Nagyon szeretem. Túlságosan is.
Körülbelül négy hónapja vagyunk együtt azt hiszem. Sok minden történt azóta, eléggé sűrű az életünk. Tele vagyok munkával, nagyon fáradt vagyok és nagyon-nagyon sok az új dolog, de mindig igyekszem valahogy úgy alakítani a dolgokat, hogy rá legyen időm. Neki nagyon hektikusan vannak munkái, elfoglalt ő is. Borzasztóan keveset találkozunk. Túl keveset.
Ő vicces fiú, folyton ironizál és szekálódik. Én meg sokszor komolyan veszem, pedig lehet, nem kellene. Csak úgy vagyok vele, hogy minden viccnek a fele igaz... Nem tudom. Sokszor érzem, hogy szeret, de ez nem elég ahhoz, hogy le tudjam győzni a démonjaimat. Bizalmatlan vagyok és rettegek a csalódástól. Félek, hogy többet adok bele, mint amennyit kapok, és ami rosszabb, hogy hülyének érzem magam, ha akár egy percig is elhiszem, hogy valaki velem akar lenni. Hogy monitorozom magam, hogy mit nem veszek észre, hol vannak a a gyanúim jelei. És aki keres, talál. Ha nagyon keres, akkor olyat is talál, ami talán nincs is.
Bőven az ő hibája is. Sokszor mondom neki, mi nem tetszik, mit szeretnék máshogy, de nem vesz komolyan. Nem veszi komolyan a bajaimat. Tudom, hogy ő is sokat sérült, tudom, hogy vannak hülye berögzülése neki is. Ez a baj az exekkel, rengeteg nem kívánt komplexust hagynak maguk után, amiket lehetetlen levetkőzni. De ettől az én igényeim még nem kellene, hogy eltörpüljenek. És nem egy moziról, vagy vacsiról beszélek. Hanem arról, hogy kérdezze meg, hogy vagyok, mit csinálok, hogy haladok. Hogy szex után ne álljon fel és nyomjon be egy sorozatot, háttal nekem. Hogy ne érezzem úgy hogy ha elmondom a bajaim, hisztisnek fog tartani.
Borzasztóan szeretem, de folyton keresem a félelmeim visszaigazolását is. Nehéz eset ő is, én is, nem régóta vagyunk együtt és az elejétől kezdve hullámzunk. Nem találjuk az egyensúlyt.
Nagyon hirtelen estünk bele ebbe az egészbe és nagy reményeim voltak... De félek, hogy túlbecsültem a kapcsolatunkat. Túl kevés ideje vagyunk együtt ilyen problémákhoz. Túl sokat bántottak az elmúlt években és túl sérültek vagyunk.
Mindig elhatározom, hogy most a sarkamra állok és csakazért is elmondom, hogy érzek. Hogy nem engedem, hogy elbagatelizálja a problémát. De aztán megölel és megérzem az illatát és inkább nyelek kettőt. Nem kockáztathatom, hogy elveszítsem. Most ő tart életben.
Olyan hirtelen jött valaki igazán jó Marci után, hogy nem hittem el, hogy kellhetek neki. És olyan hirtelen jöttem rá, hogy defektes ő is (mint mindenki más és mint főleg én), hogy most nem tudom, hogy kellene éreznem.
Biztonságot akarok, azt akarom, hogy valaki a tenyerén hordozzon. Nem vagyok hülye, persze, bármit megoldok egyedül, de szeretném úgy érezni, hogy van mögöttem egy háttérország, amire nyugodtan támaszkodhatok. És bármennyire is szeretem a Szépfiút, távolról sem érzem magam biztonságban. Nem győz meg. Elültette a fülembe, hogy ő nem lesz szerelmes. Én elhittem és parkolópályán érzem magam. Ha nem én vagyok a nagy Ő, akkor ki vagyok? Még csak négy hónapja vagyunk együtt. Ilyenkor mindneki azt hiszi, hogy megtalálta a nagy Ő-t, nem? Ezért jó szerelmesnek lenni. Nem azért, hogy az ember nekiálljon vastagítani az amúgy is indokolatlanul vastag, maga köré épített falakat.
Tegnap háttal feküdt nekem elalvás előtt. Én pedig elsírtam magam. És úgy csináltam, mintha nem történne semmi. Ő pedig nem vette észre. Ez több, mint tragikus.
Körülbelül négy hónapja vagyunk együtt azt hiszem. Sok minden történt azóta, eléggé sűrű az életünk. Tele vagyok munkával, nagyon fáradt vagyok és nagyon-nagyon sok az új dolog, de mindig igyekszem valahogy úgy alakítani a dolgokat, hogy rá legyen időm. Neki nagyon hektikusan vannak munkái, elfoglalt ő is. Borzasztóan keveset találkozunk. Túl keveset.
Ő vicces fiú, folyton ironizál és szekálódik. Én meg sokszor komolyan veszem, pedig lehet, nem kellene. Csak úgy vagyok vele, hogy minden viccnek a fele igaz... Nem tudom. Sokszor érzem, hogy szeret, de ez nem elég ahhoz, hogy le tudjam győzni a démonjaimat. Bizalmatlan vagyok és rettegek a csalódástól. Félek, hogy többet adok bele, mint amennyit kapok, és ami rosszabb, hogy hülyének érzem magam, ha akár egy percig is elhiszem, hogy valaki velem akar lenni. Hogy monitorozom magam, hogy mit nem veszek észre, hol vannak a a gyanúim jelei. És aki keres, talál. Ha nagyon keres, akkor olyat is talál, ami talán nincs is.
Bőven az ő hibája is. Sokszor mondom neki, mi nem tetszik, mit szeretnék máshogy, de nem vesz komolyan. Nem veszi komolyan a bajaimat. Tudom, hogy ő is sokat sérült, tudom, hogy vannak hülye berögzülése neki is. Ez a baj az exekkel, rengeteg nem kívánt komplexust hagynak maguk után, amiket lehetetlen levetkőzni. De ettől az én igényeim még nem kellene, hogy eltörpüljenek. És nem egy moziról, vagy vacsiról beszélek. Hanem arról, hogy kérdezze meg, hogy vagyok, mit csinálok, hogy haladok. Hogy szex után ne álljon fel és nyomjon be egy sorozatot, háttal nekem. Hogy ne érezzem úgy hogy ha elmondom a bajaim, hisztisnek fog tartani.
Borzasztóan szeretem, de folyton keresem a félelmeim visszaigazolását is. Nehéz eset ő is, én is, nem régóta vagyunk együtt és az elejétől kezdve hullámzunk. Nem találjuk az egyensúlyt.
Nagyon hirtelen estünk bele ebbe az egészbe és nagy reményeim voltak... De félek, hogy túlbecsültem a kapcsolatunkat. Túl kevés ideje vagyunk együtt ilyen problémákhoz. Túl sokat bántottak az elmúlt években és túl sérültek vagyunk.
Mindig elhatározom, hogy most a sarkamra állok és csakazért is elmondom, hogy érzek. Hogy nem engedem, hogy elbagatelizálja a problémát. De aztán megölel és megérzem az illatát és inkább nyelek kettőt. Nem kockáztathatom, hogy elveszítsem. Most ő tart életben.
Olyan hirtelen jött valaki igazán jó Marci után, hogy nem hittem el, hogy kellhetek neki. És olyan hirtelen jöttem rá, hogy defektes ő is (mint mindenki más és mint főleg én), hogy most nem tudom, hogy kellene éreznem.
Biztonságot akarok, azt akarom, hogy valaki a tenyerén hordozzon. Nem vagyok hülye, persze, bármit megoldok egyedül, de szeretném úgy érezni, hogy van mögöttem egy háttérország, amire nyugodtan támaszkodhatok. És bármennyire is szeretem a Szépfiút, távolról sem érzem magam biztonságban. Nem győz meg. Elültette a fülembe, hogy ő nem lesz szerelmes. Én elhittem és parkolópályán érzem magam. Ha nem én vagyok a nagy Ő, akkor ki vagyok? Még csak négy hónapja vagyunk együtt. Ilyenkor mindneki azt hiszi, hogy megtalálta a nagy Ő-t, nem? Ezért jó szerelmesnek lenni. Nem azért, hogy az ember nekiálljon vastagítani az amúgy is indokolatlanul vastag, maga köré épített falakat.
Tegnap háttal feküdt nekem elalvás előtt. Én pedig elsírtam magam. És úgy csináltam, mintha nem történne semmi. Ő pedig nem vette észre. Ez több, mint tragikus.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése