Hogy szorongok kapcsolatban?

Hogy szorongok kapcsolatban? 

Napok óta gondolkozom, mit kellene leírnom, de nem tudok rá koncentrálni 10 percnél tovább. Nem szeretek visszagondolni a kapcsolataimra, örülök, hogy megszabadultam tőlük. Ez végül is jó, nem? Próbálom komolyan venni a kérdést, de inkább más dolgokon kattogok. Fel akarom újítani a konyhát. Örökbe akarok fogadni egy kutyát. Időpontot kell kérnem a dokitól, de előtte vérvétel. Miért megy ez ilyen nehezen? 

Egyáltalán, hogy kerülök bele egy kapcsolatba? 

Beleerőszakolnak. Megvárom, amíg valaki kiszemel magának, és szépen "megszerez". Szeretik ezt a játékot, én meg élvezem, mert fontosnak érzem magam. Ekkor még van bennem tartás, vagy mi. Tudom, hogy elbűvölő tudok lenni; az elején egyszerű. Kedves vagyok és gondoskodó. Meg vicces. De kicsit hideg. Nem az ágyban; egyébként. Lehet ettől őrülnek meg. 

Petinek azért kellettem, mert ő nekem nem kellett, Matyinak azért, mert bizonytalan voltam, Árpádnak pedig azért, mert tapasztalatlan. És mert elképesztően éheztem a szeretetet. 

Jól meg tudom találni a gyengepontokat, mondhatni, ez a specialitásom. Egyáltalán nem direkt csinálom, jön magától. Anyám is jó ebben, úgy bele tud kérdezni... Na, megint magamat hibáztatom. Azért, mert látok valakit, vagy látom valakiben a sérülékenységet, még nem én vagyok a szar. Pont itt kezdődik minden. Látom, hol a bibi, és ez kezdi el őket zavarni. Hogy nem lehet teljesen hülyére venni.

Miután Ápráddal ráment a kapcsolatunk arra, hogy nem tudtunk összeköltözni, Matyinak hamar mondtam, hogy nem fogok még egyszer éveket várni arra, hogy valaki elég bátor legyen ahhoz, hogy engem válasszon az anyja helyett. Ez volt az első nagy vitánk, ezen az estén is csalt meg először. Öt hónap. 

Peti még addig sem bírta. Ő olyan volt, mint egy buldózer. Visszagondolva a kapcsolatunkra felfordul a gyomrom, pedig akkor benne... teljesen más volt. Olyan volt, mint egy maraton, amit sprintelve kell megtenni. Mint egy soha véget nem érő fogócska, ahol örökké én vagyok a fogó. Pontosan tudtam, miért olyan, amilyen, ezzel együtt pedig minden vétke alól felmentettem őt. Addig, amíg elő nem jöttek a pánikrohamok. A testem hamarabb észreveszi, ha ráerőszakolok valamit. 

Miért ennyire fontos, hogy szeressenek? Miért ennyire fontos, hogy engem szeressenek a legjobban? Hogy én legyek a "one and only", aki mindent megváltoztat? Miért nekem kell mindig mindenki szarát megértenem és elfogadnom? Az enyémmel ki fog foglalkozni? 

Nem tudom megmondani, mikor lép be a szorongás, mert igazából mindig ott van. Félek ismerkedni, félek, hogy valaki megtetszik. Nem vészesen, persze, amikor egyedül vagyok, úgy érzem, jól kontrolban tartom a dolgaim. Akkor van baj, ha viszonozzák az érzéseimet. Azon a ponton elveszek. 

Fontos leszek valakinek. Vagyis, nem én, hanem valamelyik nyomorék attribútumom, de ez más téma. 

Valaki azt mondja a szájával, hogy fontos vagyok neki. Ezt általában elsőre nem szoktam megérteni. Mégis mi? Mi lehet bennem fontos? Mármint értem, szép vagyok, meg okos, meg önálló, meg vicces, meg lelkes az ágyban. De ezekkel könnyű, hiszen ezek a szórakoztató dolgok, ezek a jó dolgok, ezek a könnyű dolgok. Mi van a nehéz dolgokkal? Egyik srác sem mondta soha, hogy imádja, mennyire könnyen elzárkózom, amikor félek. Vagy hogy minden eshetőségre van negyven forgatókönyvem, hogy biztosan ne érjen csalódás. Vagy hogy ilyen átkozottul kemény a fejem. 

Nagyon akarom, hogy engem lássanak. Engem-engem, ezt a szarvihart, ami itt belül tombol. Elképesztően vágyom arra, hogy valaki végre vegye a fáradtságot, és megértsen. Én a legtöbbször már értem magamat. Elmondom magamat. Megmutatom magamat... Legalábbis, igyekszem. De valahogy mintha nem akarnák észrevenni, vagy ami rosszabb, úgy interpretálják, hogy az jobban illjen hozzájuk... 

Elmondom, mit szeretnék, merre szeretnék tartani, mik a terveim, mikben vagyok rugalmas, mikben nem... Aztán valahogy richtig az ellenkezőjét csinálják. A lázadó gyerekek a következetes anyjukkal. Csak aztán ahelyett, hogy tőlük várnám, hogy felelősséget vállaljanak a tetteikért, elkezdek azon gondolkozni, hogy miért? Miért nem csinálta azt, amit kértem? Azt mondja, szeret és velem akar lenni. Akkor miért nem vigyáz rám? 

Ez a pont azt hiszem a spirál teteje. Elbizonytalanodom. Elkezdek arra koncentrálni, hogy a másikat hogyan tehetném boldoggá. Magamból indulok ki: ha engem valaki megpróbál boldoggá tenni, minimum ugyanennyi energiát fordítok abba, hogy viszonozhassam. Akkor megmutatom ezt is. Megmutatom, én milyen boldoggá teszek mást. 

A saját csapdámba esem bele. Nem adják meg, amit kérek, ezért többet adok nekik. Ez olyan, mintha a kutya széttépné a cipőmet, cserébe adnék neki pár jutifalit, hogy megmutassam: ilyen is lehetne, ha jó fiú lennél. De aztán a cipők csak hullanak tovább, a jutifali meg fogy, én meg kezdek kétségbe esni. 

Itt már csúcsra járatom a szorongást. Emlékszem, megkértem Petit, hogy ne találkozgasson ennyit más lányokkal, a heti egyet már kicsit soknak éreztem, nyitott kapcsolat ide, nyitott kapcsolat oda. Azt válaszolta, hogy pedig nincs jelentősége. "Most ha megölök egy embert, nem mindegy, hogy hetente vagy három hetente? Akkor inkább nem mondom el, ha embert ölök."

Napokig rágtam magam ezen az analógián. Nyomtam le a torkomon, pedig hányingerem volt a viselkedésétől. Ha ennyire nem érti, akkor biztos én vagyok a hülye, nem? Kihúzta a lábam alól a talajt, innentől olyan volt, mintha zuhannék. Elkezdődött ez a véget nem érő fuldoklás, ami csak még több próbálkozást hozott maga után. Nem aludtam, amikor ő nem aludt, nem dolgoztam, amikor neki nem volt kedve, úgy és azt ettem, amit ő akart, pedig cukros is vagyok, az ég szerelmére...! Egyszer sem figyelt erre. 

Aztán engedem, hogy egy kicsit még lopják az időmet. Egy ponton túl már csak kívülről nézem az egészet, mint egy rossz kabarét. Látom magamat, ahogy üres tekintettel hallgatom, ahogy Peti engem hibáztat az ő hibáiért. Vagy ahogy Matyi magyarázza, hogy nekem semmi sem elég, mert heti kettőnél többször szeretnék találkozni. Várom, hogy haza menjenek és végre egyedül lehessek. Várom, hogy megunják, várom, hogy én is megunjam, hogy aztán keserűen azt mondhassam, hogy "tudtam én, hogy ez lesz."

Fura világban élek. Egyik részről folyamatosan azon dolgozom, hogy mindent összetartsak, másik részről pedig várom, hogy az egész hóbelebanc rám szakadjon. Be akarom bizonyítani, hogy mindent meg tudok csinálni, de az agyam egy része már azon dolgozik, hogy mit kell csinálnom, amikor elbukom. Amikor elbukom sem bukom el igazából, mert előre megvan a B terv. A B terv pedig az, hogy akkor megcsinálom egyedül. 

Akkor majd bejárok Sopronba énekelni egyedül. Akkor majd főzök magamra egyedül. Akkor majd felköltözöm Pestre egyedül. Akkor majd dolgozom egyedül. Akkor majd veszek egy lakást egyedül. Akkor majd megöregszem egyedül... 

Szinte örültem, amikor lekéstem a párizsi repülőgépet: na, megoldod Zsófi? Mutasd, mit tudsz! Ezt is megoldod egyedül?

Ezalatt a rengeteg szorongás alatt ott van a legrosszabb eshetőség, az "akkor majd megoldom egyedül". Szóval a kérdés adott: tényleg próbálkozom, vagy várom, hogy akkor ezt is megoldhassam egyedül? 

Lételemem a káosz. Folyton úszom valamilyen munkával, állandóan kések mindenhonnan, folyton stresszelek valamilyen projekten, állandóan arra készülök, hogy ki fog rakni egy ügyfelem. Meg arra, hogy úgyis kinyírom a virágaimat, hogy oda fogom égetni a kaját, hogy kevesebb pénzt fogok kapni, hogy el fogok felejteni egy megbeszélést, hogy túl sokat mondok, túl keveset, nem vagyok elég egyértelmű, vagy túl egyértelmű vagyok, hogy túl sokat várok, vagy éppen túl keveset... Valamin muszáj stresszelnem, ha nem stresszelek, elfelejtem, hogy élek. Különben olyan, mintha lebegnék. Mintha különben elfelejtenének. 

Tudom, hogy jó vagyok a munkámban, hogy amúgy jól főzök, hogy szerethető vagyok és értékes, sőt, a muskátliaim is gyönyörűek. Tudom, hogy sokra fogom vinni, hogy talpraesett vagyok, hogy jók a megérzéseim, hogy a megfelelő oldalon állok. De valamiért mégis meg kell kérdőjeleznem magam. Ha nem teszem, egocentrikus leszek. 

Kb egy éve, amikor már "nagyobb volt a szám", ellentmondtam anyának, és ki is fejtettem, miért. Meghúztam egy vonalat, amihez ő nincs hozzászokva. Azt mondta, nagyképű lettem. Mert az, ha valaki határozott valamiben, az azt jelenti, hogy nagy az arca. Véletlenül sem azt, hogy igaza van. Pedig mindenben igazam lett, amin éveken keresztül vitatkoztak velem. Igazam lett a klímaváltozással kapcsolatban, a pályaválasztásommal kapcsolatban, a Fidesszel kapcsolatban. Előre megmondtam, mi lesz a családdal, mit fog csinálni anya nővére, mit akar a féltesóm, Barbara, meg abban is, hogy ki a kedvenc unoka. Igazam lett Árpáddal kapcsolatban, igazam lett Matyival kapcsolatban, és ó mennyire igazam lett Petivel kapcsolatban. 

Ahogy ezt leírtam is elképesztően beképzeltnek érzem magam. 

Valószínűleg mélyen, legbelül a piciZsófi folyton abban reménykedik, hogy majd egyszer csak nem fog csalódni. Hogy majd egyszer minden könnyű lesz és nem kell minden utolsó apróságért megküzdeni. Szegény piciZsófi, reménykedik, pedig azt is tudja, hogy felesleges. 

Így működöm kapcsolatban. Minden percben attól félek, hogy csalódás fog érni, de sokkal jobban félek attól, hogy mi lesz, ha nem. Ha nem az elképzeléseim szerint történnek a dolgok, akkor mit fogok csinálni? Vagy akkor életem végéig várhatom, hogy mikor jön el az a pont, amikor megint igazam lesz? 

Végignéztem egy sorozatot, ami nagyon váratlan érzéseket hozott elő belőlem. Az a címe, hogy Wanderlust - eredetileg egy középkorú házaspárról szól, akik kinyitják a házasságukat. Érdekel a téma nagyon, szóval elkezdtem nézni. De aztán a sarkamból is kifordított a sztori. 

Joy, a főszereplő szintén terapeuta. Amikor a kis kaland elkezdődik, minden szuperül alakul, de aztán egyre több ponton veti el a sulykot. Előkerül sok minden a padlásról: régi szerelmek, traumák, élmények, egy halott anyuka, egy érzelmeket kimutatni képtelen apuka, egy ex, és egy fiatal fiú, aki pont olyan biztonságot nyújt, amire neki szüksége van. És aki a férje is lesz. 

Aztán történik valami, egy törés, egy trauma, ami visszahozza a régi érzéseket. A terápiás ülésen szépen kikerekedik a teljes történet, ahol aztán előkerül az első miért? Miért teszi kockára a kapcsolatát? Miért nem áll meg ott, ahol még minden biztonságos? Miért nem tud kiszállni? Miért kell elvinni mindent a katasztrófáig? 

Aztán a pszichológus egy mondatánál eltörött nálam a mécses: 

When we feel nothing, Joy, when we cease to feel anything at all, we lose track of what causes us pain, and why. Not to mention what excites us, delights us..."

Úgy érzem, egész eddigi életemben szélsőséges érzések között ping-pong-oztam, soha egy percre sem éreztem azt, hogy ennyi elég, ez most rendben van, vagy ennyi elég, most már elegem van. Körbeveszem magam ezzel a rengeteg tragédiával, szenvedéssel, tépelődéssel, szorongással, agyalással, ugye-megmondtam-ozással, pedig a valóság ezek mögött van. A valóság az, hogy borzasztóan keresem mind a két igazam: hogy mindenki csalódást fog okozni, és hogy talán a következő nem fog. 

Nem érzem jól magamat a kapcsolataimban, mert nem a megfelelő emberekre bízom rá magam. Az élet sem a megfelelő emberekre bízott rá engem. Rettegek, hogy megint cserben leszek hagyva, meg leszek hazudtolva, kérdőjelezve, hogy be leszek csapva, hogy megint minden gondolatomat újra és újra el kell magyaráznom, és még akkor nem leszek megértve.... és közben rettegek attól, hogy mi lesz, ha jön valaki, aki nem fog cserben hagyni, mutat valami szépet, de aztán meglát engem, engem-engem, és inkább elmegy. És miközben mindkét kimeneteltől elképesztően szorongok, elnyomom az igényeimet, az érzéseimet, a vágyaimat, a határaimat, észre sem véve, hogy milyen elképesztő mennyiségű fájdalmat okozok ezzel gyakorlatilag saját magamnak. 

Biztonságot akarok érezni, megértést, tiszteletet, szeretetet, erőfeszítést, autonómiát, összetartozást, intimitást... És amikor nem kapom meg, azt hiszem, hogy az én hibám, szóval elnyomok minden rossz érzést, mert úgy érzem, nem vagyok a jóra érdemes. És onnantól már csak lefelé van. 

Nem tudom, hogy ebből ki lehet-e gyógyulni. Hogy van-e olyan szcenárió, amiben olyat választok, aki nem hagy cserben, és mivel tudom, hogy nem fog cserben hagyni, nem is szorongok azon, hogy mikor fog cserben hagyni. Az ideális Zsófi nyugodt és kiegyensúlyozott, és minden munkát lead időben. Az ideális Zsófi magának teremti meg a biztonságot. Nem lenne lehetetlen. De hogy kell ezt csinálni? 

Mit nyomok így el? Melyik az az érzés, ami elől ennyire menekülök? Én nem akarom elhinni, hogy ennél jobbat érdemlek? Igazából azon dolgozom, hogy bebizonyítsam, hogy anyáéknak volt igaza? Azért vagyok beteg, mert különben megfelejtkeznének rólam? 

Van bármi értelme ennek az egésznek, amit most itt leírtam?