Egy hétig most nem beszélünk. Kért időt, hogy átgondolja, amiket mondtam neki. Már nem olyan intenzíven kavarognak a gondolataim, mint az elmúlt egy hétben, de még mindig pötyögök a telefonomba. Folyton azt fogalmazgatom a fejemben, hogy mit fogok neki mondani. Hogy miket akarok vele megbeszélni. Nagyon nehéz lesz, akárhogy is lesz...
Már értem, miért nem mutattál be a lánybarátaidnak. Mindig kérdeztem, de te elhessegetted. Annyira fura, hogy erre sem kezdtem el igazán gyanakodni. Kellettek neked, hogy biztonságban érezd magad. Hogy ha én nem vagyok, akkor is legyen hova nyúlni. Hogy legyen kivel elbaszni mindent... Ők a te kis háttérországod. Már ismered őket, nem kell megerőltetned magad, hogy legyen valami. Ettől érezted magad biztonságban.
Azt mondtad, Kanada után jöttél rá, milyen fontos vagyok. Én akkor kezdtelek elengedni. Addig mégis mit gondoltál, ki vagyok? A csaj, akivel tévézel? Nem volt a fejedben semmi terv? Azt hittem, csak nem akarsz róla beszélni, de lehet te tényleg kizártál mindent... Ez is annyira igazságtalan. Én benne voltam az elejétől kezdve, szívvel-lélekkel. Cserben hagytál.
Visszakerestem. Amikor először megcsaltál, másnap nagyon összevesztünk. Nem vetted fel a telefon, aztán lemondtad az esti programot, de amikor kiakadtam, megijedtél. Megijedtél, hogy én mondom ki a végszót. Azt írtad, hogy szeretsz és fontos vagyok neked. A legutóbbi alkalommal is ezt volt. Össze-vissza beszéltél a telefonban, de azt mondogattad, hogy szeretsz. Teljesen meghatódtam, pedig csak azért mondtad, mert bűntudatod volt. Hogy voltál képes erre? Hogy tudtad ezt végigcsinálni, ennyi hazugsággal? Azt mondtad, nagyon berúgtál, de visszakerestem és azt írtad, csak pár vodkaszóda volt. Nem is voltál olyan részeg? Hogy lehet ennyire beteg?
Annyi, de annyi kérdés rág engem minden nyomorult percben. Volt olyan, hogy nem szexeltetek, de csókolóztatok? Amikor vége lett, felfogtad, mi történt? Mi volt a fejedben? Mit mondtál neki? Hopsz, már megint becsúszott? Adtál neki egy búcsúcsókot és hazamentél? Beszéltetek utána? "Jól éreztem magam, majd megismétlehetnénk...". Vagy mit mondtál neki, mi volt ez az egész? Neki engedted, hogy szájjal csinálja? Meddig bírtad? Ugyanúgy három percig, mint velem a vége felé? Vagy legalább őt rendesen megbasztad, ha már nekem nem jutott a jóból?
Nagytakarítottam otthon. Kidobtam mindent, ami rád emlékeztet. Még csak azt sem tudom mondani, hogy voltak jó időszakok, mert nem voltak. Örök kétkedés és bizonytalanság. Megcsaltál az elején, a közepén, és a végén. Kinek kell ez? Miért érzem ilyen hülyének magam? Miért próbálom megérteni, miért kérdezgetem magamtól ugyanazokat újra, és újra? Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy mit tettél. Miért akarom mégis megpróbálni veled újra? Mi ez a rohadt belső kényszer arra, hogy megjavítsalak? Hogy tovább szeresselek? Hogy újabb és újabb utolsó esélyeket adjak? Ilyen az, ha szeretsz valakit? Mert akkor nem kérek belőle.
Annyit sírok miattad, annyiszor megbántottál, és ez...ez már mindennek a teteje.
Annyira szarul voltam mindig is magammal, annyira vártam, hogy egyszer csak megjavuljon minden... Minden pszichoblabla igaz, tényleg olyat választunk, amilyenek a szüleink? Tényleg ezt csináltam én is? Ezért ragaszkodom hozzád?
Megyek pszichológushoz egy hét múlva, és már attól is rettegek, mert be fogja bizonyítani még egy félelmemet: hogy nincs értelme szeretni téged. Hogy ez semmerre nem tart, és kidobtam két évet az ablakon. Nincs olyan szcenárió, hogy most mindent beleadsz, és meggyógyulunk? Tényleg semmi esély nincs arra, hogy most minden megváltozik? Hogy marad csak a szeretet és minden rossz eltűnik? Ha folytatjuk, pontosabban, újrakezdjük, az egy picsa nagy meló lesz. Mi lesz, ha megint én tartom össze a kapcsolatunkat? Vagy ha átesel a ló túloldalára és annyira átmész bűnbánóba, hogy aztán még úgy sem fogod kivenni a részed a kapcsolatból, mint eddig?
Tudod, sokkal egyszerűbb lenne, ha hinnék a szerelemben, ha hinnék abban, hogy mással könnyebb lesz. Ha tudnék bízni abban, hogy majd találok valakit, akivel jobban összeillünk, akinek ugyanilyen finom lesz az illata, akinek ugyanúgy szeretem a vicceit, csak aki szeret utazni, és az én boldogságom lesz neki az első. Vice verza, tudod. Csak azt várom, amit adok.
Szeretném azt hinni, hogy csak rossz volt az időzítés. Hogy most mindenre rádöbbensz, hogy elkezdesz dolgozni magadon, és hogy megismerhetem azt az embert, aki ott volt eddig bent, akit vártam, hogy előbújjon, de akinek a létezésében még most sem vagyok biztos.
Mi van, ha csak még jobban megbántasz? Mi van, ha kiderül még valamilyen hazugság? Nem tudom elhinni azt, amit mondasz, egyszerűen nem megy. És ami a legrosszabb, mi van, ha megint abban a langyos vízben leszünk, mint eddig? Hogy igen is, meg nem is? Hogy nem leszek boldog... Azt hittem, ismerlek, de fogalmam sincs, ki vagy te. Nem tudom, kit szerettem eddig.
Minden pillanat más és más. Egyszer hiányzol, egyszer pedig győzködöm magam, hogy semmi értelme. Nincs, mi összetartson. Már az érzelmeimben sem vagyok biztos.
Már értem, miért nem mutattál be a lánybarátaidnak. Mindig kérdeztem, de te elhessegetted. Annyira fura, hogy erre sem kezdtem el igazán gyanakodni. Kellettek neked, hogy biztonságban érezd magad. Hogy ha én nem vagyok, akkor is legyen hova nyúlni. Hogy legyen kivel elbaszni mindent... Ők a te kis háttérországod. Már ismered őket, nem kell megerőltetned magad, hogy legyen valami. Ettől érezted magad biztonságban.
Azt mondtad, Kanada után jöttél rá, milyen fontos vagyok. Én akkor kezdtelek elengedni. Addig mégis mit gondoltál, ki vagyok? A csaj, akivel tévézel? Nem volt a fejedben semmi terv? Azt hittem, csak nem akarsz róla beszélni, de lehet te tényleg kizártál mindent... Ez is annyira igazságtalan. Én benne voltam az elejétől kezdve, szívvel-lélekkel. Cserben hagytál.
Visszakerestem. Amikor először megcsaltál, másnap nagyon összevesztünk. Nem vetted fel a telefon, aztán lemondtad az esti programot, de amikor kiakadtam, megijedtél. Megijedtél, hogy én mondom ki a végszót. Azt írtad, hogy szeretsz és fontos vagyok neked. A legutóbbi alkalommal is ezt volt. Össze-vissza beszéltél a telefonban, de azt mondogattad, hogy szeretsz. Teljesen meghatódtam, pedig csak azért mondtad, mert bűntudatod volt. Hogy voltál képes erre? Hogy tudtad ezt végigcsinálni, ennyi hazugsággal? Azt mondtad, nagyon berúgtál, de visszakerestem és azt írtad, csak pár vodkaszóda volt. Nem is voltál olyan részeg? Hogy lehet ennyire beteg?
Annyi, de annyi kérdés rág engem minden nyomorult percben. Volt olyan, hogy nem szexeltetek, de csókolóztatok? Amikor vége lett, felfogtad, mi történt? Mi volt a fejedben? Mit mondtál neki? Hopsz, már megint becsúszott? Adtál neki egy búcsúcsókot és hazamentél? Beszéltetek utána? "Jól éreztem magam, majd megismétlehetnénk...". Vagy mit mondtál neki, mi volt ez az egész? Neki engedted, hogy szájjal csinálja? Meddig bírtad? Ugyanúgy három percig, mint velem a vége felé? Vagy legalább őt rendesen megbasztad, ha már nekem nem jutott a jóból?
Nagytakarítottam otthon. Kidobtam mindent, ami rád emlékeztet. Még csak azt sem tudom mondani, hogy voltak jó időszakok, mert nem voltak. Örök kétkedés és bizonytalanság. Megcsaltál az elején, a közepén, és a végén. Kinek kell ez? Miért érzem ilyen hülyének magam? Miért próbálom megérteni, miért kérdezgetem magamtól ugyanazokat újra, és újra? Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy mit tettél. Miért akarom mégis megpróbálni veled újra? Mi ez a rohadt belső kényszer arra, hogy megjavítsalak? Hogy tovább szeresselek? Hogy újabb és újabb utolsó esélyeket adjak? Ilyen az, ha szeretsz valakit? Mert akkor nem kérek belőle.
Annyit sírok miattad, annyiszor megbántottál, és ez...ez már mindennek a teteje.
Annyira szarul voltam mindig is magammal, annyira vártam, hogy egyszer csak megjavuljon minden... Minden pszichoblabla igaz, tényleg olyat választunk, amilyenek a szüleink? Tényleg ezt csináltam én is? Ezért ragaszkodom hozzád?
Megyek pszichológushoz egy hét múlva, és már attól is rettegek, mert be fogja bizonyítani még egy félelmemet: hogy nincs értelme szeretni téged. Hogy ez semmerre nem tart, és kidobtam két évet az ablakon. Nincs olyan szcenárió, hogy most mindent beleadsz, és meggyógyulunk? Tényleg semmi esély nincs arra, hogy most minden megváltozik? Hogy marad csak a szeretet és minden rossz eltűnik? Ha folytatjuk, pontosabban, újrakezdjük, az egy picsa nagy meló lesz. Mi lesz, ha megint én tartom össze a kapcsolatunkat? Vagy ha átesel a ló túloldalára és annyira átmész bűnbánóba, hogy aztán még úgy sem fogod kivenni a részed a kapcsolatból, mint eddig?
Tudod, sokkal egyszerűbb lenne, ha hinnék a szerelemben, ha hinnék abban, hogy mással könnyebb lesz. Ha tudnék bízni abban, hogy majd találok valakit, akivel jobban összeillünk, akinek ugyanilyen finom lesz az illata, akinek ugyanúgy szeretem a vicceit, csak aki szeret utazni, és az én boldogságom lesz neki az első. Vice verza, tudod. Csak azt várom, amit adok.
Szeretném azt hinni, hogy csak rossz volt az időzítés. Hogy most mindenre rádöbbensz, hogy elkezdesz dolgozni magadon, és hogy megismerhetem azt az embert, aki ott volt eddig bent, akit vártam, hogy előbújjon, de akinek a létezésében még most sem vagyok biztos.
Mi van, ha csak még jobban megbántasz? Mi van, ha kiderül még valamilyen hazugság? Nem tudom elhinni azt, amit mondasz, egyszerűen nem megy. És ami a legrosszabb, mi van, ha megint abban a langyos vízben leszünk, mint eddig? Hogy igen is, meg nem is? Hogy nem leszek boldog... Azt hittem, ismerlek, de fogalmam sincs, ki vagy te. Nem tudom, kit szerettem eddig.
Minden pillanat más és más. Egyszer hiányzol, egyszer pedig győzködöm magam, hogy semmi értelme. Nincs, mi összetartson. Már az érzelmeimben sem vagyok biztos.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése