"Biztos vagyok abban, hogy ez egy jó lecke volt neked."
Kinn ülünk a pavilonban, anya a körmeit festi, én még kócosan kortyolgatom a kávém.
"Hát, azt biztos megtanultam, hogy ha azt érzem, hogy valami nincs rendben, bízzak magamban."
"Nem erre gondolok. Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg..." - Felhúzom a szemöldököm, már előre érzem, hogy ki fogok akadni a válaszán. - "Sosem tudhatod, mi történik. Nem szabad ennyire vakon megbízni senkiben, mert nem tudhatod, mi zajlik a hátad mögött."
"Nem biztos, hogy értem. Sosem bíztam Matyiban, mármint, tudtam, hogy labilis. De azért nem vállalhatok én felelősséget, amit ő tett. Ő hozta meg ezt a döntést, ő csalt meg."
"Akkor is, erre fel kell készülni."
"De ha így állok hozzá, akkor soha senkiben sem fogok megbízni. Ráadásul tök mindegy, bízok-e vagy sem, így is, úgy is lehet, hogy meg fognak csalni. Nem várhatom folyton azt, hogy eláruljanak."
Mintha két külön nyelvet beszélnénk. Mint mindig, most is arra hivatkozik, hogy ő már megélt 55 évet, ő már tudja, mitől döglik a légy: mindenki csak a saját érdekiért van, igazából senki sem akar neked jót, csak magadért felelsz.... nézek rá és nem értem, hogy lehet valaki ennyire betonból. Látom benne a rettegő kislányt, akit kötelességből szerettek csak, aki nem érezhetett, mert ha érzett, azzal visszaéltek. Őrülten próbált kapaszkodni valakibe, de aztán nem volt mersze olyat választani, aki erősebb mint ő, nehogy megint cserben hagyják, így hát valamibe kezdett el kapaszkodni: az evésbe.
Gyorsan témát váltott.
"Mi a terv a fiúkkal, hogyan tovább?"
"Mármint arra gondolsz, hogyan csávozók be megint? Hát, egy-két évig most nem szeretnék. Magamat akarom rendbehozni."
"Egy év oké. Jó lenne ha rendbe jönnél, úgy szeretnélek még látni vékonyan!" - A jól bevált szöveg, amit pici korom óta hallgarok. Így nem fogok kelleni senkinek, így nem vagyok elég szép, elég jó választás, elég értékes, elég jó ember... Arra persze nem gondolt soha, hogy ha azt súlykolod valakinek, hogy nem elég, akkor megpróbál több lenni - vagy így, vagy úgy.
"Hát, igen, én is. Nagyon figyelem, hogy mikor milyen éhségem van, és amikor pszichés, azt próbálom tudatosan oldani. Például ha tudom, hogy a sok munka miatt stresszelek, akkor igyekszem inkább a melót megnyomni, nem elkezdeni enni. Aztán amikor úgy értem, kb már jól állok, el is múlik az éhség."
"Ilyesmi nálam is van, de nekem máshogy. Én amikor egész nap szar, meg sok a munka, aztán hazajövök és apád hülye, akkor alig várom, hogy végre egyek, hogy végre legyen valami jó a napomban.
"Na látod, ha tudod, és elébemész, meg tudod változtatni a megszokást!"
"Nem. Ezen nem tudok változtatni, ez tesz boldoggá. Különben is, nem eszem sokat egyáltalán..."
A teste egyszerűen magához veszi az ételt és nem engedi - szerinte. Egyszerre vallja be, hogy az evéssel teszi magát boldoggá és tagadja, hogy emiatt lenne kövér. Már épp forgatom a szemem és állok fel, amikor kinyílik, de közben mégsem néz rám:
"Azért kell mert egyedül vagyok." - Meglep, hogy őszinte. - "Szeretem az estéket. Jobb ilyenkor az idő, elmegyek a kutyával sétálni, kiülök a teraszra, jól érzem magam, csak aztán, nincs kivel megosztanom. És ilyenkor eszek. Lecsúszik egy puding, egy kis csoki, csinálok magamnak még valamit... Mert ez boldoggá tesz. Nincs más."
Ahogy ezekről beszélgettünk egymás után, hirtelen megéreztem anyám rideg valóságát. Belém hasított a felismerés: hiheteltenül magányos.
Nyomasztó volt rájönni, hogy az ő világában nem bízhatunk senkiben, mert bármikor bárki hátba támadhatnak bennünket. Az ő világában nincs szeretet, az ő világában csak alattvalók és ellenségek léteznek. Ő nem tehet semmiről, ő csak egy áldozat - apa áldozata, a családja áldozata, a testének az áldozata...de túl büszke bevallani azt, hogy fáj. Anya fogta magát, bevonult a saját börtönébe, magára zárta az ajtót, a kulcsot pedig - szó szerint - lenyelte. A testét hibáztatja, amiért az kövér, úgy tesz, mintha nem is tehetne róla, ő valóban meggyőzte magát arról, hogy annyit eszik, mint egy 40 kilós. Pedig a vágyait nyeli le - és sok van belőle.
Ez csak akkor lett így, amikor megszülettem. Igazán sosem akart, muszájból szült, és erre mindig is büszke volt - ő nem olyan, mint a többi hülye nő, ő nem azért szült, hogy anya lehessen. Nem akart anya lenni - és praktikusan nem is lett az. Sosem viselkedett az anyámként, inkább mint egy rossz és kritikus barátnő. Apuval sosem volt felhőtlen a kapcsolatuk; bár az ő fejében az van, hogy amikor megismerkedtek, rózsazsín köd lengte őket körbe, de szerintem inkább csak ezt szeretné hinni. Ahogy idősebb lettem, apával egyre távolodtak. Mindig is én voltam a mentsvára, aztán ahogy telt az idő, ez egyre rosszabb lett. Én voltam a boxzsák, az őrangyal, a szócső a szüleim között, a békéltető testület. Bekerültem a kis játszmájukba, amiben az én egyetlen feladatom az volt, hogy összetartsam azt, ami sosem volt összevaló. Én voltam anyám kihelyezett énje, aki megerősítette őt mindenben, amit tett, vagy gondolt. Én lettem a pajzs apa agressziójával szemben, és apa lett a közös ellenség. Pedig apa csak szeretetet akart. Szeretetet akart egy olyan nőtől, aki nem mer szeretni.
Én viszont a lánya vagyok. Belőle vagyok. Bennem bízik, hiszen engem olyanná formál, amilyenné akar. Megszült, hogy ne legyen egyedül ebben a kegyetlen és hideg világban. Én lettem a társa a börtönében, és én sem jöhettem ki onnan. Megtanultam, hogy nekem az a feladatom, hogy mások nyomorát oldjam. Beülök melléjük, megértem és megélem a fájdalmukat. Átveszek minden érzést, hogy nekik könnyebb legyen, akkor is, ha nem kapok érte semmit cserébe. Ha nem ezt csinálom, nem vagyok szerethető, ha mégis védeném magam, ha magammal foglalkoznék, rögtön értéktelenné válok. Csak úgy léteztem, ha én voltam az egyenlet egyik oldala. Kellett, hogy legyen az egyenlőségjel után valaki, különben nincs értelme az életemnek.
Aztán elkezdett fogyni a hely börtönben, kényelmetlen lett még anyának is. Ki kellett mennem, és ő megint egyedül lett. Először fizikai, majd pszichés távolság lett köztünk. Most ő az egyenlet egyik oldala, de az egyenlőségjel után nincs semmi. Maximum az evés. De én nem leszek ilyen. Eddig együtt híztunk, együtt gyarapodtunk, együtt gyűlöltük a világot, magunkat és mindent, ami rossz, főleg apát. De én elfáradtam és nem akarok többet gyűlölködni. Szeretni akarom magam, szeretni akarom a világot, szeretni akarom apát, az életet. Én nem leszek ilyen többé...
Kinn ülünk a pavilonban, anya a körmeit festi, én még kócosan kortyolgatom a kávém.
"Hát, azt biztos megtanultam, hogy ha azt érzem, hogy valami nincs rendben, bízzak magamban."
"Nem erre gondolok. Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg..." - Felhúzom a szemöldököm, már előre érzem, hogy ki fogok akadni a válaszán. - "Sosem tudhatod, mi történik. Nem szabad ennyire vakon megbízni senkiben, mert nem tudhatod, mi zajlik a hátad mögött."
"Nem biztos, hogy értem. Sosem bíztam Matyiban, mármint, tudtam, hogy labilis. De azért nem vállalhatok én felelősséget, amit ő tett. Ő hozta meg ezt a döntést, ő csalt meg."
"Akkor is, erre fel kell készülni."
"De ha így állok hozzá, akkor soha senkiben sem fogok megbízni. Ráadásul tök mindegy, bízok-e vagy sem, így is, úgy is lehet, hogy meg fognak csalni. Nem várhatom folyton azt, hogy eláruljanak."
Mintha két külön nyelvet beszélnénk. Mint mindig, most is arra hivatkozik, hogy ő már megélt 55 évet, ő már tudja, mitől döglik a légy: mindenki csak a saját érdekiért van, igazából senki sem akar neked jót, csak magadért felelsz.... nézek rá és nem értem, hogy lehet valaki ennyire betonból. Látom benne a rettegő kislányt, akit kötelességből szerettek csak, aki nem érezhetett, mert ha érzett, azzal visszaéltek. Őrülten próbált kapaszkodni valakibe, de aztán nem volt mersze olyat választani, aki erősebb mint ő, nehogy megint cserben hagyják, így hát valamibe kezdett el kapaszkodni: az evésbe.
Gyorsan témát váltott.
"Mi a terv a fiúkkal, hogyan tovább?"
"Mármint arra gondolsz, hogyan csávozók be megint? Hát, egy-két évig most nem szeretnék. Magamat akarom rendbehozni."
"Egy év oké. Jó lenne ha rendbe jönnél, úgy szeretnélek még látni vékonyan!" - A jól bevált szöveg, amit pici korom óta hallgarok. Így nem fogok kelleni senkinek, így nem vagyok elég szép, elég jó választás, elég értékes, elég jó ember... Arra persze nem gondolt soha, hogy ha azt súlykolod valakinek, hogy nem elég, akkor megpróbál több lenni - vagy így, vagy úgy.
"Hát, igen, én is. Nagyon figyelem, hogy mikor milyen éhségem van, és amikor pszichés, azt próbálom tudatosan oldani. Például ha tudom, hogy a sok munka miatt stresszelek, akkor igyekszem inkább a melót megnyomni, nem elkezdeni enni. Aztán amikor úgy értem, kb már jól állok, el is múlik az éhség."
"Ilyesmi nálam is van, de nekem máshogy. Én amikor egész nap szar, meg sok a munka, aztán hazajövök és apád hülye, akkor alig várom, hogy végre egyek, hogy végre legyen valami jó a napomban.
"Na látod, ha tudod, és elébemész, meg tudod változtatni a megszokást!"
"Nem. Ezen nem tudok változtatni, ez tesz boldoggá. Különben is, nem eszem sokat egyáltalán..."
A teste egyszerűen magához veszi az ételt és nem engedi - szerinte. Egyszerre vallja be, hogy az evéssel teszi magát boldoggá és tagadja, hogy emiatt lenne kövér. Már épp forgatom a szemem és állok fel, amikor kinyílik, de közben mégsem néz rám:
"Azért kell mert egyedül vagyok." - Meglep, hogy őszinte. - "Szeretem az estéket. Jobb ilyenkor az idő, elmegyek a kutyával sétálni, kiülök a teraszra, jól érzem magam, csak aztán, nincs kivel megosztanom. És ilyenkor eszek. Lecsúszik egy puding, egy kis csoki, csinálok magamnak még valamit... Mert ez boldoggá tesz. Nincs más."
Ahogy ezekről beszélgettünk egymás után, hirtelen megéreztem anyám rideg valóságát. Belém hasított a felismerés: hiheteltenül magányos.
Nyomasztó volt rájönni, hogy az ő világában nem bízhatunk senkiben, mert bármikor bárki hátba támadhatnak bennünket. Az ő világában nincs szeretet, az ő világában csak alattvalók és ellenségek léteznek. Ő nem tehet semmiről, ő csak egy áldozat - apa áldozata, a családja áldozata, a testének az áldozata...de túl büszke bevallani azt, hogy fáj. Anya fogta magát, bevonult a saját börtönébe, magára zárta az ajtót, a kulcsot pedig - szó szerint - lenyelte. A testét hibáztatja, amiért az kövér, úgy tesz, mintha nem is tehetne róla, ő valóban meggyőzte magát arról, hogy annyit eszik, mint egy 40 kilós. Pedig a vágyait nyeli le - és sok van belőle.
Ez csak akkor lett így, amikor megszülettem. Igazán sosem akart, muszájból szült, és erre mindig is büszke volt - ő nem olyan, mint a többi hülye nő, ő nem azért szült, hogy anya lehessen. Nem akart anya lenni - és praktikusan nem is lett az. Sosem viselkedett az anyámként, inkább mint egy rossz és kritikus barátnő. Apuval sosem volt felhőtlen a kapcsolatuk; bár az ő fejében az van, hogy amikor megismerkedtek, rózsazsín köd lengte őket körbe, de szerintem inkább csak ezt szeretné hinni. Ahogy idősebb lettem, apával egyre távolodtak. Mindig is én voltam a mentsvára, aztán ahogy telt az idő, ez egyre rosszabb lett. Én voltam a boxzsák, az őrangyal, a szócső a szüleim között, a békéltető testület. Bekerültem a kis játszmájukba, amiben az én egyetlen feladatom az volt, hogy összetartsam azt, ami sosem volt összevaló. Én voltam anyám kihelyezett énje, aki megerősítette őt mindenben, amit tett, vagy gondolt. Én lettem a pajzs apa agressziójával szemben, és apa lett a közös ellenség. Pedig apa csak szeretetet akart. Szeretetet akart egy olyan nőtől, aki nem mer szeretni.
Én viszont a lánya vagyok. Belőle vagyok. Bennem bízik, hiszen engem olyanná formál, amilyenné akar. Megszült, hogy ne legyen egyedül ebben a kegyetlen és hideg világban. Én lettem a társa a börtönében, és én sem jöhettem ki onnan. Megtanultam, hogy nekem az a feladatom, hogy mások nyomorát oldjam. Beülök melléjük, megértem és megélem a fájdalmukat. Átveszek minden érzést, hogy nekik könnyebb legyen, akkor is, ha nem kapok érte semmit cserébe. Ha nem ezt csinálom, nem vagyok szerethető, ha mégis védeném magam, ha magammal foglalkoznék, rögtön értéktelenné válok. Csak úgy léteztem, ha én voltam az egyenlet egyik oldala. Kellett, hogy legyen az egyenlőségjel után valaki, különben nincs értelme az életemnek.
Aztán elkezdett fogyni a hely börtönben, kényelmetlen lett még anyának is. Ki kellett mennem, és ő megint egyedül lett. Először fizikai, majd pszichés távolság lett köztünk. Most ő az egyenlet egyik oldala, de az egyenlőségjel után nincs semmi. Maximum az evés. De én nem leszek ilyen. Eddig együtt híztunk, együtt gyarapodtunk, együtt gyűlöltük a világot, magunkat és mindent, ami rossz, főleg apát. De én elfáradtam és nem akarok többet gyűlölködni. Szeretni akarom magam, szeretni akarom a világot, szeretni akarom apát, az életet. Én nem leszek ilyen többé...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése