Körülbelül két éve írtam egy bejegyzést a Szépfiúról. Két hónap után vallottam be magamnak, hogy szeretem, de nem voltam biztos abban, hogy ő lenne számomra a legjobb választás. Hideg, távol tartja magát tőlem, nem találom rajta a fogást, és görcsölök azon, hogy vajon tényleg szeret-e.
Most visszaolvasva mosolygok magamon. Ha valamit megtanultam az az, hogy higgyek a saját megérzéseimben és ne adjak alább. Pontosan tudtam, hogy ettől a fiútól semmi jóra nem számíthatok, mégis vele maradtam. Én balga. Félreértés ne essék, nem bánok és semmit sem. Amíg tanulunk valamiből, addig semmi sem hiábavaló. Csak aztán győzze az ember lánya feldolgozni a sérüléseket...
Képzeld el, hogy találkozol egy fiúval, aki csodálatos. Megőrülsz érte és úgy tűnik, ő is komolyan érdeklődik. Kicsit ijesztő néha, távolságtartó, csendes, de ez még be is jön. Végre egy szexi magányos farkas, akit majd jó alaposan megdolgozhatsz! Képzelj hozzá egy nagy adag önbizalomhiányt, sérelmet, magányt, aztán alaposan rázd össze ezeket. Az eredmény? Egy jó erős koktél, amitől két év után is nem hogy másnapos, még aznapos vagy. Mondhatod, hogy ez a szerelem, de nem, ez nem az. Pontosabban nem csak az. Nem azt mondom, őrülten szeretem még most is. De ez az elmúlt két év egy érzelmi szarvihar volt. Egy bizonytalan massza, amiben sosem érezhettem magam biztonságban. Az egész egy illúzió volt. El sem kezdődött igazán soha. Ilyen az, ha olyasvalakit szeretsz, aki nem tud szeretni. Vagy sosem tanítod meg, és életed legmagányosabb időszaka elé nézel, vagy te leszel az, aki megtanítja, de olyan áron, ami úgy megtör, hogy levegőt is alig kapsz.
Ja, nekem kijutott mindkettő azt hiszem.
Most képzeld el, hogy ott ül veled szemben ez a fiú, akire évek óta vársz, és zokog. Megtelik a szeme érzelemmel, nem egy üres tekintet mered rád hidegen többé. Azt mondja, soha nem fog elengedni. Hogy csak veled tud őszinte lenni, veled nem kell megjátszania magát. Hogy őrülten hiányzol neki. Hogy nem szeretett így még soha senkit. Hogy rájött, mekkora barom volt, hogy mennyire elcseszte.
"Sosem kérném, hogy fogadj vissza, de csak egy szavadba kerülne."
Ezt mondja neked, egy hónappal egy olyan szakítás után, ami elkerülhetetlen, de mégis hihetetlenül szeretetteljes volt. És az után, hogy pár perce remegő hangon bevallotta, hogy megcsalt. Méghozzá nem egyszer... Két alkalom volt. Egyszer az elején, talán még télen, egyszer pedig a szakításotok előtti éjszakán. Persze azzal a lánnyal, akire két éven keresztül gyanakodtál, de mindig amikor rákérdeztél, csak szemforgatást és hülyézést kaptál.
Ahelyett, hogy meglepődsz, az az első gondolatod, hogy "Tudtam!". Aztán elönt, hogy mennyire rohadtul hülyére vettek. Aztán megkérdezed és elmondja, hogy egyszer sem védekeztek. Pontosabban az utóbbinál igen, de csak az első körben...
Aha, fasza.
Lehet rosszabb?
Lehet persze, mindig lehet.
Ellágyulsz. Vagy 20 évet öregedett ez alatt az egy hónap alatt. Néz rád és nem ereszt. Tudod, hogy szeret, mindig is tudtad. Ahogy azt is, hogy mennyire szarul van. Hogy mennyire utálja magát, hogy mennyire szorong, hogy tele van kérdésekkel, érzelmekkel, de halvány lila fogalma sincs arról, hogyan beszéljen róluk. Az a fajta fiú, aki ha minden rendben van, nekiáll rombolni. Láttam már ilyet, a Tanár pontosan ugyanilyen volt. Csak akkor én voltam a másik lány. Jézusom, hát tényleg vonzom az ilyeneket, el sem hiszem...!
"Tudom, hogy pont azt mondom, amit a rossz fiúk a hálivúdi filmekben, de komolyan gondolom."
Megbánta. El akarta mondani, mert megette belülről a bűntudat. A saját szíve is megszakadt. Blabla. Nézel magad elé és nem érted, hogy hogy történhetett meg ez veled. Hiszen te mindent megtettél. Kérdezgeted, hogy miért, szereti azt a lányt? És ha már másfél éve is megcsalt vele és megbánta, miért találkozott vele újra és újra? Hogy volt képes erre? Szinte soha nem ért hozzád, alig szexeltetek, pláne a vége felé, pedig te akartad, de mennyire, hogy akartad, hát életed legjobbja ez a srác.
"Nem tudom. Nem értem, én sem tudom, miért. Utáltam magam. Utálom magam."
Megpuszilod. Ő megcsókol. Harag helyett feloldozást érzel. Erre vártál két évig, persze nem ilyen áron, de megkaptad. Tudni akarsz mindent, kérdezel, ő pedig bőszen válaszol. Összerakod, hirtelen megvilágosodsz, rájössz, mikor volt az első. Mert pontosan tudtad, mi történt, csak elhitted, hogy ő veled sosem tenne ilyet. Azon a héten többször is majdnem szakítottatok, szar időszak volt, de nem annyira az eleje. Április. Már fél éve együtt voltatok. Azt mondja, akkor még nem tudta, hogy ez ilyen komoly. Amikor még azon a nyáron elutazott egy hónapra jött rá, hogy mennyire fontos vagy neki. Ja, kb akkor is nyalt ki utoljára...
A legutóbbi? Egy hónapja. Nem érti, miért, hiszen előtte volt egy nagy beszélgetésünk. Azt hitte, most minden rendben lesz. Aztán félholtra itta magát. Sok mindenre nem emlékszik, csak arra, hogy először még direkt figyelt, hogy védekezzen. Aztán hirtelen vége lett, elaludt, elájult, amikor pedig magához tért, megint rámászott. Akkor már nem volt annyira esze, hogy legalább felhúzzon egy gumit. Minden egyes szó egy apró késszúrás, de akarod tudni. Minden porcikád zsibbad.
Ránézel és érzed, hogy valami nem stimmel. Folyamatosan találkozgattak. Megkérdezed, volt-e több. Megint sírni kezd, de azt mondja, hogy nem. Kihúzod magad, és rákiabálsz. Csak kinyögi, hogy volt egy harmadik. Még azon a nyáron.
"Kérlek, hadd öleljelek meg."
De nem mer. Látja, ahogy darabokra esem szét. Nem akarta, nem tudja mikor volt. Úgy elnyomta hogy kicsit el is hitte, hogy nem történt meg. Csak némán ülsz, de az is lehet, hogy üvöltesz. Nem tudod, mi történik. Annyira bíztál benne, mindig mondtad, hogy "Ide a rozsdás bökőt, ő sosem csalna meg. Bolond, de erre nem lenne képes.". És de. És az az ember tör össze, aki egyedül meg tudna vigasztalni.
Hét órányi bőgés után hazamegy. Jobb lesz, ha megtanul egyedül lenni. Meg kell tanulnia, hogy legyen egyedül. Ebben kiegyeztek. Neked is jó lesz. Feláll, hív egy taxit, de mielőtt kilép az ajtón, magához húz. Megcsókol, úgy, mint még soha. Mintha nem lenne holnap. Belezokogsz... Hogy baszhatta ezt el ennyire.
Majd beszélünk. De ha nem, nem baj. Megérti. Tudja, hogy itt ennek most vége. Soha többé nem akarom majd látni. Te meg nem tudod, mit mondj. Lehet. Nem érted, még mindig nem érted. Megállsz az ajtóban, mielőtt becsukod és utánanézel. Utoljára még rád mosolyog. Örül, végre elmondta, már lezárhatja.
És mekkorát téved. Ennek távolról sincs még vége.
Most visszaolvasva mosolygok magamon. Ha valamit megtanultam az az, hogy higgyek a saját megérzéseimben és ne adjak alább. Pontosan tudtam, hogy ettől a fiútól semmi jóra nem számíthatok, mégis vele maradtam. Én balga. Félreértés ne essék, nem bánok és semmit sem. Amíg tanulunk valamiből, addig semmi sem hiábavaló. Csak aztán győzze az ember lánya feldolgozni a sérüléseket...
Képzeld el, hogy találkozol egy fiúval, aki csodálatos. Megőrülsz érte és úgy tűnik, ő is komolyan érdeklődik. Kicsit ijesztő néha, távolságtartó, csendes, de ez még be is jön. Végre egy szexi magányos farkas, akit majd jó alaposan megdolgozhatsz! Képzelj hozzá egy nagy adag önbizalomhiányt, sérelmet, magányt, aztán alaposan rázd össze ezeket. Az eredmény? Egy jó erős koktél, amitől két év után is nem hogy másnapos, még aznapos vagy. Mondhatod, hogy ez a szerelem, de nem, ez nem az. Pontosabban nem csak az. Nem azt mondom, őrülten szeretem még most is. De ez az elmúlt két év egy érzelmi szarvihar volt. Egy bizonytalan massza, amiben sosem érezhettem magam biztonságban. Az egész egy illúzió volt. El sem kezdődött igazán soha. Ilyen az, ha olyasvalakit szeretsz, aki nem tud szeretni. Vagy sosem tanítod meg, és életed legmagányosabb időszaka elé nézel, vagy te leszel az, aki megtanítja, de olyan áron, ami úgy megtör, hogy levegőt is alig kapsz.
Ja, nekem kijutott mindkettő azt hiszem.
Most képzeld el, hogy ott ül veled szemben ez a fiú, akire évek óta vársz, és zokog. Megtelik a szeme érzelemmel, nem egy üres tekintet mered rád hidegen többé. Azt mondja, soha nem fog elengedni. Hogy csak veled tud őszinte lenni, veled nem kell megjátszania magát. Hogy őrülten hiányzol neki. Hogy nem szeretett így még soha senkit. Hogy rájött, mekkora barom volt, hogy mennyire elcseszte.
"Sosem kérném, hogy fogadj vissza, de csak egy szavadba kerülne."
Ezt mondja neked, egy hónappal egy olyan szakítás után, ami elkerülhetetlen, de mégis hihetetlenül szeretetteljes volt. És az után, hogy pár perce remegő hangon bevallotta, hogy megcsalt. Méghozzá nem egyszer... Két alkalom volt. Egyszer az elején, talán még télen, egyszer pedig a szakításotok előtti éjszakán. Persze azzal a lánnyal, akire két éven keresztül gyanakodtál, de mindig amikor rákérdeztél, csak szemforgatást és hülyézést kaptál.
Ahelyett, hogy meglepődsz, az az első gondolatod, hogy "Tudtam!". Aztán elönt, hogy mennyire rohadtul hülyére vettek. Aztán megkérdezed és elmondja, hogy egyszer sem védekeztek. Pontosabban az utóbbinál igen, de csak az első körben...
Aha, fasza.
Lehet rosszabb?
Lehet persze, mindig lehet.
Ellágyulsz. Vagy 20 évet öregedett ez alatt az egy hónap alatt. Néz rád és nem ereszt. Tudod, hogy szeret, mindig is tudtad. Ahogy azt is, hogy mennyire szarul van. Hogy mennyire utálja magát, hogy mennyire szorong, hogy tele van kérdésekkel, érzelmekkel, de halvány lila fogalma sincs arról, hogyan beszéljen róluk. Az a fajta fiú, aki ha minden rendben van, nekiáll rombolni. Láttam már ilyet, a Tanár pontosan ugyanilyen volt. Csak akkor én voltam a másik lány. Jézusom, hát tényleg vonzom az ilyeneket, el sem hiszem...!
"Tudom, hogy pont azt mondom, amit a rossz fiúk a hálivúdi filmekben, de komolyan gondolom."
Megbánta. El akarta mondani, mert megette belülről a bűntudat. A saját szíve is megszakadt. Blabla. Nézel magad elé és nem érted, hogy hogy történhetett meg ez veled. Hiszen te mindent megtettél. Kérdezgeted, hogy miért, szereti azt a lányt? És ha már másfél éve is megcsalt vele és megbánta, miért találkozott vele újra és újra? Hogy volt képes erre? Szinte soha nem ért hozzád, alig szexeltetek, pláne a vége felé, pedig te akartad, de mennyire, hogy akartad, hát életed legjobbja ez a srác.
"Nem tudom. Nem értem, én sem tudom, miért. Utáltam magam. Utálom magam."
Megpuszilod. Ő megcsókol. Harag helyett feloldozást érzel. Erre vártál két évig, persze nem ilyen áron, de megkaptad. Tudni akarsz mindent, kérdezel, ő pedig bőszen válaszol. Összerakod, hirtelen megvilágosodsz, rájössz, mikor volt az első. Mert pontosan tudtad, mi történt, csak elhitted, hogy ő veled sosem tenne ilyet. Azon a héten többször is majdnem szakítottatok, szar időszak volt, de nem annyira az eleje. Április. Már fél éve együtt voltatok. Azt mondja, akkor még nem tudta, hogy ez ilyen komoly. Amikor még azon a nyáron elutazott egy hónapra jött rá, hogy mennyire fontos vagy neki. Ja, kb akkor is nyalt ki utoljára...
A legutóbbi? Egy hónapja. Nem érti, miért, hiszen előtte volt egy nagy beszélgetésünk. Azt hitte, most minden rendben lesz. Aztán félholtra itta magát. Sok mindenre nem emlékszik, csak arra, hogy először még direkt figyelt, hogy védekezzen. Aztán hirtelen vége lett, elaludt, elájult, amikor pedig magához tért, megint rámászott. Akkor már nem volt annyira esze, hogy legalább felhúzzon egy gumit. Minden egyes szó egy apró késszúrás, de akarod tudni. Minden porcikád zsibbad.
Ránézel és érzed, hogy valami nem stimmel. Folyamatosan találkozgattak. Megkérdezed, volt-e több. Megint sírni kezd, de azt mondja, hogy nem. Kihúzod magad, és rákiabálsz. Csak kinyögi, hogy volt egy harmadik. Még azon a nyáron.
"Kérlek, hadd öleljelek meg."
De nem mer. Látja, ahogy darabokra esem szét. Nem akarta, nem tudja mikor volt. Úgy elnyomta hogy kicsit el is hitte, hogy nem történt meg. Csak némán ülsz, de az is lehet, hogy üvöltesz. Nem tudod, mi történik. Annyira bíztál benne, mindig mondtad, hogy "Ide a rozsdás bökőt, ő sosem csalna meg. Bolond, de erre nem lenne képes.". És de. És az az ember tör össze, aki egyedül meg tudna vigasztalni.
Hét órányi bőgés után hazamegy. Jobb lesz, ha megtanul egyedül lenni. Meg kell tanulnia, hogy legyen egyedül. Ebben kiegyeztek. Neked is jó lesz. Feláll, hív egy taxit, de mielőtt kilép az ajtón, magához húz. Megcsókol, úgy, mint még soha. Mintha nem lenne holnap. Belezokogsz... Hogy baszhatta ezt el ennyire.
Majd beszélünk. De ha nem, nem baj. Megérti. Tudja, hogy itt ennek most vége. Soha többé nem akarom majd látni. Te meg nem tudod, mit mondj. Lehet. Nem érted, még mindig nem érted. Megállsz az ajtóban, mielőtt becsukod és utánanézel. Utoljára még rád mosolyog. Örül, végre elmondta, már lezárhatja.
És mekkorát téved. Ennek távolról sincs még vége.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése