Az a házi feladatom Gyulának, hogy le kell írnom a családom dinamikáját. Az én dinamikámat. Mi a rendszer, amiben élek? Hogy reagálok, amikor ez a dinamika beindul? Hogy érezem utána magam? Hogyan tükröződik a múlt a mában?
Amikor ott ülök Gyulával szemben, valahogy minden világosnak tűnik, de amikor eljövök, visszaereszkedik a függöny. Amikor elkezdtem pszichológushoz járni, arra gondoltam: soha többé nem leszek olyan fogalmatlan, mint azelőtt. Hogy mostantól felnőttként fogok viselkedni és szembenézek a szarommal. Most viszont úgy érzem magam, mint aki visszafelé fejlődik. Túlanalilázok mindent, ez kétségtelen, ebből nem baj, ha visszább veszek, szóval haszna is van. De egyébként...?
Úgy érzem, sosem fogok találni olyat, akivel jól működöm együtt. Nem lesz olyan férfi az életemben, akit én szeretek és aki engem viszontszeret. Egyszerűen lehetetlennek érzem ezt a felállást. Ezért van az, hogy amikor azt érzem, hogy valaki megszeret, rögtön bekapcsol nálam a megfelelési kényszer. Tök mindegy, hogy nekem még korai, vagy hogy én nem is vagyok biztos az érzéseimben, vagy hogy megbízhatatlan, csapongó, erőszakos, vagy pont hogy túl csendes és visszahúzódó a másik. Mindegy. Azt mondja, szeret? Akkor nekem is szeretnem kell. Mint egy nyomorult kutya, aki valakihez kötődni akar, hogy az a valaki életben tartsa. Nevetségesen hangzik, hiszen - mint tudjuk - mindent megoldok egyedül, mégis attól félek, hogy mi lesz velem, ha nem lesz senki.
Amikor ott ülök Gyulával szemben, valahogy minden világosnak tűnik, de amikor eljövök, visszaereszkedik a függöny. Amikor elkezdtem pszichológushoz járni, arra gondoltam: soha többé nem leszek olyan fogalmatlan, mint azelőtt. Hogy mostantól felnőttként fogok viselkedni és szembenézek a szarommal. Most viszont úgy érzem magam, mint aki visszafelé fejlődik. Túlanalilázok mindent, ez kétségtelen, ebből nem baj, ha visszább veszek, szóval haszna is van. De egyébként...?
Úgy érzem, sosem fogok találni olyat, akivel jól működöm együtt. Nem lesz olyan férfi az életemben, akit én szeretek és aki engem viszontszeret. Egyszerűen lehetetlennek érzem ezt a felállást. Ezért van az, hogy amikor azt érzem, hogy valaki megszeret, rögtön bekapcsol nálam a megfelelési kényszer. Tök mindegy, hogy nekem még korai, vagy hogy én nem is vagyok biztos az érzéseimben, vagy hogy megbízhatatlan, csapongó, erőszakos, vagy pont hogy túl csendes és visszahúzódó a másik. Mindegy. Azt mondja, szeret? Akkor nekem is szeretnem kell. Mint egy nyomorult kutya, aki valakihez kötődni akar, hogy az a valaki életben tartsa. Nevetségesen hangzik, hiszen - mint tudjuk - mindent megoldok egyedül, mégis attól félek, hogy mi lesz velem, ha nem lesz senki.
De mi lesz velem, ha lesz valaki...?
Már sokszor leírtam, de leírom még egyszer: életem első emléke az, hogy anyám elfelejt értem jönni a bölcsibe. Elfelejti, hogy el kell jönnie a három éves kislányáért. Néha elbizonytalanodom ebben. Arra gondolok, hogy amikor ő mesélte, elképzeltem, és annyira élénk bennem a kép, hogy azt hiszem, emlékszem rá. Hogy ez is csak egy indok, hogy utálhassam és hibáztathassam őt, amiért ilyen szar anyám volt. Néha nem tudom, mi az igazság. Sokaknak annyival szarabb gyerekkora volt, én mégis az én közepes életemen rágódom... Szánalmas, nem? Én annak érzem. Nem vertek meg sokszor, meg amúgy mindenem megvolt, jártam suliba, különórákra, voltak hobbijaim, barátaim, különösképpen nem tiltottak semmitől... Csak valahogy minden jóhoz valamilyen bűtudat társul. Sosem érzem azt, hogy nekem ez járt volna. Ők sem gondolták, hogy ez jár nekem, állandóan az orromra volt kötve, mennyibe kerülök. Emlékszem, még otthon laktam, egy közös ebéden kiderült, hogy apám öccsének mostohalánya szokott otthon portalanítani. Én nem. Sosem kérték, sosem mutatták meg, hogyan kell, hogy hol a törlőrongy, hol a portalanító spray, de elvárták, hogy csináljam. Apa egyenesen szégyellte magát. Miután hazaértünk, elkezdett baszogatni. És amikor ő elkezd baszogatni, mindent elővesz. Az egyik pillanatban még minden rendben, a következőben pedig darabokra vagyok szedve és semmi sem jó.
Minden kapcsolatom vége után azt éreztem, hogy elpazaroltam az időt. Hogy együtt voltam valakivel, aki igazából nem is szeretett, és akibe feleslegesen fektettem energiát. Az én narratívám szerint mindig én vagyok az a lány, aki után találja meg a fiú a nagy őt. Mindig azt remélem, hogy nálam kezdődik az új időszámítás, de aztán valahogy mégsem leszek elég. Jön egy másik lány, aki hirtelen elég lesz, akiért minden megjavul, aki mindenben jobb, mint én, és akiért megéri változtatni, megéri szeretni, megéri dolgozni a kapcsolatért. Pedig isten a tanum, én mindent megteszek a másikért. Ők miért nem tesznek meg mindent értem?
Nemrég tudtam meg, hogy azalatt az idő alatt, amíg Petivel azon dolgoztunk, hogy valahogy megoldjuk a kettőnk problémáját, már összejött azzal a lánnyal, akivel egyébként megcsalt - bár ő ezt sosem fogja beismerni. Baromira megviselt. Nem értettem, miért. Mire volt ez jó? Miért kellett hazudni? Hogy nem érhetek valakinek annyit, hogy legalább ne hazudjon? Főleg, hogy mindenki tudja, hogy számomra az őszinteség a legnagyobb érték...
Aztán mostanában arra gondolok, hogy nem miattam hazudott, hanem maga miatt. Az ő fejében ennek volt értelme, csak én veszek mindent úgy, mintha egy ellenem folytatott hadjárat lenne. Én nézek mindent úgy, mintha egy lejárató kampány zajlana ellenem. Neki is van egy narratívája, ami szerint ez rendben volt, neki is van egy megélése rólam, egy képe rólam a saját szemüvegén keresztül. Azt kell valahogy megtanulnom, hogy én ne az ő szűrőjén keresztül nézzem magam. Hogy ne egy férfi szűrőjén keresztül nézzem magam.
Már sokszor leírtam, de leírom még egyszer: életem első emléke az, hogy anyám elfelejt értem jönni a bölcsibe. Elfelejti, hogy el kell jönnie a három éves kislányáért. Néha elbizonytalanodom ebben. Arra gondolok, hogy amikor ő mesélte, elképzeltem, és annyira élénk bennem a kép, hogy azt hiszem, emlékszem rá. Hogy ez is csak egy indok, hogy utálhassam és hibáztathassam őt, amiért ilyen szar anyám volt. Néha nem tudom, mi az igazság. Sokaknak annyival szarabb gyerekkora volt, én mégis az én közepes életemen rágódom... Szánalmas, nem? Én annak érzem. Nem vertek meg sokszor, meg amúgy mindenem megvolt, jártam suliba, különórákra, voltak hobbijaim, barátaim, különösképpen nem tiltottak semmitől... Csak valahogy minden jóhoz valamilyen bűtudat társul. Sosem érzem azt, hogy nekem ez járt volna. Ők sem gondolták, hogy ez jár nekem, állandóan az orromra volt kötve, mennyibe kerülök. Emlékszem, még otthon laktam, egy közös ebéden kiderült, hogy apám öccsének mostohalánya szokott otthon portalanítani. Én nem. Sosem kérték, sosem mutatták meg, hogyan kell, hogy hol a törlőrongy, hol a portalanító spray, de elvárták, hogy csináljam. Apa egyenesen szégyellte magát. Miután hazaértünk, elkezdett baszogatni. És amikor ő elkezd baszogatni, mindent elővesz. Az egyik pillanatban még minden rendben, a következőben pedig darabokra vagyok szedve és semmi sem jó.
Minden kapcsolatom vége után azt éreztem, hogy elpazaroltam az időt. Hogy együtt voltam valakivel, aki igazából nem is szeretett, és akibe feleslegesen fektettem energiát. Az én narratívám szerint mindig én vagyok az a lány, aki után találja meg a fiú a nagy őt. Mindig azt remélem, hogy nálam kezdődik az új időszámítás, de aztán valahogy mégsem leszek elég. Jön egy másik lány, aki hirtelen elég lesz, akiért minden megjavul, aki mindenben jobb, mint én, és akiért megéri változtatni, megéri szeretni, megéri dolgozni a kapcsolatért. Pedig isten a tanum, én mindent megteszek a másikért. Ők miért nem tesznek meg mindent értem?
Nemrég tudtam meg, hogy azalatt az idő alatt, amíg Petivel azon dolgoztunk, hogy valahogy megoldjuk a kettőnk problémáját, már összejött azzal a lánnyal, akivel egyébként megcsalt - bár ő ezt sosem fogja beismerni. Baromira megviselt. Nem értettem, miért. Mire volt ez jó? Miért kellett hazudni? Hogy nem érhetek valakinek annyit, hogy legalább ne hazudjon? Főleg, hogy mindenki tudja, hogy számomra az őszinteség a legnagyobb érték...
Aztán mostanában arra gondolok, hogy nem miattam hazudott, hanem maga miatt. Az ő fejében ennek volt értelme, csak én veszek mindent úgy, mintha egy ellenem folytatott hadjárat lenne. Én nézek mindent úgy, mintha egy lejárató kampány zajlana ellenem. Neki is van egy narratívája, ami szerint ez rendben volt, neki is van egy megélése rólam, egy képe rólam a saját szemüvegén keresztül. Azt kell valahogy megtanulnom, hogy én ne az ő szűrőjén keresztül nézzem magam. Hogy ne egy férfi szűrőjén keresztül nézzem magam.
Hogy olyan férfit találjak, akinek a szűrője hasonlít az enyémhez. De valahogy közben meg azt is érzem, hogy a hozzám hansonló férfiak jobbat érdemelnek nálam. Hogy muszáj nálam rosszabbat választani, különben értelmetlen az egész. Muszáj harcolni, szenvedni, csiszolódni. Nyilván a mintám ilyen, anyámék amióta élek harcolnak... Felül lehet ezen kerekedni? Én már nem akarok harcolni azért, hogy szeretetre méltónak találjanak. Önmagamban szeretnék az lenni valakinek.
Tényleg túl sokat kérek?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése