Tele vagyok dühvel. Le tudnám tépni a fejét. Úgy tudnék vele most üvöltözni, hogy a szomszéd utca is hallaná. Már annyit cigiztem, hogy felfordult a gyomrom. Vagy már ettől az egésztől fordul fel a gyomrom...
Minden nap ír. Folyton beszélünk. Állandóan sztorizik.
Mostanában sokat pörgök Bernin. Valamelyik nap ránéztem az Instagramjára és láttam, hogy Peti lájkolta a legutóbbi képét. Nem bírtam ki, muszáj volt rákérdeznem, hogy megint beszélnek-e.
Beszéltek, vagy beszélnek néha. Berni is elment pszichológushoz, azt mondta Petinek, nem hiába szedett össze olyat, mint ő. Vicces. Megbeszélték a dolgokat. Megint. Azt mondta Peti, neki eléggé kínos máig is ez az egész.
Kínos.
Hát, nekem is. Meg fájdalmas. Eszembe jutottak a pánikrohamaim; ahogy azon őrlődöm, ír-e még neki, játszik-e még, hazudik-e még nekem, hazudik-e még neki. Hogy eldugja-e még a cuccaim, ha átjön hozzá - akár ő, akár valaki más. Hogy azon agyalok, mit mondhatott neki Peti, hogy a csaj nem tiltotta ezek után instant, hogy még máig is az összes képén és bejegyzésén ott van a szivecskés lájk tőle. Lehet mondott neki olyat, hogy más körülmények között ők együtt is lehettek volna? Vagy hogy tényleg jól érezte magát vele? Neki is hazudott, hogy jobban érezze magát úgy, mint nekem? Tudom, hogy van, de nem látom a különbséget kettőnk között.
Annyira retek ez az egész még mindig.
És ír, mesél, képeket küld. Állandóan arról beszél, milyen gynyörű vagyok, mennyire kíván. Mit fogunk csinálni legközelebb. Sosem pontos nap, mindig csak legközelebb. Azt mondja, most nem csajozik, de nem tudom, elhiszem-e neki. Jó lenne hinni neki.
Az ajtót nyitva akarja hagyni, de attól már feszült, ha arról van szó, hogy az ajtó nekem is nyitva van. Mondok egy férfinevet, megkérdezi, randi-e, pedig számtalanszor elmondta, hogy nem akar tudni arról, ha nekem lesz valaki. De valahogy mégis megkérdezi, valami megjegyzést mégis mindig tesz rá. "Látom vannak srácok is" az egy csávóra a képen, aki egyébként a barátnőm faszija. Nyomasztó. Még mindig úgy érzem, hogy kisajátít, közben magának mindent meg akar engedni. Uralkodni akar. Tovább akar hazudni, hogy úgy érezze, mindig van kiút.
Pont, mint amikor jártunk.
Nem hiába triggereli a jégkirálynőmet. Nem akarok neki visszaírni, passzívagresszív válaszokat adok neki, úgy csinálok, mintha nem érdekelne, mintha nem bánthatna meg... Fel akarok robbanni. Közben meg elönt a pánik, hogy holnap már mást fog szeretni. Hogy rá fog jönni, hogy nem is vagyok értékes. Rettegek, hogy ott fog hagyni, szóval ki akarom erőszakolni a szerelmét. Adjon nekem mindent, hogy végre én is nekiadhassak mindent.
De csak egy pillanatra.
Tudom, hogy mi van mögötte, de nem tudom kontrollálni. Minden ilyen epizódom egy sikítás, hogy szeressen végre. Hogy akarjon, fogadjon el végre. Hogy legyen velem őszinte végre.
Aztán belegondolok, mi lenne, ha együtt lennénk:
Gyomorgörcsöm lesz és elfogy a levegőm. Nem azért, mert nem akarok vele lenni. Sok mindent nem tudok, de azt sajnos igen, hogy szeretem. Azért görcsölök, mert ha velem akarna lenni, akkor megint meglátna. Akkor megint le kellene vennem a maszkom, ami mögött egy össze-vissza tört kislány van. Mert akkor meglátná, hogy valóban ki vagyok. Mert akkor tétje lenne minden szavamnak és tettemnek.
Aztán megint ott lennénk egymással szemben a ringben. Megint indulna a meccs: én az arcomat védem, ő a bordáit. Lépünk kettőt hátra, én egyet jobbra, ő egyet balra. Közben mindketten azért imádkoznánk magunkban, hogy végre megszólaljon a síp és vége legyen a menetnek.
Mégis mit csináljak?
Nagyon sokszor fel akarom adni. Amikor elképzelen, hogy azt mondom neki vége, elönt a büszkeség: én mondtam ki. Én voltam az erősebb. Mindkettőnket megmentettem. Én nyerek. Én leszek elég bátor ahhoz, hogy bedobjam a törülközőt. Mindenki megnyugodhat, tovább állhat; leteheti a kesztyűt, kiveheti a fogvédőt, és szépen haza sétálhat. Egy jó emlék lesz, amin majd évek múlva csak mosolyogni fogok: mégis mit hittünk, hogy ezek után ez majd valahogy működhet?
Aztán arra gondolok, ahogy a homlokomhoz teszi a homlokát.
Alig várom, hogy megint megkérdezze, én szeretnék-e lenni a kiskifli. Hogy érdeklődjön, milyen napom volt, hogy hogy vagyok, hogy jól vagyok-e. Várom, hogy meséljen, hogy panaszkodjon, hogy együtt nevessünk a bénázásaimon. Hogy rám sandítson, amikor elkezd dicsekedni; mert látni akarja, ahogy forgatom a szemem a faszságain.
Sokszor érzem azt, hogy ki akarom őt magamból tépni. Hogy minden jót valami rosszba akarok ültetni. Hogy gyűlölni akarom őt, mert az sokkal egyszerűbb, mint szeretni. Sokszor kapom magam azon, ahogy győzködöm magam arról, hogy ez esélytelen. Hogy ő esélytelen. Hogy örökké esélytelen is lesz. És lehet tényleg az, sőt. De ha eleget győzködöd magad, akkor bárkiről elhiszed, hogy esélytelen.
Én nem akarok ilyen lenni.
Hogy kell máshogy viszonyulni valakihez? Hogy kell azt nézni, hogy mi jó, nem állandóan azt, hogy mi rossz. Hogy kell elhinni, hogy megérdemlem a jót? Hogy kell olyat választani, akivel működik? Hogy kell bízni valakiben? Hogy kell bízni magamban?
Zizegnek a kérdések a fejemben.
Mi valós megérzés és mit képzelek én oda? Mikor védem magam és mikor hátrálok meg? Mikor jogos amit érzek és mikor kapcsol be a jégkirálynő? Mivel lehet nekem bizonyítani? Mi lenne nekem elég? Van olyan, hogy elég?
Aztán megunom.
Megunom a kérdéseket, megunom az érzéseket, megunom, hogy nem tudom a választ. Megunom az életet is, amit csinálok, aki vagyok, ahogy érzek. Megunom ezt az egészet és inkább eszek valamit. Megnézek egy sorozatrészt. Felmegyek Tinderre. Keresek valamit, ami pillanatnyilag kielégít, valami jót, hogy ne kelljen megint csak a rosszra koncentrálni. Fáj a fejem, szomjas vagyok, de elszívom a negyedik szál cigit. Feladom. Minden nap egy kicsit feladom. Magamat és az életemet. Kivonulok belőle, mert nem tudom, hogy kell jól csinálni. Mert nem tudom irányítani.
Majd holnap újrakezdem. Akkor majd biztos könnyebb lesz.
Minden nap ír. Folyton beszélünk. Állandóan sztorizik.
Mostanában sokat pörgök Bernin. Valamelyik nap ránéztem az Instagramjára és láttam, hogy Peti lájkolta a legutóbbi képét. Nem bírtam ki, muszáj volt rákérdeznem, hogy megint beszélnek-e.
Beszéltek, vagy beszélnek néha. Berni is elment pszichológushoz, azt mondta Petinek, nem hiába szedett össze olyat, mint ő. Vicces. Megbeszélték a dolgokat. Megint. Azt mondta Peti, neki eléggé kínos máig is ez az egész.
Kínos.
Hát, nekem is. Meg fájdalmas. Eszembe jutottak a pánikrohamaim; ahogy azon őrlődöm, ír-e még neki, játszik-e még, hazudik-e még nekem, hazudik-e még neki. Hogy eldugja-e még a cuccaim, ha átjön hozzá - akár ő, akár valaki más. Hogy azon agyalok, mit mondhatott neki Peti, hogy a csaj nem tiltotta ezek után instant, hogy még máig is az összes képén és bejegyzésén ott van a szivecskés lájk tőle. Lehet mondott neki olyat, hogy más körülmények között ők együtt is lehettek volna? Vagy hogy tényleg jól érezte magát vele? Neki is hazudott, hogy jobban érezze magát úgy, mint nekem? Tudom, hogy van, de nem látom a különbséget kettőnk között.
Annyira retek ez az egész még mindig.
És ír, mesél, képeket küld. Állandóan arról beszél, milyen gynyörű vagyok, mennyire kíván. Mit fogunk csinálni legközelebb. Sosem pontos nap, mindig csak legközelebb. Azt mondja, most nem csajozik, de nem tudom, elhiszem-e neki. Jó lenne hinni neki.
Az ajtót nyitva akarja hagyni, de attól már feszült, ha arról van szó, hogy az ajtó nekem is nyitva van. Mondok egy férfinevet, megkérdezi, randi-e, pedig számtalanszor elmondta, hogy nem akar tudni arról, ha nekem lesz valaki. De valahogy mégis megkérdezi, valami megjegyzést mégis mindig tesz rá. "Látom vannak srácok is" az egy csávóra a képen, aki egyébként a barátnőm faszija. Nyomasztó. Még mindig úgy érzem, hogy kisajátít, közben magának mindent meg akar engedni. Uralkodni akar. Tovább akar hazudni, hogy úgy érezze, mindig van kiút.
Pont, mint amikor jártunk.
Nem hiába triggereli a jégkirálynőmet. Nem akarok neki visszaírni, passzívagresszív válaszokat adok neki, úgy csinálok, mintha nem érdekelne, mintha nem bánthatna meg... Fel akarok robbanni. Közben meg elönt a pánik, hogy holnap már mást fog szeretni. Hogy rá fog jönni, hogy nem is vagyok értékes. Rettegek, hogy ott fog hagyni, szóval ki akarom erőszakolni a szerelmét. Adjon nekem mindent, hogy végre én is nekiadhassak mindent.
De csak egy pillanatra.
Tudom, hogy mi van mögötte, de nem tudom kontrollálni. Minden ilyen epizódom egy sikítás, hogy szeressen végre. Hogy akarjon, fogadjon el végre. Hogy legyen velem őszinte végre.
Aztán belegondolok, mi lenne, ha együtt lennénk:
Gyomorgörcsöm lesz és elfogy a levegőm. Nem azért, mert nem akarok vele lenni. Sok mindent nem tudok, de azt sajnos igen, hogy szeretem. Azért görcsölök, mert ha velem akarna lenni, akkor megint meglátna. Akkor megint le kellene vennem a maszkom, ami mögött egy össze-vissza tört kislány van. Mert akkor meglátná, hogy valóban ki vagyok. Mert akkor tétje lenne minden szavamnak és tettemnek.
Aztán megint ott lennénk egymással szemben a ringben. Megint indulna a meccs: én az arcomat védem, ő a bordáit. Lépünk kettőt hátra, én egyet jobbra, ő egyet balra. Közben mindketten azért imádkoznánk magunkban, hogy végre megszólaljon a síp és vége legyen a menetnek.
Mégis mit csináljak?
Nagyon sokszor fel akarom adni. Amikor elképzelen, hogy azt mondom neki vége, elönt a büszkeség: én mondtam ki. Én voltam az erősebb. Mindkettőnket megmentettem. Én nyerek. Én leszek elég bátor ahhoz, hogy bedobjam a törülközőt. Mindenki megnyugodhat, tovább állhat; leteheti a kesztyűt, kiveheti a fogvédőt, és szépen haza sétálhat. Egy jó emlék lesz, amin majd évek múlva csak mosolyogni fogok: mégis mit hittünk, hogy ezek után ez majd valahogy működhet?
Aztán arra gondolok, ahogy a homlokomhoz teszi a homlokát.
Alig várom, hogy megint megkérdezze, én szeretnék-e lenni a kiskifli. Hogy érdeklődjön, milyen napom volt, hogy hogy vagyok, hogy jól vagyok-e. Várom, hogy meséljen, hogy panaszkodjon, hogy együtt nevessünk a bénázásaimon. Hogy rám sandítson, amikor elkezd dicsekedni; mert látni akarja, ahogy forgatom a szemem a faszságain.
Sokszor érzem azt, hogy ki akarom őt magamból tépni. Hogy minden jót valami rosszba akarok ültetni. Hogy gyűlölni akarom őt, mert az sokkal egyszerűbb, mint szeretni. Sokszor kapom magam azon, ahogy győzködöm magam arról, hogy ez esélytelen. Hogy ő esélytelen. Hogy örökké esélytelen is lesz. És lehet tényleg az, sőt. De ha eleget győzködöd magad, akkor bárkiről elhiszed, hogy esélytelen.
Én nem akarok ilyen lenni.
Hogy kell máshogy viszonyulni valakihez? Hogy kell azt nézni, hogy mi jó, nem állandóan azt, hogy mi rossz. Hogy kell elhinni, hogy megérdemlem a jót? Hogy kell olyat választani, akivel működik? Hogy kell bízni valakiben? Hogy kell bízni magamban?
Zizegnek a kérdések a fejemben.
Mi valós megérzés és mit képzelek én oda? Mikor védem magam és mikor hátrálok meg? Mikor jogos amit érzek és mikor kapcsol be a jégkirálynő? Mivel lehet nekem bizonyítani? Mi lenne nekem elég? Van olyan, hogy elég?
Aztán megunom.
Megunom a kérdéseket, megunom az érzéseket, megunom, hogy nem tudom a választ. Megunom az életet is, amit csinálok, aki vagyok, ahogy érzek. Megunom ezt az egészet és inkább eszek valamit. Megnézek egy sorozatrészt. Felmegyek Tinderre. Keresek valamit, ami pillanatnyilag kielégít, valami jót, hogy ne kelljen megint csak a rosszra koncentrálni. Fáj a fejem, szomjas vagyok, de elszívom a negyedik szál cigit. Feladom. Minden nap egy kicsit feladom. Magamat és az életemet. Kivonulok belőle, mert nem tudom, hogy kell jól csinálni. Mert nem tudom irányítani.
Majd holnap újrakezdem. Akkor majd biztos könnyebb lesz.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése