Nem írtam erről, mert nem éreztem olyan fontosnak, pedig amúgy az, csak, nem akartam bevallani...
Márciusban visszajött a Tanár. Mármint, hozzám. Szakított a barátnőjével, megkeresett, én pedig engedtem neki. Nem akartunk együtt lenni, mármint, kapcsolatban. Csak közel akartunk lenni. Amióta csak elment, ezt akartuk.
Darabokban volt a szíve, szörnyű dolgokat tett, ő sem tudta, miért, én pedig itt voltam neki, mert itt akartam neki lenni. Marci nem örült, de engedte. Szerintem félt, hogy ha nemet mond, kiakadok. Van ez a dolog a szabadsággal meg velem, amit ő igyekezett tiszteletben tartani, aminek, akárhogy is alakult a dolog, örülök.
Minden szörnyűséget meggyónt nekem, én pedig mindent őszintén elmeséltem neki. Nagyon fura kapcsolat alakult ki kettőnk között: barátok voltunk, szexelő barátok, hullámzó érzelmekkel...a bennünk hagyott óriási kérdőjel eltűnt. Mindketten tudtuk, hogy azt, ami elkezdődött múlt nyáron, azt végig kell játszanunk.
Amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan múlt. Pár héttel ezelőtt úgy éreztem, tett hátrafelé két lépést. Tudtam, hogy szenved, hogy bűntudata van és hogy hiányzik neki a lány, vele tervezte a jövőjét és minden egyes dolog, amit tett, arra emlékeztette, hogy ezt vele kellene csinálnia. Egy ideig jó volt, hogy voltunk egymásnak, de limitált volt az, amit adni tudtunk. Mindketten vergődtünk a saját kis elbaszott életünkben.
Használtuk egymást, és ezt ő unta meg hamarabb. Nekem jó volt, hogy volt ő, a másik életem, így nem kellett azzal foglalkoznom, hogy akit igazán szeretek, azt folyamatosan taszítom el magamtól és bántom azzal, amit teszek. Egyikünk sem tudott elszakadni attól, aki mellett eredetileg volt.
Várható volt ez is, egyáltalán nem meglepő, hogy ez történt, de ha nem adjuk meg az esélyt annak, hogy rájöjjünk, mi van kettőnk között, csak rosszabb lett volna. Legalább tudjuk, mit adunk fel.
Tegnap úgy beszélt a volt barátnőjéről, hogy még nekem is lejött a könnyem. Együtt töltöttük az estét, jó volt, mosolygott, mosolyogtam, de sosem éreztem még ilyen távol őt. Csönd volt köztünk, aminek súlya volt.
Hamarabb megébredtem, mint ő, csak forgolódtam és agyaltam. Tudtam, hogy nem érzek iránta szerelmet, hogy nem akarok vele lenni, de mégis jó, hogy van. Ideges voltam. Felöltöztem csendben és lementem reggeliért, de mire visszaértem, már pakolt a lakásban. Csinált kávét, leült mellém, megölelt, bújtam, aztán nézte, mit ír neki a lány. Mosolygott. Bocsánatot kért. De nem sajnálta. Az összes vér az arcomba szökött, amikor azt mondta, hogy a lány találkozni akar vele, hiába tudtam, hogy ez fog történni. Azt mondta, hogy az, hogy ennyire nem tudják elengedni egymást, azt is jelentheti, hogy tényleg együtt kell maradniuk. Hogy nem találkozhat velem, mert csak rá gondol, és ez nem fair velem. Hogy ő elhitte eleinte, hogy akár több is lehet kettőnk között, de valami megváltozott. Ha a lány vissza akarja őt kapni, ő nem lesz képes nemet mondani.
Nem tudtam mit mondani, tudtam, hogy igaza van. Összeszedtem a cuccaimat, és eljöttem. Amikor hazaértem, úgy súroltam a bőrömet a zuhany alatt, mintha méreg lenne rajtam; éreztem még az illatát magamon. Tudom, hogy nem haragudhatok rá, hiszen tudtuk, mivel játszunk, de mégis, amilyen közel volt hozzám...
Írtam neki, hogy most nekem kell őt kitörölnöm az életemből. Hogy talán jobb is, ha csak Marcira koncentrálok és halogatás helyett végre helyrerakom az életem. Azt mondta, nem akart bántani, mondta, hogy sokat jelentettem neki és ebben nem kételkedem. Az utolsó üzenetemben azt írtam, hogy nem haragszom és örülök, hogy helyesen cselekszik. Nem akarom ezt mondani, de muszáj: bármikor visszajöhet, ha úgy érzi, túl van ezen és nem lesznek együtt újra. Meg akarom adni az esélyt arra, hogy valamikor, a jövőben, talán valami működőt is összehozzunk. Hogy írja meg, még utoljára, hogy mi történt ma.
Szinte biztos vagyok abban, hogy újra együtt lesznek. Nem tudom, tud-e hazugságban élni, mert biztosan nem fogja elmondani a lánynak, hogy mit tett. Nem tudom, beszélni fog-e még velem, de szeretném tudni, hogy hogy alakul a dolog. Szeretném, ha boldog lenne.
Ami a legrosszabb az az, hogy csak Marcira tudok gondolni. Hogy már nincs semmi, ami elvonhatná a figyelmemet arról, ahogy a Marcival való kapcsolatom darabokra hullik.
Két embert szerettem? Olyasmi. És egyik sem lesz az enyém. Tudom, hogy így a legjobb, tiszta fejjel gondolkozni, csak magamra koncentrálni... de veszett üresnek érzem magam.
Olyat akarok, aki engem választ. Aki csak engem akar. Akire támaszkodhatok, nem olyat, aki rám támaszkodik... Nő akarok lenni végre. Egy erős és határozott férfi mellett egy erős és határozott nő.
Márciusban visszajött a Tanár. Mármint, hozzám. Szakított a barátnőjével, megkeresett, én pedig engedtem neki. Nem akartunk együtt lenni, mármint, kapcsolatban. Csak közel akartunk lenni. Amióta csak elment, ezt akartuk.
Darabokban volt a szíve, szörnyű dolgokat tett, ő sem tudta, miért, én pedig itt voltam neki, mert itt akartam neki lenni. Marci nem örült, de engedte. Szerintem félt, hogy ha nemet mond, kiakadok. Van ez a dolog a szabadsággal meg velem, amit ő igyekezett tiszteletben tartani, aminek, akárhogy is alakult a dolog, örülök.
Minden szörnyűséget meggyónt nekem, én pedig mindent őszintén elmeséltem neki. Nagyon fura kapcsolat alakult ki kettőnk között: barátok voltunk, szexelő barátok, hullámzó érzelmekkel...a bennünk hagyott óriási kérdőjel eltűnt. Mindketten tudtuk, hogy azt, ami elkezdődött múlt nyáron, azt végig kell játszanunk.
Amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan múlt. Pár héttel ezelőtt úgy éreztem, tett hátrafelé két lépést. Tudtam, hogy szenved, hogy bűntudata van és hogy hiányzik neki a lány, vele tervezte a jövőjét és minden egyes dolog, amit tett, arra emlékeztette, hogy ezt vele kellene csinálnia. Egy ideig jó volt, hogy voltunk egymásnak, de limitált volt az, amit adni tudtunk. Mindketten vergődtünk a saját kis elbaszott életünkben.
Használtuk egymást, és ezt ő unta meg hamarabb. Nekem jó volt, hogy volt ő, a másik életem, így nem kellett azzal foglalkoznom, hogy akit igazán szeretek, azt folyamatosan taszítom el magamtól és bántom azzal, amit teszek. Egyikünk sem tudott elszakadni attól, aki mellett eredetileg volt.
Várható volt ez is, egyáltalán nem meglepő, hogy ez történt, de ha nem adjuk meg az esélyt annak, hogy rájöjjünk, mi van kettőnk között, csak rosszabb lett volna. Legalább tudjuk, mit adunk fel.
Tegnap úgy beszélt a volt barátnőjéről, hogy még nekem is lejött a könnyem. Együtt töltöttük az estét, jó volt, mosolygott, mosolyogtam, de sosem éreztem még ilyen távol őt. Csönd volt köztünk, aminek súlya volt.
Hamarabb megébredtem, mint ő, csak forgolódtam és agyaltam. Tudtam, hogy nem érzek iránta szerelmet, hogy nem akarok vele lenni, de mégis jó, hogy van. Ideges voltam. Felöltöztem csendben és lementem reggeliért, de mire visszaértem, már pakolt a lakásban. Csinált kávét, leült mellém, megölelt, bújtam, aztán nézte, mit ír neki a lány. Mosolygott. Bocsánatot kért. De nem sajnálta. Az összes vér az arcomba szökött, amikor azt mondta, hogy a lány találkozni akar vele, hiába tudtam, hogy ez fog történni. Azt mondta, hogy az, hogy ennyire nem tudják elengedni egymást, azt is jelentheti, hogy tényleg együtt kell maradniuk. Hogy nem találkozhat velem, mert csak rá gondol, és ez nem fair velem. Hogy ő elhitte eleinte, hogy akár több is lehet kettőnk között, de valami megváltozott. Ha a lány vissza akarja őt kapni, ő nem lesz képes nemet mondani.
Nem tudtam mit mondani, tudtam, hogy igaza van. Összeszedtem a cuccaimat, és eljöttem. Amikor hazaértem, úgy súroltam a bőrömet a zuhany alatt, mintha méreg lenne rajtam; éreztem még az illatát magamon. Tudom, hogy nem haragudhatok rá, hiszen tudtuk, mivel játszunk, de mégis, amilyen közel volt hozzám...
Írtam neki, hogy most nekem kell őt kitörölnöm az életemből. Hogy talán jobb is, ha csak Marcira koncentrálok és halogatás helyett végre helyrerakom az életem. Azt mondta, nem akart bántani, mondta, hogy sokat jelentettem neki és ebben nem kételkedem. Az utolsó üzenetemben azt írtam, hogy nem haragszom és örülök, hogy helyesen cselekszik. Nem akarom ezt mondani, de muszáj: bármikor visszajöhet, ha úgy érzi, túl van ezen és nem lesznek együtt újra. Meg akarom adni az esélyt arra, hogy valamikor, a jövőben, talán valami működőt is összehozzunk. Hogy írja meg, még utoljára, hogy mi történt ma.
Szinte biztos vagyok abban, hogy újra együtt lesznek. Nem tudom, tud-e hazugságban élni, mert biztosan nem fogja elmondani a lánynak, hogy mit tett. Nem tudom, beszélni fog-e még velem, de szeretném tudni, hogy hogy alakul a dolog. Szeretném, ha boldog lenne.
Ami a legrosszabb az az, hogy csak Marcira tudok gondolni. Hogy már nincs semmi, ami elvonhatná a figyelmemet arról, ahogy a Marcival való kapcsolatom darabokra hullik.
Két embert szerettem? Olyasmi. És egyik sem lesz az enyém. Tudom, hogy így a legjobb, tiszta fejjel gondolkozni, csak magamra koncentrálni... de veszett üresnek érzem magam.
Olyat akarok, aki engem választ. Aki csak engem akar. Akire támaszkodhatok, nem olyat, aki rám támaszkodik... Nő akarok lenni végre. Egy erős és határozott férfi mellett egy erős és határozott nő.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése