Egy kicsit mindig hülyének éreztem maga amiért ilyen grafomán vagyok. Amolyan tinibaromság, majd csak kinövöm... De nem nőttem ki. Csak aztán hiába írtam, magamhoz végül nem kerültem közelebb.
Itt vagyok lassan 25 évesen, és minden rossz gondolatomat ide írom ki. Távolról sem áldozott le az én blogos ídőszakomnak, főleg, mivel most kezdek csak igazán összeismerkedni önmagammal.
Tanulság 1: Ha valamit kívánsz, arra a szervezetednek szüksége van. Ha uborkát szeretnél enni, akkor B- vagy K-vitaminhiányod van, ha írni akarsz, akkor nem azt, vagy nem annak mondod, amit vagy akinek kellene.
Még csak négy hónapja voltunk együtt a Szépfiúval, amikor elkezdtem érezni, hogy valami nagyon nem stimmel. A kezdeti lelkesedés hamar alábbszállt - bár stresszes időszakon mentünk keresztül mindketten, ilyen hirtelen távolodás a kapcsolat ennyire korai fázisában nem lett volna indokolt. Hideg volt és távolságtartó, csak azt lehetett, amit ő akart, de elhitette velem, hogy ennyi elég. Észre sem vettem, úgy tűntem el én és az igényeim a kapcsolatból.
Tanulság 2: A megérzéseidre hallgatnod kell. Meg kell találnod, hogy mi a sejtés valódi oka: benned van a bizonytalanság, vagy jogosan érzed azt, amit. Általában a második a válasz.
Amit én akartam, az mindig túl sok volt. Nem mentünk sehova, nem találkoztunk senkivel, a legapróbb szívességre is alig mertem megkérni. Semmit sem tett meg értem. Fordítva bezzeg nem így volt. Akkor találkoztunk, amikor neki volt kedve, azt csináltuk, amit ő szeretett volna, azt néztünk, amit ő akart, akkor szexeltünk, amikor ő akart, és amíg neki volt jó... Ültünk a langyos vízben, se tervek, se célok, csak voltunk - mert neki így volt jó. Ha nagy ritkán tett is nekem egy szívességet, mondjuk,eljött velem a szüleimhez vagy egy barátom szülinapjára, természetesen pokollá tette az egészet. Ott tett keresztbe, ahol tudott, és persze azért is én voltam a hibás. Rá volt írva az arcára, hogy nem akar ott lenni, nem akar velem lenni. Én meg még hálás voltam, hogy legalább megpróbálta.
Tanulság 3: Nem te vagy érte, hanem ti vagytok a kapcsolatért. Kell, hogy legyenek igényeid, amit a kapcsolat kielégít. Ha nem tesz bele energiát, akkor az anyja leszel, nem a barátnője.
Mindent elnéztem neki, azt is, hogy az exeivel találkozgat. Viccesen tettem neki pár megjegyzést, de mivel velem sem nagyon feküdt le, nem merült fel bennem, hogy megcsalna. Volt egy kis háreme, egy csomó lány, akik a barátai voltak, és akikkel a barátnői között (és közben) összeszűrte ideiglenesen a levet, mert miért ne, így alakult... Valahogy vele minig csakúgy alakultak a dolgok, csakúgy megtörténtek a dolgok, ő szinte ott sem volt. Mindig rossz megérzésem volt ezzel kapcsolatban (lásd: Tanulság 2), de még ezt is ellenem fordította: ő sosem tenne ilyet, ő sem kombinál, akkor hagyjam őt békén.
Tanulság 4: Ha az aggodalmadat ellened fordítja ahelyett, hogy biztosítana afelől, hogy nem hazudik, akkor hazudik.
Egyre több lett a vita, még a kevésnél is kevesebbet tett bele a kapcsolatba. Ahogy egyre elégedetlenebb lettem, ő annál agresszívebben reagált. A végén már ott tartottunk, hogy én sírtam, ő üvöltve ütötte saját magát, aztán azzal zsarolt, hogy addig nem megy el, amíg meg nem ölelem. A hirtelen agresszióból pedig mély megbánás következett. Ez volt a fegyver: mindent úgy alakított, hogy ő legyen az áldozat.
Tanulság 5: Különbséget kell tenni méreg és agresszió között. Utóbbi veszélyes; akár magában, akár benned is kárt tehet. Ne engedd, hogy ő legyen az örök áldozat, minden kialakult helyzetért ketten feleltek, mindkettőtöknek vállalnia kell a felelősséget.
Próbáltam vele kommunikálni, megbeszélni a problémákat, de egyik beszégletés sem tartott sehová. "Az én hibám, mindig velem van a baj." - mondta az örök áldozat, aztán nem csinált semmit. Szakítanunk kellett volna, már hónapok óta tudtuk, de nem tudtam kimondani, ő meg képtelen volt felnőttként viselkedni. "Dehát azt mondja szeret." - gondoltam folyton, csak hogy az semmire sem elég. Attól féltem, hogy ha elhagyom, megőrül. Hogy ha nem vagyok neki ott kapaszkodónak, megfullad. Rettegtem, hogy kárt tesz magában, és bizonygattam magamnak, ha eléggé szeretem, egyszer ugyanígy viszont fog szeretni. De nem így lett.
Tanulság 6: Szeretni meg kell tanulni, az pedig magunkkal kezdődik. Ha saját magunkat nem tudjuk szeretni, mást sem fogunk tudni. Tudom, hogy klisé, de tényleg ennyire egyszerű az egyenlet.
Egyre csak mondogattam, hogy ez így nem jó, ő pedig egyre ragaszkodóbb lett. Akkor lett "jó fiú", amikor már muszáj volt, de igazából semmi sem változott, csak gyerekből átment kiskutyába. Már ott sem tartottunk, ahol elkezdtük, de a biztos rossz jobb, mint a bizonytalanság. Bármi, amit kértem tőle, azt nyomasztásnak minősítette. Szerette azt mondani, hogy nyomasztom, pedig csak a valóság volt nyomasztó, nem én. Fel kellett volna nőni a feladathoz, nem csak kivenni, hanem bele is rakni, de ez nem ment. Anyu ad, a gyerek kap, fordítva ez nem működik.
Tanulság 7: Egy felnőtt ember nem esik bele újra és újra ugyanazokba a hibákba. Egy felnőtt ember nem adja fel. Egy felnőtt ember eléd áll és megmondja, mit érez, mit miért csinál, és bevallja, ha már nem akarja megjavítani a hibákat.
A szakítást végül ő mondta ki, de valami hihetetlenül nehezen. Rá egy hónapra elmondta, hogy megcsalt, többször, például a szakításunk előtti éjszakán is. Amikor viccesen rákérdeztem, hogy dug-e éppen a kis barátnőjével, akkor éppen dugott a kis barátnőjével (lásd: Tanulság 2).
Ő hármat vallott be, de szerintem volt ott több is. Féligazságokból él és meggyőzi saját magát is arról, hogy ő a valóságot mondta, pedig nem, és folyton retteg, hogy le fog bukni. Hiába kérdezgettem miért, hiába vesztünk rajta össze sokszor, csúnyán, nem tudta elmondani. "Szexuális vonzalom és alkohol." Mert az szerinte elég.
Nem engedte, hogy igazán kiboruljak. Ha én kiakadtam, ő még jobban kiakadt, csak hogy ne kelljen szembesülnie a valósággal, azzal, amit tett. Bármit megtett volna, csak ne kelljen beszélnie arról, amit tett. Nem bírta el a felelősség súlyát.
Tanulság 8: Attól, hogy szerinte elég az, amit ő mond, neked azt nem kell elfogadnod. Ha becsaptak, kihasználtak, hazudtak neked, minden jogod megvan arra, hogy mérges légy. És ha ő ezt nem tudja kezelni, az az ő problémája, nem a tiéd.
Olyan bűntudata volt, hogy szinte teljesen belekattant. Adtam neki még egy esélyt, hogy bizonyítson, segíteni akartam neki, hogy végre összeszedje magát. Hogy minek, azt már én sem értem, de szerettem volna, ha működik.
Nehezen indult, de miután ő is elkezdett járni pszichológushoz, egyre több mindent tudtunk átbeszélni. Kezdtem érezni, hogy elindult benne valami, hogy kezd felnőni, kezdenek szavai lenni arra, mit érez. Ezzel párhuzamosan egyre távolságtartóbb lett. Folyton azt hangsúlyozta, hogy nem járunk, nem vagyunk együtt, nem tartozik nekem felelősséggel, mindenki azt csinál, amihez kedve van. Nem volt ellenvetésem, sőt, én is élveztem, hogy magammal foglalkozhatok. Egy ideig. Aztán egyre inkább éreztem a nyomást.
Valahogy mégis úgy alakította a dolgokat, hogy nekem ott kelljen lennem neki, de én ne várhassak el tőle semmit. Bármikor megjelenhetett nálam, bármikor felhívhatott, én viszont nem kereshettem, mert azzal is csak nyomasztottam volna. Mondogatta, hogy bűntudata van, amiért mindig engem hív, de én örültem, hogy dolgozik magán. Utólag visszatekintve nem csoda, hogy bűntudata volt...
Igazából felállt az a helyzet, amire mindig is vágyott: volt kit megdugni havonta, csak pár szép szóba került ("Imádok veled szexelni." "Gyönyörű vagy." "Őrülten szeretlek." "Hiányzol." "Te vagy nekem a Nő!" "Olyan jó, hogy át tudunk beszélni mindent."), egyébként nem kellett velem foglalkoznia. Megint egyre rosszabbul lettem.
Tanulság 8: Ha valaki gyerek akar lenni, az gyerek is fog maradni. Minden eszközt be fog vetni, hogy ne kelljen felnőnie, hogy ne kelljen elköteleződnie; ha kell, manipulál, hazudik, megjátsza magát. A játszmának egy célja van: ne hagyd őt magával egyedül.
Írnia kellett volna, de nem jelentkezett. Két hete találkoztunk utoljára, kézenfogva moziztunk. Nem feküdtünk le, nem akart, hamar hazament; kérdeztem is, hogy minden oké-e, de azt mondta, persze. Eltelt egy nap, két nap, három nap, még mindig semmi. Csak rákérdeztem. Fura volt.
"Van valakid?" - féltem a választól, nem hiába.
"Asszem ja, dont hate me. Neked?"
Így írta. "dont hate me."
Lefagytam. Kiakadtam. Összevesztünk. Képtelenségnek tűnt az egész. Dehát két hete még én hiányoztam neki!
"Nekünk csak múltunk van." "Eltelt 8 hónap." "Dehát megbeszéltük, hogy nem várunk egymásra." "Egy munkatársam az. Nem kerestem, csak megtörtént. Jó vele beszégletni." "Miért nem tudtál nem rákérdezni?" "Még nagyon friss a dolog." "Nem mondom el, ki az. A pszichológusom is megmondta, hogy kell egy határ, és ez a határ." "Ne nyomassz." "Ha így tesszük le a telefont, kiugrom az ablakon." "Megint ütöm magamat!" "Lelki terrorban tartasz, nem is nekem akarsz jót!"
Két hétnyi ámokfutás következett, hányingerem volt az egész helyzettől. Két napig tényleg elhittem, hogy az én hibám volt, hát tényleg megbeszéltük, hogy nem várunk egymásra, meg biztos túl sokat nyomasztottam. Csak bebizonyosodott az, amitől rettegtem: nem voltam elég ahhoz, hogy szeressen.
Aztán lassan leesett.
A terápiám során szépen kirajzolódott, hogy anyukámmal igen egészségtelen a kapcsolatom. Anya nem mer érezni, azt hiszi, ha érez, gyenge. Megtanulta, hogy a feszültségét le tudja vezetni máson keresztül is, ez lettem én. Úgy, ahogy az anyja őt használta arra, hogy érezzen, úgy anya engem használt arra, hogy elviselhetővé tegye a belső bizonytalanságát. Minden kétségét és félelmét rám csatornázta, én meg minden átvettem. Én sehol sem voltam, csak anya érzéseit érezhettem, csak az ő gondolatait gondolhattam. Ha nem olyan voltam, amilyennek ő akart, rosszul lett tőlem.
Menekültem otthonról, de nem tudtam megmondani, miért, elvégre, megkaptam mindent. Miután elköltöztem kezdtem el csak hízni igazán; nem csoda, nem tanultam meg feldolgozni a saját érzéseimet, stresszemet. Csak máson keresztül tudtam érezni, a saját érzéseimet pedig - szó szerint - lenyeltem.
Anyát szépen lassan le tudtam építeni, de a Szépfiút nem. Kötelességemnek éreztem, hogy érezzem a szenvedését, a szorongását, hogy megoldjam, hogy megmentsem. Ő szeretett áldozat lenni, én pedig szerettem megmentő lenni. Ahogy írtam feljebb is: azt hittem ha eléggé szeretem, egyszer majd viszont fog szeretni. De ugye, ez nem így történik (lásd: Tanulság 6).
Játékban tartott. Úgy szőtte körém a hálóját, hogy ha akartam volna sem tudtam volna szabadulni tőle. Ezt csinálta az előttem lévőkkel, és ezt csinálja az utánam következőkkel. Soha életemben nem hazudott ennyit nekem még senki, én mégis mindent elnéztem neki. Mihelyst megvan a következő anyu, azonnal belekapaszkodik, aztán meggyőzi magát arról, hogy ez így helyes. Menekül tovább saját maga elől.
Ő nem látott engem ebben a kapcsolatban, csak saját magával harcolt, és én voltam a fegyverhordozó. Az elmúlt két és fél év semmi másról nem szólt, mint róla. Annyira nincs önbizalma, hogy csak úgy tud funkcionálni, ha kapcsolatban van. Nem tud egyedül lenni, mert akkor szembesülnie kellene azzal, ami belül van: az óriási sötétséggel. Nem ismeri saját magát, és ezt mind a jéghideg anyai szeretetnek köszönheti. Egy négy éves gyerek érzelmi szintjén ragadt, és ebből se én, sem senki más nem fogja tudni kihúzni, csak saját maga.
Tanulság 9: Azt, hogy mit kell tenned, hogy kell viselkedned azért, hogy szeressenek, anyukádtól tanulod meg. Én azt tanultam meg, hogy meg kell mentenem a másikat azért cserébe, hogy elfogadjon és szeressen, ő pedig azt, hogy azt kell mondanom, amit a másik hallani akar, különben egyedül maradok és meghalok.
És mi az igazán veszélyes? Ha két dili kiegészíti egymást, egy életre össze is ragaszthat olyasvalakivel, aki valójában méreg. Az abuzív kapcsolat nem ott kezdődik, hogy a férjed megüt. Az csak a folyamat vége.
Azt hittem szenvedni fogok, pedig csak megkönnyebbültem. Visszanézve az elmúlt két és fél évre olyan, mintha nem is velem történt volna. Nem csoda, hiszen nem is voltam ott.
Megnyugodtam. Haragszom rá, bármikor fel tudnám pofozni, de igazából csak megnyugtat, hogy már nincs közöm hozzá, hogy ő már valaki más problémája. Örülök, amiért megkönnyítette a végét, amiért megmutatta, hogy ki is ő valójában, különben lehet még hónapokig húzom ezt az értelmetlen kínlódást.
Nehéz megbírkózni azzal a tudattal, hogy odaadtam mindenem valakinek, aki valójában soha nem szeretett, de az, hogy megengedtem neki mindezt, sokat elmond(ott) az én lelkiállapotomról is. Legalább tudom, min kell dolgoznom, és tudom, hogy mi nem fog velem előfordulni újra: mostantól magamat teszem boldoggá.
Itt vagyok lassan 25 évesen, és minden rossz gondolatomat ide írom ki. Távolról sem áldozott le az én blogos ídőszakomnak, főleg, mivel most kezdek csak igazán összeismerkedni önmagammal.
Tanulság 1: Ha valamit kívánsz, arra a szervezetednek szüksége van. Ha uborkát szeretnél enni, akkor B- vagy K-vitaminhiányod van, ha írni akarsz, akkor nem azt, vagy nem annak mondod, amit vagy akinek kellene.
Még csak négy hónapja voltunk együtt a Szépfiúval, amikor elkezdtem érezni, hogy valami nagyon nem stimmel. A kezdeti lelkesedés hamar alábbszállt - bár stresszes időszakon mentünk keresztül mindketten, ilyen hirtelen távolodás a kapcsolat ennyire korai fázisában nem lett volna indokolt. Hideg volt és távolságtartó, csak azt lehetett, amit ő akart, de elhitette velem, hogy ennyi elég. Észre sem vettem, úgy tűntem el én és az igényeim a kapcsolatból.
Tanulság 2: A megérzéseidre hallgatnod kell. Meg kell találnod, hogy mi a sejtés valódi oka: benned van a bizonytalanság, vagy jogosan érzed azt, amit. Általában a második a válasz.
Amit én akartam, az mindig túl sok volt. Nem mentünk sehova, nem találkoztunk senkivel, a legapróbb szívességre is alig mertem megkérni. Semmit sem tett meg értem. Fordítva bezzeg nem így volt. Akkor találkoztunk, amikor neki volt kedve, azt csináltuk, amit ő szeretett volna, azt néztünk, amit ő akart, akkor szexeltünk, amikor ő akart, és amíg neki volt jó... Ültünk a langyos vízben, se tervek, se célok, csak voltunk - mert neki így volt jó. Ha nagy ritkán tett is nekem egy szívességet, mondjuk,eljött velem a szüleimhez vagy egy barátom szülinapjára, természetesen pokollá tette az egészet. Ott tett keresztbe, ahol tudott, és persze azért is én voltam a hibás. Rá volt írva az arcára, hogy nem akar ott lenni, nem akar velem lenni. Én meg még hálás voltam, hogy legalább megpróbálta.
Tanulság 3: Nem te vagy érte, hanem ti vagytok a kapcsolatért. Kell, hogy legyenek igényeid, amit a kapcsolat kielégít. Ha nem tesz bele energiát, akkor az anyja leszel, nem a barátnője.
Mindent elnéztem neki, azt is, hogy az exeivel találkozgat. Viccesen tettem neki pár megjegyzést, de mivel velem sem nagyon feküdt le, nem merült fel bennem, hogy megcsalna. Volt egy kis háreme, egy csomó lány, akik a barátai voltak, és akikkel a barátnői között (és közben) összeszűrte ideiglenesen a levet, mert miért ne, így alakult... Valahogy vele minig csakúgy alakultak a dolgok, csakúgy megtörténtek a dolgok, ő szinte ott sem volt. Mindig rossz megérzésem volt ezzel kapcsolatban (lásd: Tanulság 2), de még ezt is ellenem fordította: ő sosem tenne ilyet, ő sem kombinál, akkor hagyjam őt békén.
Tanulság 4: Ha az aggodalmadat ellened fordítja ahelyett, hogy biztosítana afelől, hogy nem hazudik, akkor hazudik.
Egyre több lett a vita, még a kevésnél is kevesebbet tett bele a kapcsolatba. Ahogy egyre elégedetlenebb lettem, ő annál agresszívebben reagált. A végén már ott tartottunk, hogy én sírtam, ő üvöltve ütötte saját magát, aztán azzal zsarolt, hogy addig nem megy el, amíg meg nem ölelem. A hirtelen agresszióból pedig mély megbánás következett. Ez volt a fegyver: mindent úgy alakított, hogy ő legyen az áldozat.
Tanulság 5: Különbséget kell tenni méreg és agresszió között. Utóbbi veszélyes; akár magában, akár benned is kárt tehet. Ne engedd, hogy ő legyen az örök áldozat, minden kialakult helyzetért ketten feleltek, mindkettőtöknek vállalnia kell a felelősséget.
Próbáltam vele kommunikálni, megbeszélni a problémákat, de egyik beszégletés sem tartott sehová. "Az én hibám, mindig velem van a baj." - mondta az örök áldozat, aztán nem csinált semmit. Szakítanunk kellett volna, már hónapok óta tudtuk, de nem tudtam kimondani, ő meg képtelen volt felnőttként viselkedni. "Dehát azt mondja szeret." - gondoltam folyton, csak hogy az semmire sem elég. Attól féltem, hogy ha elhagyom, megőrül. Hogy ha nem vagyok neki ott kapaszkodónak, megfullad. Rettegtem, hogy kárt tesz magában, és bizonygattam magamnak, ha eléggé szeretem, egyszer ugyanígy viszont fog szeretni. De nem így lett.
Tanulság 6: Szeretni meg kell tanulni, az pedig magunkkal kezdődik. Ha saját magunkat nem tudjuk szeretni, mást sem fogunk tudni. Tudom, hogy klisé, de tényleg ennyire egyszerű az egyenlet.
Egyre csak mondogattam, hogy ez így nem jó, ő pedig egyre ragaszkodóbb lett. Akkor lett "jó fiú", amikor már muszáj volt, de igazából semmi sem változott, csak gyerekből átment kiskutyába. Már ott sem tartottunk, ahol elkezdtük, de a biztos rossz jobb, mint a bizonytalanság. Bármi, amit kértem tőle, azt nyomasztásnak minősítette. Szerette azt mondani, hogy nyomasztom, pedig csak a valóság volt nyomasztó, nem én. Fel kellett volna nőni a feladathoz, nem csak kivenni, hanem bele is rakni, de ez nem ment. Anyu ad, a gyerek kap, fordítva ez nem működik.
Tanulság 7: Egy felnőtt ember nem esik bele újra és újra ugyanazokba a hibákba. Egy felnőtt ember nem adja fel. Egy felnőtt ember eléd áll és megmondja, mit érez, mit miért csinál, és bevallja, ha már nem akarja megjavítani a hibákat.
A szakítást végül ő mondta ki, de valami hihetetlenül nehezen. Rá egy hónapra elmondta, hogy megcsalt, többször, például a szakításunk előtti éjszakán is. Amikor viccesen rákérdeztem, hogy dug-e éppen a kis barátnőjével, akkor éppen dugott a kis barátnőjével (lásd: Tanulság 2).
Ő hármat vallott be, de szerintem volt ott több is. Féligazságokból él és meggyőzi saját magát is arról, hogy ő a valóságot mondta, pedig nem, és folyton retteg, hogy le fog bukni. Hiába kérdezgettem miért, hiába vesztünk rajta össze sokszor, csúnyán, nem tudta elmondani. "Szexuális vonzalom és alkohol." Mert az szerinte elég.
Nem engedte, hogy igazán kiboruljak. Ha én kiakadtam, ő még jobban kiakadt, csak hogy ne kelljen szembesülnie a valósággal, azzal, amit tett. Bármit megtett volna, csak ne kelljen beszélnie arról, amit tett. Nem bírta el a felelősség súlyát.
Tanulság 8: Attól, hogy szerinte elég az, amit ő mond, neked azt nem kell elfogadnod. Ha becsaptak, kihasználtak, hazudtak neked, minden jogod megvan arra, hogy mérges légy. És ha ő ezt nem tudja kezelni, az az ő problémája, nem a tiéd.
Olyan bűntudata volt, hogy szinte teljesen belekattant. Adtam neki még egy esélyt, hogy bizonyítson, segíteni akartam neki, hogy végre összeszedje magát. Hogy minek, azt már én sem értem, de szerettem volna, ha működik.
Nehezen indult, de miután ő is elkezdett járni pszichológushoz, egyre több mindent tudtunk átbeszélni. Kezdtem érezni, hogy elindult benne valami, hogy kezd felnőni, kezdenek szavai lenni arra, mit érez. Ezzel párhuzamosan egyre távolságtartóbb lett. Folyton azt hangsúlyozta, hogy nem járunk, nem vagyunk együtt, nem tartozik nekem felelősséggel, mindenki azt csinál, amihez kedve van. Nem volt ellenvetésem, sőt, én is élveztem, hogy magammal foglalkozhatok. Egy ideig. Aztán egyre inkább éreztem a nyomást.
Valahogy mégis úgy alakította a dolgokat, hogy nekem ott kelljen lennem neki, de én ne várhassak el tőle semmit. Bármikor megjelenhetett nálam, bármikor felhívhatott, én viszont nem kereshettem, mert azzal is csak nyomasztottam volna. Mondogatta, hogy bűntudata van, amiért mindig engem hív, de én örültem, hogy dolgozik magán. Utólag visszatekintve nem csoda, hogy bűntudata volt...
Igazából felállt az a helyzet, amire mindig is vágyott: volt kit megdugni havonta, csak pár szép szóba került ("Imádok veled szexelni." "Gyönyörű vagy." "Őrülten szeretlek." "Hiányzol." "Te vagy nekem a Nő!" "Olyan jó, hogy át tudunk beszélni mindent."), egyébként nem kellett velem foglalkoznia. Megint egyre rosszabbul lettem.
Tanulság 8: Ha valaki gyerek akar lenni, az gyerek is fog maradni. Minden eszközt be fog vetni, hogy ne kelljen felnőnie, hogy ne kelljen elköteleződnie; ha kell, manipulál, hazudik, megjátsza magát. A játszmának egy célja van: ne hagyd őt magával egyedül.
Írnia kellett volna, de nem jelentkezett. Két hete találkoztunk utoljára, kézenfogva moziztunk. Nem feküdtünk le, nem akart, hamar hazament; kérdeztem is, hogy minden oké-e, de azt mondta, persze. Eltelt egy nap, két nap, három nap, még mindig semmi. Csak rákérdeztem. Fura volt.
"Van valakid?" - féltem a választól, nem hiába.
"Asszem ja, dont hate me. Neked?"
Így írta. "dont hate me."
Lefagytam. Kiakadtam. Összevesztünk. Képtelenségnek tűnt az egész. Dehát két hete még én hiányoztam neki!
"Nekünk csak múltunk van." "Eltelt 8 hónap." "Dehát megbeszéltük, hogy nem várunk egymásra." "Egy munkatársam az. Nem kerestem, csak megtörtént. Jó vele beszégletni." "Miért nem tudtál nem rákérdezni?" "Még nagyon friss a dolog." "Nem mondom el, ki az. A pszichológusom is megmondta, hogy kell egy határ, és ez a határ." "Ne nyomassz." "Ha így tesszük le a telefont, kiugrom az ablakon." "Megint ütöm magamat!" "Lelki terrorban tartasz, nem is nekem akarsz jót!"
Két hétnyi ámokfutás következett, hányingerem volt az egész helyzettől. Két napig tényleg elhittem, hogy az én hibám volt, hát tényleg megbeszéltük, hogy nem várunk egymásra, meg biztos túl sokat nyomasztottam. Csak bebizonyosodott az, amitől rettegtem: nem voltam elég ahhoz, hogy szeressen.
Aztán lassan leesett.
A terápiám során szépen kirajzolódott, hogy anyukámmal igen egészségtelen a kapcsolatom. Anya nem mer érezni, azt hiszi, ha érez, gyenge. Megtanulta, hogy a feszültségét le tudja vezetni máson keresztül is, ez lettem én. Úgy, ahogy az anyja őt használta arra, hogy érezzen, úgy anya engem használt arra, hogy elviselhetővé tegye a belső bizonytalanságát. Minden kétségét és félelmét rám csatornázta, én meg minden átvettem. Én sehol sem voltam, csak anya érzéseit érezhettem, csak az ő gondolatait gondolhattam. Ha nem olyan voltam, amilyennek ő akart, rosszul lett tőlem.
Menekültem otthonról, de nem tudtam megmondani, miért, elvégre, megkaptam mindent. Miután elköltöztem kezdtem el csak hízni igazán; nem csoda, nem tanultam meg feldolgozni a saját érzéseimet, stresszemet. Csak máson keresztül tudtam érezni, a saját érzéseimet pedig - szó szerint - lenyeltem.
Anyát szépen lassan le tudtam építeni, de a Szépfiút nem. Kötelességemnek éreztem, hogy érezzem a szenvedését, a szorongását, hogy megoldjam, hogy megmentsem. Ő szeretett áldozat lenni, én pedig szerettem megmentő lenni. Ahogy írtam feljebb is: azt hittem ha eléggé szeretem, egyszer majd viszont fog szeretni. De ugye, ez nem így történik (lásd: Tanulság 6).
Játékban tartott. Úgy szőtte körém a hálóját, hogy ha akartam volna sem tudtam volna szabadulni tőle. Ezt csinálta az előttem lévőkkel, és ezt csinálja az utánam következőkkel. Soha életemben nem hazudott ennyit nekem még senki, én mégis mindent elnéztem neki. Mihelyst megvan a következő anyu, azonnal belekapaszkodik, aztán meggyőzi magát arról, hogy ez így helyes. Menekül tovább saját maga elől.
Ő nem látott engem ebben a kapcsolatban, csak saját magával harcolt, és én voltam a fegyverhordozó. Az elmúlt két és fél év semmi másról nem szólt, mint róla. Annyira nincs önbizalma, hogy csak úgy tud funkcionálni, ha kapcsolatban van. Nem tud egyedül lenni, mert akkor szembesülnie kellene azzal, ami belül van: az óriási sötétséggel. Nem ismeri saját magát, és ezt mind a jéghideg anyai szeretetnek köszönheti. Egy négy éves gyerek érzelmi szintjén ragadt, és ebből se én, sem senki más nem fogja tudni kihúzni, csak saját maga.
Tanulság 9: Azt, hogy mit kell tenned, hogy kell viselkedned azért, hogy szeressenek, anyukádtól tanulod meg. Én azt tanultam meg, hogy meg kell mentenem a másikat azért cserébe, hogy elfogadjon és szeressen, ő pedig azt, hogy azt kell mondanom, amit a másik hallani akar, különben egyedül maradok és meghalok.
És mi az igazán veszélyes? Ha két dili kiegészíti egymást, egy életre össze is ragaszthat olyasvalakivel, aki valójában méreg. Az abuzív kapcsolat nem ott kezdődik, hogy a férjed megüt. Az csak a folyamat vége.
Azt hittem szenvedni fogok, pedig csak megkönnyebbültem. Visszanézve az elmúlt két és fél évre olyan, mintha nem is velem történt volna. Nem csoda, hiszen nem is voltam ott.
Megnyugodtam. Haragszom rá, bármikor fel tudnám pofozni, de igazából csak megnyugtat, hogy már nincs közöm hozzá, hogy ő már valaki más problémája. Örülök, amiért megkönnyítette a végét, amiért megmutatta, hogy ki is ő valójában, különben lehet még hónapokig húzom ezt az értelmetlen kínlódást.
Nehéz megbírkózni azzal a tudattal, hogy odaadtam mindenem valakinek, aki valójában soha nem szeretett, de az, hogy megengedtem neki mindezt, sokat elmond(ott) az én lelkiállapotomról is. Legalább tudom, min kell dolgoznom, és tudom, hogy mi nem fog velem előfordulni újra: mostantól magamat teszem boldoggá.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése