amikor ez a fiú hozzáér a hasamhoz, az jut eszembe, hogy biztos undorodik. Vagy majd fog. Mint Marci. Fejben tudom, mi történt, de valahogy teljesen máshogy érzek, mint ahogy kellene. És megint eszek. Rengeteget. Mert úgyis mindegy. Mintha ezt használnám fegyvernek, a zsírt, hogy távol mradhassak mindentől és mindenkitől. Nem akarok nő lenni, nem akarok testet. Nem akarom, hogy bárkinek bármit is jelentsenek a redőim. Az a baj, hogy az emberi mivoltomat kérdőjelezem meg azért, mert más emberek, akiknek amúgy a legjobban kellene engem támogatniuk, nem elégedettek a külsőmmel. Pedig annyira igyekszem jó ember lenni, vicces, lojális, kedves. Annyira próbálok jó barát lenni, jó szerető, annyira szeretnék szeretve lenni. Annyira szükségem van rá. De aztán mintha magam ellen harcolnék.
Én csak egészséges akarok lenni. Működő petefészket akarok. Egy jól működő, ép testet. Nem ezt a romhalmazt.
3. felvonás
Borzasztóan szeretnék kötődni. Annyi mindent vesztettem az utóbbi időben és annyira hiányzik az összetartozás érzése... Rettegek közel engedni embereket, mert rettgek attól, hogy el fogom veszíten őket. Mint ahogy oly sok embert elvesztettem tavaly. Barátokat, szeretőket, szerelmet, ezek mellett türelmet, bizalmat, büszkeséget... Nem is gondoltam volna, hogy milyen mély sebeket tudnak okozni idéglenes emberek is. Az arcukra nem emlékszem, de arra igen, hogy éreztem magam tőlük, miattuk.
Győzködöm magam, hogy nem vagyok elég jó, hogy nem vagyok elég szép, csak azért, hogy ne kelljen elengednem valakit, aki közel volt. Nem akarok többet veszíteni. Olyat akarok csak közel engedni, aki közel is akar maradni.
Marci volt az életem. És el kellett engednem. És még máig is agyalok néha azon, hogy jó döntés volt-e, pedig tudom, hogy igen. Ő kitartott volna. Tudom, hogy csak a gyengesége miatt, de ő sosem hagyott volna ott. Aztán persze kitörölhettem volna vele a seggem, mert ha valaki félelemből marad, az olyan, mintha ott sem lenne, az nem igazi segítség. Csak Marcival annyira idilli volt már az elején, és annyira azt keresem, azt akarom...Pedig olyan soha többé nem lesz. Soha többé nem fogok tudni úgy belekezdeni egy kapcsolatba, hogy ne rettegjek a csalódástól. Olyan felhőtlen soha többé nem lesz, mert többé nem fogok bízni senkiben. És ez így van persze jól, a naiv lányoknak meg kell tanulniuk, hogyan működik a világ. Csak ez a hülye kattogás...
A Szépfiú visszafogott. Ő nem az a szerelembe esős fajta. Ő olyan, aki a legjobb barátjával szeret együtt lenni. Nem fogja meg a kezem az utcán, nem ölelget megállás nélkül, nem mondja, hogy szeret. Pedig én nagyon vágyom ezekre a dolgokra. Van egy saját világa, amiben elképesztően konfortosan mozog. Nagyon tud szeretni, óriási szíve van, de nagyon visszafog mindent. És így nagyon nehéz kialakítani valami közöset. Mindig visszafogom magam, hogy nehogy túl sok legyek... Nem akarom elveszíteni, szeretni akarom, tiszta szívből, de így, hogy nem tudom, mi jár a fejében, nem tudom mennyire bízhatok meg benne, mennyire akar maradni... Így nem megy. És megbénulok, ha megkérdezi, mi a baj. Pedig annyi minden tudnék kérdezni, de annyira kellemetlenül érezné magát tőle és csak távolabb tolnám vele. Hol van a határ a még korai és a már késő között?
Ő bohóc. Mókás, néha elborult, sőt, nem néha. Egyik szeme sír, a másik nevet. Ő jól akarja érezni magát és nem tervez előre. Belekezd kapcsolatokba, mert miért ne, majd meglátjuk, mi lesz. Velem is így volt. Cuki voltam, meg nagyon a melleim, meg jókat nevettünk, meg a szex is egész jó, (Jézusom de mennyire, hogy jó...!) aztán majd meglátjuk, mi lesz. Én meg görcsölök minden egyes mondatán, mert rettegek, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem. Nem tudom elhinni, hogy maradni fog. Nem tudom elhinni, hogy velem akar lenni. És mivel elhiszem, hogy nem fog maradni, néha már várom, hogy kimondja, hogy megszabadítsam magam a szakítás terhétől minél hamarabb. Essünk túl rajta.
Nem akarok olyannal lenni, aki nem tudja, hogy velem akar-e lenni. Sok a lány a múltjából, sok kötelék fűzi őt hozzájuk. Azt mondja nekem, hogy sosem volt szerelmes, pedig szerintem volt, csak ő egy kicsit máshogy szeret, mint a legtöbben. Sosem fogja magát teljesen odaadni.
Sok a lány és zavar, hogy én nem vagyok más, hogy nem vagyok neki különleges. Én nem csak egy csaj akarok lenni, akit bír, senki sem akar az a csaj lenni, akit bírnak. Az akarok lenni, akit szeret, őszintén.
És legbelül egy pici részem megállás nélkül imádkozik, hogy belémszeressen, hogy megengedje, hogy megpróbáljam boldoggá tenni. Magamnak sem vallom be, és miután leírom ezt is úgy leszek vele, hogy jó, ez csak egy blog, nem jelent semmit, amit ide írok, de azt hiszem, szeretem őt.
Viszont ha ő nem fog viszontszeretni, én nem fogom ezt csinálni. Nem akarok Dóri lenni. Én olyannal akarok lenni, aki feleségül akar venni. Mert ha az elején nem érzed ezt a másik iránt, akkor megette a fene az egészet. Annyi buktató jön az életben, annyi, de annyi csalódás és veszekedés. Ha most nincs értem odáig, akkor később mi fogja mellettem tartani? Nem a melleim, abban biztos vagyok.
Nem akarok idéglenes embereket az életembe. Csak igazi embereket akarok. Akik jók hozzám. Akik szeretnek. Annyi szeretetet kapok, de pillanatok alatt elhasználom. Mert még mindig olyan emberekbe fektetek be, akik sosem fogják visszahozni a 'pénzt'. Olyanoknak adok bizalmat, akik nem érdemlik meg és olyan emberekért aggódom, akiknek én eszébe sem jutok.
Szeretni akarok és szeretve lenni. Úgy igazán, tiszta szívből. Akarok valakit aki nem sérült, nem pszichopata, csak egyszerűen szeret és kész. Engem annyira egyszerű boldoggá tenni. Bízni akarok. Beleadni magam valami teljesbe. Nem szeretek nem szeretni.
Aki nem kell
A Szépfiú egyik pillanatról a másikra történt. Elkezdtünk beszélgetni, jó volt. Találkoztunk, hazamentünk, szexeltünk, jó volt. Aztán újra. És újra. És észre sem vettem, már nyakig benne voltam.
Az Újfiúval azóta sem beszéltem. Úgy döntött, ignorál, én pedig az első próbálkozás után feladtam. Amúgy sem lett volna mondanivalóm. Mit mondhattam volna? Fáj kicsit, mert ha beszélünk, más is lehetett volna. Utólag okos az ember lánya, ugye. Ha beszélek, ha rábírom, hogy beszéljen, megszabadítom magunkat egy rakat kíntól és nehezteléstől.
De már mindegy. Tanultam belőle.
Szóval jött ez a gyönyörű, magányos, nagyon fura fiú és beszélt. És figyelt. Figyelt. Éreztem rajta, hogy igénye van a beszélgetésre. Hogy tartozzon valakihez. Valaki mellett akart lenni. És rám esett a választás.
Úgy, ahogy nekem az Újfiú, úgy neki is volt egy lány, akit nevezzünk Dórinak. Dóri volt egyszer pár hónapig, aztán szünet, utána pedig levezetésnek még pár hónapig. Dóri még volt, amikor én képbe kerültem, de már nem volt, amikor először találkoztunk. Tiszta lapokkal játszott, Dóri mégis böki a csőröm. Két oka is van:
- Amikor másodszorra vagy harmadszorra találkoztunk, véletlenül Dórinak szólított. Szex után. Meh.
- Dórinál pár hónap után rájött, hogy nem akar vele lenni, a szakítás után mégis visszament, mert rossz volt egyedül. Nagyon kiakadt a lány, pedig rólam nem is tudott. Azóta azon agyalok, hogy mikor jön el nálam is az a pont, amikor rájön, hogy nem akar velem lenni, de a következőig még azért jó leszek valamire.
Persze, francért voltam ekkora ribanc. Nem kellene ennyi embert közel engednem magamhoz, nem de bár? Ne csodálkozzak, hogy kihasználnak, hisz minden szeméttel hazamegyek. Pedig ezt egy nőnek nem illik. Keresztbe kell tennem a lábam, hogy ne bántsák meg az érzéseimet. Nem lehet olyan nehéz, a legtöbben így csinálják.
Bár látnám értelmét.
Borzasztó érzés. Nem tudok bízni senkiben, nem tudom elhinni, hogy engem akarnak, hogy érdekes lehetek valakinek, hogy vonzó... Pedig a Szépfiú hívott, írt, jött, kérdezett. Mintha nem is velem történt volna. Persze benne voltam, hogy a fenébe ne lettem volna, de még most is, mintha kintről figyelném, mi történik. Nem érzem, hogy velem történik. Nem érzem és nem is értem. És minden átkozott pillanatban arról győzködöm magam, hogy úgyis hamarosan vége, hogy ne éljem bele magam, mert koppanni fogok. Hogy ne higgyem el. Pedig csak engednem kellene, hogy megtörténjen velem ez az egész. Már megint ott tartok, hogy hatszor több energiát fektetek bele valamibe, ami természetéből adódóan nem biztos, hogy megtérül. Meg nem történt beszélgetéseken szorongok, nem létező érzéseket próbálok elképzelni. A könyveket is hátulról kezdem. Ha nem tudom, mire számíthatok, inkább bele se kezdek.
2. felvonás
Aki kövér
Amikor először megcsókolt, az volt az első gondolatom, hogy biztos nem figyelte meg eléggé, hogy hogy nézek ki. Aztán amikor szexeltünk, végig azon gondolkoztam, hogy-hogy kíván még mindig? Hát már látott ruha nélkül. Amikor először felhívott, csak úgy, hogy átjöhet-e, nem hittem a fülemnek. Nem én vagyok az aki működteti a dolgot?
A hasamon feküdt, simogatott. Azt mondta tökéletes vagyok.
- De tényleg nem zavar?
- Mármint mire gondolsz?
- Hát, hogy ilyen...gömbölyű vagyok.
- Akkor gondolom nem találkoznék veled.
- Jó hát, az is lehet hogy azért vagy csak itt mert nincs jobb.
- Egy barátnőm volt, aki nem volt kerekebb, ő olyan... normális volt. Tudod mennyi bbw ponót néztem kisebbként?
Amikor elkezdtem menstruálni kezdtem el hízni is. 16-17 éves koromban megállás nélkül diétáztam, akkor voltam 70 kiló környékén - ekkor ismertem meg Marcit is. 19 éves koromban több, mint 90 kiló voltam. Mikor szakítottunk, kb 10 kilóval kevesebb. Most megint emelkedik a súlyom.
Amikor elkezdett kiborulni a bili az összeköltözésen és egymásnak ugrottunk, Marci azt a kést forgatta meg bennem, ami a legmélyebbre fúródik és a legtöbbet árt: a súlyom.
Egészen pici koromtól kezdve központi téma volt a súlyom. Sosem voltam nádszál, de gyerekként teljesen egészségesen néztem ki, valamiért az apai nagyszüleimnek mégsem tetszett az alakom. Szeirntük anya túl sok vitaminnal etetett, meg amúgy is, nagyszájú voltam és neveletlen, sosem votak velem elégedettek.
Anyuék mentek a nagyszüleim után. Apa azért, mert nem volt soha egy önálló gondolata sem és természetes volt, hogy ugyanúgy gondolkozik, mint a szülei, anya meg kétségbeesetten próbált megfelelni a szigorú, osztrákosan szögletes (amolyan ál-laza, csipkelődős, mindent jobban tudó) családhoz. Nálunk különben is a ki-szart-kit elv érvényesül minden helyzetben, a fiatalabbnak sosem lehet igaza. Tehát folyamatosan szekírozva voltam, vagyok és valószínűleg leszek is, életem végéig, bármiről legyen szó, de ez egy olyan dolog, amit nem lehet megszokni és elengedni. Gyerekként berögzül minden rosszindulatú megjegyzés, és ahogy öregszel, és érted meg az összefüggéseket a világban, annál fájdalmasabban tudatosul, hogy mennyiszer bántottak azok, akiknek a legjobban kellett volna téged óvniuk. Azt akarták, hogy olyan legyek, mint ők, és csalódniuk kellett.
Ördögi kör ez. A gyengék ördögi köre. Hízol, mert beteg vagy, aztán eszel, mert úgyis hízol. Aztán azt veszed észre, hogy folyamatosan a testedről beszélnek, mintha az övék lenne, mintha az lenne a dolgod, hogy olyanra faragd, amilyenre ők akarják, és te nem akarod olyanra faragni, még te sem döntötted el, milyenre szeretnéd alakítani, szóval egyre többet eszel. Ha bántanak, eszel, ha ideges vagy, eszel, ha elégedetlen vagy, vagy utálod az életed, mert mindneki valami olyannal foglalkozik, ami nem az övé, ami csak a te felelősséged, eszel. Mert úgyis mindegy. Mert gyerek vagy és betartasz és ez rögzül.
Anyukám minden áldott telefonbeszélgetést úgy kezd és zár, hogy fogyjak le. Hogy legyek szép. Mert akkor ez meg az biztos jobb lenne. Ja hogy a Szépfiú ezt szereti? Akkor jól fogd meg, mert még egy ilyet nem találsz!
Amikor ez a fiú hozzáér a hasamhoz, az jut eszembe, hogy biztos undorodik. Vagy majd fog. Mint Marci. Fejben tudom, mi történt, de valahogy teljesen máshogy érzek, mint ahogy kellene. És megint eszek. Rengeteget. Mert úgyis mindegy. Mintha ezt használnám fegyvernek, a zsírt, hogy távol mradhassak mindentől és mindenkitől. Nem akarok nő lenni, nem akarok testet. Nem akarom, hogy bárkinek bármit is jelentsenek a redőim. Az a baj, hogy az emberi mivoltomat kérdőjelezem meg azért, mert más emberek, akiknek amúgy a legjobban kellene engem támogatniuk, nem elégedettek a külsőmmel. Pedig annyira igyekszem jó ember lenni, vicces, lojális, kedves. Annyira próbálok jó barát lenni, jó szerető, annyira szeretnék szeretve lenni. Annyira szükségem van rá. De aztán mintha magam ellen harcolnék.
Én csak egészséges akarok lenni. Működő petefészket akarok. Egy jól működő, ép testet. Nem ezt a romhalmazt.
3. felvonás
Aki képtelen kötődni
Borzasztóan szeretnék kötődni. Annyi mindent vesztettem az utóbbi időben és annyira hiányzik az összetartozás érzése... Rettegek közel engedni embereket, mert rettgek attól, hogy el fogom veszíten őket. Mint ahogy oly sok embert elvesztettem tavaly. Barátokat, szeretőket, szerelmet, ezek mellett türelmet, bizalmat, büszkeséget... Nem is gondoltam volna, hogy milyen mély sebeket tudnak okozni idéglenes emberek is. Az arcukra nem emlékszem, de arra igen, hogy éreztem magam tőlük, miattuk.
Győzködöm magam, hogy nem vagyok elég jó, hogy nem vagyok elég szép, csak azért, hogy ne kelljen elengednem valakit, aki közel volt. Nem akarok többet veszíteni. Olyat akarok csak közel engedni, aki közel is akar maradni.
Marci volt az életem. És el kellett engednem. És még máig is agyalok néha azon, hogy jó döntés volt-e, pedig tudom, hogy igen. Ő kitartott volna. Tudom, hogy csak a gyengesége miatt, de ő sosem hagyott volna ott. Aztán persze kitörölhettem volna vele a seggem, mert ha valaki félelemből marad, az olyan, mintha ott sem lenne, az nem igazi segítség. Csak Marcival annyira idilli volt már az elején, és annyira azt keresem, azt akarom...Pedig olyan soha többé nem lesz. Soha többé nem fogok tudni úgy belekezdeni egy kapcsolatba, hogy ne rettegjek a csalódástól. Olyan felhőtlen soha többé nem lesz, mert többé nem fogok bízni senkiben. És ez így van persze jól, a naiv lányoknak meg kell tanulniuk, hogyan működik a világ. Csak ez a hülye kattogás...
A Szépfiú visszafogott. Ő nem az a szerelembe esős fajta. Ő olyan, aki a legjobb barátjával szeret együtt lenni. Nem fogja meg a kezem az utcán, nem ölelget megállás nélkül, nem mondja, hogy szeret. Pedig én nagyon vágyom ezekre a dolgokra. Van egy saját világa, amiben elképesztően konfortosan mozog. Nagyon tud szeretni, óriási szíve van, de nagyon visszafog mindent. És így nagyon nehéz kialakítani valami közöset. Mindig visszafogom magam, hogy nehogy túl sok legyek... Nem akarom elveszíteni, szeretni akarom, tiszta szívből, de így, hogy nem tudom, mi jár a fejében, nem tudom mennyire bízhatok meg benne, mennyire akar maradni... Így nem megy. És megbénulok, ha megkérdezi, mi a baj. Pedig annyi minden tudnék kérdezni, de annyira kellemetlenül érezné magát tőle és csak távolabb tolnám vele. Hol van a határ a még korai és a már késő között?
Ő bohóc. Mókás, néha elborult, sőt, nem néha. Egyik szeme sír, a másik nevet. Ő jól akarja érezni magát és nem tervez előre. Belekezd kapcsolatokba, mert miért ne, majd meglátjuk, mi lesz. Velem is így volt. Cuki voltam, meg nagyon a melleim, meg jókat nevettünk, meg a szex is egész jó, (Jézusom de mennyire, hogy jó...!) aztán majd meglátjuk, mi lesz. Én meg görcsölök minden egyes mondatán, mert rettegek, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem. Nem tudom elhinni, hogy maradni fog. Nem tudom elhinni, hogy velem akar lenni. És mivel elhiszem, hogy nem fog maradni, néha már várom, hogy kimondja, hogy megszabadítsam magam a szakítás terhétől minél hamarabb. Essünk túl rajta.
Nem akarok olyannal lenni, aki nem tudja, hogy velem akar-e lenni. Sok a lány a múltjából, sok kötelék fűzi őt hozzájuk. Azt mondja nekem, hogy sosem volt szerelmes, pedig szerintem volt, csak ő egy kicsit máshogy szeret, mint a legtöbben. Sosem fogja magát teljesen odaadni.
Sok a lány és zavar, hogy én nem vagyok más, hogy nem vagyok neki különleges. Én nem csak egy csaj akarok lenni, akit bír, senki sem akar az a csaj lenni, akit bírnak. Az akarok lenni, akit szeret, őszintén.
És legbelül egy pici részem megállás nélkül imádkozik, hogy belémszeressen, hogy megengedje, hogy megpróbáljam boldoggá tenni. Magamnak sem vallom be, és miután leírom ezt is úgy leszek vele, hogy jó, ez csak egy blog, nem jelent semmit, amit ide írok, de azt hiszem, szeretem őt.
Viszont ha ő nem fog viszontszeretni, én nem fogom ezt csinálni. Nem akarok Dóri lenni. Én olyannal akarok lenni, aki feleségül akar venni. Mert ha az elején nem érzed ezt a másik iránt, akkor megette a fene az egészet. Annyi buktató jön az életben, annyi, de annyi csalódás és veszekedés. Ha most nincs értem odáig, akkor később mi fogja mellettem tartani? Nem a melleim, abban biztos vagyok.
Nem akarok idéglenes embereket az életembe. Csak igazi embereket akarok. Akik jók hozzám. Akik szeretnek. Annyi szeretetet kapok, de pillanatok alatt elhasználom. Mert még mindig olyan emberekbe fektetek be, akik sosem fogják visszahozni a 'pénzt'. Olyanoknak adok bizalmat, akik nem érdemlik meg és olyan emberekért aggódom, akiknek én eszébe sem jutok.
Szeretni akarok és szeretve lenni. Úgy igazán, tiszta szívből. Akarok valakit aki nem sérült, nem pszichopata, csak egyszerűen szeret és kész. Engem annyira egyszerű boldoggá tenni. Bízni akarok. Beleadni magam valami teljesbe. Nem szeretek nem szeretni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése