December eleje óta folyamatosan beteg vagyok. Olyan erővel nyomtam le a Q4 nagy részét, hogy literálisan beleroppantam. Mindig arról beszélünk terápián, hogy hogyan vegyem észre, amikor megint bekap az ékszíj, amikor megfeledkezem a saját halandóságomról, de hiába érzem, hogy kezdek visszacsúszni a régi mintáimba, még ebben az állapotban is képes vagyok a teljes kép helyett arra az egy négyzetcentire fókuszálni, ami az orrom előtt van. És ha elég közelről nézel valamit, találsz benne hibát.
Szétestem. Megint. Kétszer. Az elsőt nem hittem el, épp, hogy képes voltam arra, hogy kiszálljak a mókuskerékből. Aztán nagy nehezen vége lett az évnek, a karácsonyt külföldön töltöttem anyával, megéreztem Madrid lüktetését, visszajöttem, találkoztam emberekkel, akiket szeretek, élveztem a várost, ahol élek, és hagytam, hogy a világ megmutassa, mit tud adni nekem. 30-án a Budapest Parkban csúsztam a jégen, az agyam még mindig a tegnapi resetből épült fel, amikor hirtelen elöntötte a hideg a mellkasomat. Éreztem, ahogy megadja magát a testem. Nem küzdöttem ellene, nem lehetett.
Az újévet is itthon töltöttem, egyedül a kutyussal, a libatoll-paplanom ölelésében. Annyira köhögtem, hogy két napon keresztül aludni sem tudtam. De valahogy nem lázadtam ellene. Lázam sem volt. Egyszerűen hagytam, hogy szétszedjen, hogy megállítson, elfogadtam, hogy szükségem van rá, hogy nem csak szellemileg, de fizikailag is kell egy reset. Kivételesen nem magamat hibáztattam azért, hogy másodszorra is ágynak estem, most valahogy nem akartam ezért is én elvinni a balhét. Annyit tartottam a hátamat az elmúlt egy évben, annyit adtam, hogy kiürült az összes tartalékom. Folyamatosan arra gondoltam, hogy mennyire nem az én hibám, hogy a rettenetes munkahelyeim, a rettenetes férfiak, akikkel találkoztam, a rettenetes ország, amiben élek, ez a rettenetes, egészségtelen társadalom, amiben működnöm kell kihasznált. Korábban mindig magamban kerestem a hibát. Mindig azon gondolkoztam, hogy hol, mit kellene máshogy csinálnom ahhoz, hogy ez jobb legyen, hogy ne kerüljek megint ugyanide. Most azt érzem, hogy a legfőbb probléma az volt, hogy mindent csak csináltam, és nem hagytam, hogy más csináljon értem, helyettem valamit, bármit. Arra kellene koncentrálnom, hogy mit ne csináljak. Mindig furán éreztem magam, amikor kaptam: figyelmet, szeretetet, megbecsülést, bizalmat... Úgy éreztem, hogy csak akkor van ezeknek a dolgoknak értelme, ha megdolgoztam értük. Ha nem dolgoztam meg értük, akkor nem is érdemlem meg őket. A lényeg mindig az volt, hogy én egy kicsit mindig többet tegyek, többet adjak, hogy biztosan egálban legyünk... Csak hát, a matek nem így működik.
Érdekes, hogy a testem tudja, hogy sok. Folyton jelzi. Hol így, hogy úgy, de jelzi. Én nem akarom hallani. Még a végén tényleg el kell fogadnom, hogy önmagamban is szerethető vagyok. Skandalum.
Az igazi belső utazás a második betegségemmel kezdődött. Kinéztem az összes sorozatot Netflixen, ami valamilyen formán az űrhöz kötődik. Valahogy ez lett a hetem jam-je: csillagok, bolygók, holdak, üstökösök és meteorok. Végignéztem egy sorozatot, ami megmutatja, hogyan alakult ki az élet a Földön. Aztán egy másikat, ami arról szól, hogy milyen atomi szinten össze vagyunk kötve az univerzummal. Több milliárd évnyi tűz, füst, láva, eső, állandó átalakulás, evolúciós zsákutca és végtelen számú véletlen eredménye az, hogy én itt ülök a lakásomban, és írom ezeket a sorokat a senkinek. Feküdtem az ágyon, a melegben, és hirtelen nem csak én voltam a szobában, hanem az egész univerzum minden egyes robbanása, a Tejútrendszer minden bolygója, a Föld minden megtett centimétere, minden vulkánkitörés, esőcsepp, minden mozdulat és lélegzetvétel. Annyira kicsi és jelentéktelen lettem, hogy rájöttem, hogy nem számít, hogy létezem-e. És ez valami végtelen nyugalmat hozott nekem.
Mindannyian keressük, hogy hol van az az egy, nálunk nagyobb dolog, amihez kapcsolódni tudunk, ami értelmet ad az életünknek. Kinek a szerelem az, kinek Isten, kinek a pénz, kinek a karrier... Mindig úgy gondoltam, hogy az élet és az emberek is bonyolultak. Hogy minden hihetetlenül komplex és hogy mindenki élete ezer és egy rétegből tevődik össze. De arra még sohasem gondoltam, hogy ha minden bonyolult, akkor valójában semmi sem az. Az élet egyszerű. Igazából létezésünk első pillanatától kezdve már egy nálunk nagyobb dolog részesei vagyunk, ezért nekünk nem kell tennünk semmit. Minden egyes embernek egy feladata van, ami az, hogy a lehető legtöbbször legyen boldog. Nem pénz-boldog, vagy szex-boldog, vagy vásárlás-boldog, nem, nem gondolom, hogy erről szólna ez a dolog, bármekkora klisé is ez. Szerintem a boldog az, amikor igazán látjuk egymást.
Egész életemben azon dolgoztam, hogy végre észrevegyenek. Azt akartam, hogy mindenki lássa, hogy én más vagyok. Hogy több, jobb, és okosabb vagyok. Hogy kompetens vagyok. Hogy bármire képes vagyok. Kiskoromban a családtagjaim görbe tükröt tartottak elém, hogy őket teljesebbnek lássam, hogy általam elhihessék, hogy ők tökéletesek. Túl nagy feladat volt ez nekem. Meg, nem az én feladatom lett volna ez. Szóval én feltettem az életemet arra, hogy kiegyenesítsem a képet. Arra vágytam, hogy végre valaki meglásson engem, ezt a nem görbe, teljesen szerethető embert. Annyira azzal voltam elfoglalva, hogy mások hogyan látnak engem, hogy azzal nem is foglalkoztam, hogy én hogyan látok másokat. Elnéztem nekik mindent, csak azért, hogy ők végre ne egy görbe tükröt mutassanak nekem, hanem egy olyat, amiben szépnek látom magam. Nem akartam középszerű lenni, különleges akartam lenni. És ha akár csak egy nagyon rövid időre is, de megkaptam ezt az érzést, onnantól az orromnál fogva lehetett vezetni. Legalábbis addig, amíg össze nem törtek a tükrök.
Nem tudom, miért nem hiszem el, hogy a szépség tényleg ott van bennem. Nem tudom, miért nem elég nekem, hogy jó vagyok, hogy okos vagyok, hogy kompetens vagyok, mindenkitől függetlenül. Hogy rengeteg mindenre képes vagyok. Csak húzom a lapokat, már 19-nél vagyok, de még mindig úgy érzem, hogy lehetne ez még egy kicsit jobb is. Pedig nekem csak egy dolgom van: boldognak lenni. A lehető legtöbbször.
Végtelen számú véletlen eredménye az, hogy vagyok. Nem tudom, meddig tart, és azt sem, hogy van-e értelme. Annyit tudok csak, hogy létezem, és hogy ez már önmagában elég. Nem jöttem sehonnan, nem tartok sehová. Bennem van a minden, és én is ott vagyok a mindenben. Egy feladatom van: a lehető legtöbbször boldognak lenni az életem során. Semmi más. És ez így jó.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése