Két éve

Több mint két évvel ezelőtt írtam ide utoljára. Több mint két éve lett vége az utolsó kapcsolatnak mondható kapcsolatom, ami egy három hónapos semmi volt egyébként, csak túl jónak indult ahhoz, hogy ne számoljam bele Raymondot a fekete listámba. Bedőltem plusz egy nárcinak, sorban a harmadiknak. Ez már nem lehet véletlen, nem? Mindenesetre a testem úgy vetette ki magából ezt a pszichopata őrültet - pár hétnyi láz után -, mint a romlott húst. Megúsztam. Kicsit azért fájt, de megúsztam. 

Ez a névsor azóta két emberrel bővült. 

Tibire sok szót nem érdemes pazarolni. Az ígéretesen induló első pár hét után ez a fura dolog, ami köztünk volt, átcsapott valamiféle elbaszott kabaréba. Ez a jellemtelen, lusta, koszos és hazug disznó két dolgot adott nekem: 

• PTSD-t, mert ha belegondolok, hogy ittam a gedvás poharakból a nagyanyja házában, elkap a hányinger. 
• A vágyat, hogy végre valaki jól szeressen, hogy valakivel jól szeressük egymást. 

Az egyikért egy kicsit hálás vagyok. Ettől független neki is a kurva anyját. 

Kaptam viszont olyan jobbost is - egészen pontosan egy éve -, amire viszont nem számítottam. A fekete listám élén egy olyan ember áll jelenleg, akiről azt gondoltam, hogy soha nem fog cserben hagyni, és akiről azt gondoltam, hogy maximálisan megbízhatok benne, ott lesz, ha szükségem lesz rá. Valaki, akit elvileg úgy ismerek, mint a tenyeremet. 

Az apám. 

Így, visszanézve persze várható volt a dolog, de utólag mindenki okos. Apám félrekúrása, a szüleim szakítása, majd félig-meddig újra-összejövetele, ismerve őket borítékolható volt. Én mégis többet vártam tőlük, külön és együtt is. Azt hiszem, ez az utolsó gigantikus csalódás-sorozat kellett nekem ahhoz, hogy igazán leváljak róluk, főleg apáról. Anya más tészta, még mindig nagyon rám támaszkodik, aminek hol tudok határt szabni, hol nem, attól függ, éppen hogy vagyok. De a totális érzelmi leválás apámról meglepően gyorsan történt meg. 

Mivel a pszichológusok nem ismerik azokat az embereket, akikről a páciens mesél, kénytelenek a hallott történetekre támaszkodni, azokból következtetéseket levonni. Élt egy kép az apámról a fejemben; egy karakter, aki nehezen fér hozzá az érzelmeihez, de bármit megtenne a kislányáért. Ezt a képet festettem le a velem dolgozó szakembereknek is, ők pedig hittek nekem. A szüleim olyan mélyen elültették bennem gyerekkoromban, hogy védjem apám imidzsét, hogy több éves terápiás folyamat alatt sem derült fényt a valóságra. Arra a valóságra, amit egy évtizeden keresztül újra- és újrajátszottam a pocsék párkapcsolataimban: apám nárcisztikus. A személyiségzavaros fajtából. 

E tény feldolgozása jelentem, nem két percet vett igénybe. Egyszerre került minden más megvilágításba a múltamban és a jelenemben. Egyszerre volt hihetetlenül felszabadító és végtelenül nyomasztó. De talán nem is apám "elvesztése" volt legfájdalmasabb ebben a folyamatban, hanem az, hogy totál hülyének éreztem magam. Vaknak. Megvezethetőnek. Olyan volt, mintha egy párhuzamos univerzumból átléptem volna a valóságba. A gyerekkorom egyébként is ködösen él bennem, nem sok mindenre emlékszem, főleg nem jó dolgokra, de legalább mindig ott volt valahol ez a fura, álomszerű kép apáról, ahogy mellettem áll és tudom, hogy én vagyok a szeme fénye. Mindig ebbe kapaszkodtam, ezzel hitegettem, nyugtattam magam. Apa szeret, csak dinnye. Pedig ő nem tud szeretni. Még engem sem. 

Pár havonta beszélünk pár szót, akkor is úgy csinálunk, mintha semmi sem történt volna. Színjáték az egész. Anya által továbbra is mindent tud rólam, de nincs köztünk kapcsolat. Azon az április végi szombat délutánon az apám, akit szerettem, meghalt, és minden jó emlékemet róla magával vitte. 

Ez az egész szarlavina, ami rám zúdult, a férfiakkal való viszonyomat is átformálta. "Kigyógyultam" a mintázatomból, már nem vágyom az idill után. Szerintem legalábbis. És ez jó. Ennek örülök. Egyre kisebb a valószínűsége annak, hogy ismét megkezdek egy mérgező kört és játszom újra a traumám. Ezzel együtt viszont felerősödött bennem egy új érzés: magányos vagyok. 

Szeretek egyedül lenni, tényleg. Szeretem az életet, amit kialakítottam magamnak, a lakásom, a kutyám, szeretem azokat az embereket, akik körülvesznek, és tudom, hogy ők is szeretnek. De az a valaki nagyon hiányzik már, és egyre inkább úgy érzem, hogy nekem nincs kint a nagyvilágban senki. Vagy ami még rosszabb, hogy ha van is, sosem tudna engem úgy szeretni, ahogy én tudnám őt. 

Néha úgy érzem, hogy nagyon mélyen, valahol a létezésem első pár centiméterén valami félrecsúszott. Nem nagyon, csak éppen hogy, de pont annyira, hogy ami utána jön, soha ne legyen a helyén. És nyilván tudom, hogy ez az érzés összefügg azzal, amit az előbb meséltem az apámról. Azt is tudom, hogy megérdemlem, hogy szeressenek. A bajom azzal van, hogy úgy érzem, hogy nem lehet engem szeretni. 

Okos, vicces, értelmes, igényes, különleges ember vagyok. Tudom, érzem, látom. De nem számítok nőnek a férfiak szemében. Mindig a súlyomat okolom, hogy biztos azért van, mert nem vagyok elég vékony, de ha teljesen őszinte akarok lenni magammal, ezt én sem egészen hiszem el. Biztos nem segít a helyzeten, de akkor is, hogy lehet az, hogy én még soha nem kellettem senkinek...? Akikkel eddig együtt voltam, mindegyikük csak kihasznált. Én meg beléjük olvadtam, hogy aztán később milliméterről milliméterre kelljen kiráncigálnom magamat belőlük. 

Lassan mindenki páros körülöttem, csak én vagyok páratlan. Hiába próbálkozom, nem találom azt az embert, akivel meccselne az energiánk. Félek, hogy sosem fogom átélni azt, hogy valaki rám néz, és érzi, hogy vagyok. Hogy sosem fogom megtudni, milyen valakihez hazaérni. Milyen sírni valakinek az ölelésében egy rossz nap után. Milyen közösen tervezni, közös célokat kitűzni, néha meg csak úgy létezni együtt a kanapén, csak érezni egymást... A beszűrődő napfényben a kedvenc dalomat hallgatni, és egymás karján dobolni az ujjunkkal a ritmust... Annyira elképesztően vágyom arra, hogy valaki lásson engem, halljon engem, akarjon engem, hogy valakivel kialakuljon egy kötelék, egy igazi partneri kapcsolat... Hol van az én emberem? Itt van a szemem előtt, csak én nem látom? Hogy lehet az, hogy csak velem nem történik meg a szerelem? Olyan régóta várok, olyan régóta keresek. Olyan messziről jöttem, annyit dolgoztam magamon. Miért érzem azt, hogy nem érte meg? 

Két éve volt utoljára, hogy egy pár pillanatra elhittem, hogy megtaláltam az emberem. Olyan boldog voltam. Attól, hogy neki nem volt igazi, nekem még az volt. 

Annyi szeretet van bennem. Kinek adhatom végre oda?