Rossz hívő vagyok, csak akkor imádkozom, ha épp nagyon szükségem van a segítségre. Két éve írtam ide utoljára, azóta csak két nyeszlett kis vázlatom van, amelyeket sosem fejeztem be, és nem is fogom, mert már nem emlékszem, milyen érzést akartam kiírna magamból...
De most itt vagyok, tajtékzom, vihar tombol legbelül. Nem úgy, mint rég, azt már kinőttem. Nem eszi be magát a félelem a sejtjteimbe. Valami egészen más zajlik most bennem, valahol a tudatom alatt, úgy, hogy észre sem veszem, mennyire befolyásol. Amikor végre eljutok odáig, hogy beszélek arról, ahogy érzek, amikor eldöntöm, hogy ebből kilépek, mert nem vagyunk jók egymásnak, hirtelen kapaszkodni kezdek. Végtelen szomorúság tör elő, ami nem csillapodik.
Van ez a Szépfiú
Szép is vagy, meg okos is, első blikkre igazi főnyeremény. Annyival szebbnek láttalak magamnál, hogy észre sem vettem, mennyire mások vagyunk. Majd' két év kellett ahhoz, hogy rájöjjek, valami nem stimmel. Már nem pánikolok, abból is kinőttem. Csak eszem magam, lassan, de biztosan. Túl sokat akarok? - kérdezem magamtól szinte minden pillanatban. Azt mondod, nekem semmi nem elég, bármit csinálsz. Tényleg ilyen lehetetlen dolgokat kérek?
"Te mész, én állok"
Azt mondod, te is érzed. Pedig azt hittem, nem is látod rajtam a változást. Tele vagyok tervekkel, álmokkal, vágyakkal, de bármit mondok, nem reagálsz. Én biztos megkérdezném, hogy "de akkor velünk mi lesz?". De te nem kérdezed meg. Nézel rám kukán, aztán elkezdünk másról beszélni. Tudod, hogy másra vágyom, de nem próbálkozol. Pedig engem egyszerű boldoggá tenni.
"Nem akarlak bántani"
Tudom, hogy nem. Tudom, hogy szeretjük egymást, a magunk módján. Sokszor bántóan, de néha gyengéden is, kicsit lustán, heherészve, mert hejj, ráérünk arra még, aztán csendben is, összebújva...mindehogyan. Jó a pillanatban, amikor éppen jó, és ez elég...neked... Én meg maradok, mert nincs hova mennem, csak tervek vannak a fejemben, lehetetlen célok, amiket képzeletben már el is értem...
Szeretlek
Ezt már én mondom, mert igaz. Tényleg szeretlek téged minden szeretetemmel, két évünk minden nyomorult percével, azokkal is, amikor azt mondtam magamban, hogy már nem. Szeretem, hogy hozzám tartozol, és hogy én hozzád, mert én már csak ilyen vagyok, azt is szeretem, amit már nem kellene. Úgy érzem, mintha egy darabot tépnék ki saját magamból, ha arra gondolok, hogy elhagylak, pedig mindkettőnknek jobb lenne. Mindkettőnknek mást jelent a boldogság.
Észre sem vettem
Mindig úgy gondoltam, hogy erős csaj vagyok. Most találtam egy képet magamról, lehetek vagy 8 éves, vigyorgok, mint a vadalma, az egyik metszőfogam hiányzik; így mutatok be a fotósnak, feszes középső ujjal. Bitchin'. Eljöttem otthonról, dolgoztam, tanultam, önálló vagyok, jól keresek. Megcsináltam, mondhatjuk, irányba álltam, nincs más hátra, csak előre. Az agyam tudja, hogy értékes vagyok...de a szívem nem. Ott van benne egy óriási, tátongó lyuk, és annyira fáj az üressége, hogy ami csak a kezem ügyébe kerül, beletömöm. Értéktelen szerelmek, hulladék barátságok, halott remények; így telik meg valaki keserűséggel. A fejem azt mondja, nekem több kell, a szívem viszont nem bírja el.
Függő vagyok
Foggal-körömmel kapaszkodom beléd, mert miért ne akarnék valamivel együtt lenni, aki velem akar lenni. Tudom, hogy nem kellene, hogy nincs miért, hogy nem teszel boldoggá, de mélyen, legbelül valami egészen más dolgozik bennem, aminek a létezését eddig tagadtam. Két pillanattal ezelőtt, amikor arra gonoltam, hogy egyedül leszek, örömmel töltött el. Lesz időm erre, lesz időm arra, dolgozom magamon, a céljaimon...Aztán kitört belőlem ez a lehetetlen szomorúság. Már most hiányzol.
Rettegek.
Rettegek, hogy nem fog szeretni senki, hogy nem érdemlek többet, hogy azzal kell boldogulnom, amit dob a gép. Nem lehetek boldog egyedül, mert aki egyedül van, az nem lehet boldog, ezt jól megtanította nekem az anyám. Kell a visszaigazolás, a megerősítés, hogy igen, értékes vagyok. Mert magamtól nem hiszem el. Csak úgy csinálok, mintha. Ragaszkodom ahhoz, amiért megdolgoztam, amit véghezvittem, amit megszereztem. Már nem értékes, senkinek sem kell, de én akarom, minden erőmmel, mert egy gyűjtögető vagyok, csak én nem tárgyakat, hanem érzéseket gyűjtök.
Azt hittem, innen már csak feljebb van.
Eldöntöttem, hogy nekem ez nem kell, szóval látnom kellene az alagút végét, nem? Amikor elszakítottam magam tőled, sötét lett és hirtelen nem látok senkit, semmit. Nézek, de nem látok, tapogatózom, hátha ott vagy valahol. Itt vagy még? Hadd fogjam még kicsit a kezed. Hadd bújjak hozzád még egyszer. Úgy szeretem az illatod... Muszáj, hogy ennek vége legyen?
De most itt vagyok, tajtékzom, vihar tombol legbelül. Nem úgy, mint rég, azt már kinőttem. Nem eszi be magát a félelem a sejtjteimbe. Valami egészen más zajlik most bennem, valahol a tudatom alatt, úgy, hogy észre sem veszem, mennyire befolyásol. Amikor végre eljutok odáig, hogy beszélek arról, ahogy érzek, amikor eldöntöm, hogy ebből kilépek, mert nem vagyunk jók egymásnak, hirtelen kapaszkodni kezdek. Végtelen szomorúság tör elő, ami nem csillapodik.
Van ez a Szépfiú
Szép is vagy, meg okos is, első blikkre igazi főnyeremény. Annyival szebbnek láttalak magamnál, hogy észre sem vettem, mennyire mások vagyunk. Majd' két év kellett ahhoz, hogy rájöjjek, valami nem stimmel. Már nem pánikolok, abból is kinőttem. Csak eszem magam, lassan, de biztosan. Túl sokat akarok? - kérdezem magamtól szinte minden pillanatban. Azt mondod, nekem semmi nem elég, bármit csinálsz. Tényleg ilyen lehetetlen dolgokat kérek?
"Te mész, én állok"
Azt mondod, te is érzed. Pedig azt hittem, nem is látod rajtam a változást. Tele vagyok tervekkel, álmokkal, vágyakkal, de bármit mondok, nem reagálsz. Én biztos megkérdezném, hogy "de akkor velünk mi lesz?". De te nem kérdezed meg. Nézel rám kukán, aztán elkezdünk másról beszélni. Tudod, hogy másra vágyom, de nem próbálkozol. Pedig engem egyszerű boldoggá tenni.
"Nem akarlak bántani"
Tudom, hogy nem. Tudom, hogy szeretjük egymást, a magunk módján. Sokszor bántóan, de néha gyengéden is, kicsit lustán, heherészve, mert hejj, ráérünk arra még, aztán csendben is, összebújva...mindehogyan. Jó a pillanatban, amikor éppen jó, és ez elég...neked... Én meg maradok, mert nincs hova mennem, csak tervek vannak a fejemben, lehetetlen célok, amiket képzeletben már el is értem...
Szeretlek
Ezt már én mondom, mert igaz. Tényleg szeretlek téged minden szeretetemmel, két évünk minden nyomorult percével, azokkal is, amikor azt mondtam magamban, hogy már nem. Szeretem, hogy hozzám tartozol, és hogy én hozzád, mert én már csak ilyen vagyok, azt is szeretem, amit már nem kellene. Úgy érzem, mintha egy darabot tépnék ki saját magamból, ha arra gondolok, hogy elhagylak, pedig mindkettőnknek jobb lenne. Mindkettőnknek mást jelent a boldogság.
Észre sem vettem
Mindig úgy gondoltam, hogy erős csaj vagyok. Most találtam egy képet magamról, lehetek vagy 8 éves, vigyorgok, mint a vadalma, az egyik metszőfogam hiányzik; így mutatok be a fotósnak, feszes középső ujjal. Bitchin'. Eljöttem otthonról, dolgoztam, tanultam, önálló vagyok, jól keresek. Megcsináltam, mondhatjuk, irányba álltam, nincs más hátra, csak előre. Az agyam tudja, hogy értékes vagyok...de a szívem nem. Ott van benne egy óriási, tátongó lyuk, és annyira fáj az üressége, hogy ami csak a kezem ügyébe kerül, beletömöm. Értéktelen szerelmek, hulladék barátságok, halott remények; így telik meg valaki keserűséggel. A fejem azt mondja, nekem több kell, a szívem viszont nem bírja el.
Függő vagyok
Foggal-körömmel kapaszkodom beléd, mert miért ne akarnék valamivel együtt lenni, aki velem akar lenni. Tudom, hogy nem kellene, hogy nincs miért, hogy nem teszel boldoggá, de mélyen, legbelül valami egészen más dolgozik bennem, aminek a létezését eddig tagadtam. Két pillanattal ezelőtt, amikor arra gonoltam, hogy egyedül leszek, örömmel töltött el. Lesz időm erre, lesz időm arra, dolgozom magamon, a céljaimon...Aztán kitört belőlem ez a lehetetlen szomorúság. Már most hiányzol.
Rettegek.
Rettegek, hogy nem fog szeretni senki, hogy nem érdemlek többet, hogy azzal kell boldogulnom, amit dob a gép. Nem lehetek boldog egyedül, mert aki egyedül van, az nem lehet boldog, ezt jól megtanította nekem az anyám. Kell a visszaigazolás, a megerősítés, hogy igen, értékes vagyok. Mert magamtól nem hiszem el. Csak úgy csinálok, mintha. Ragaszkodom ahhoz, amiért megdolgoztam, amit véghezvittem, amit megszereztem. Már nem értékes, senkinek sem kell, de én akarom, minden erőmmel, mert egy gyűjtögető vagyok, csak én nem tárgyakat, hanem érzéseket gyűjtök.
Azt hittem, innen már csak feljebb van.
Eldöntöttem, hogy nekem ez nem kell, szóval látnom kellene az alagút végét, nem? Amikor elszakítottam magam tőled, sötét lett és hirtelen nem látok senkit, semmit. Nézek, de nem látok, tapogatózom, hátha ott vagy valahol. Itt vagy még? Hadd fogjam még kicsit a kezed. Hadd bújjak hozzád még egyszer. Úgy szeretem az illatod... Muszáj, hogy ennek vége legyen?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése