Most már csak egy van, és az is csak az enyém.
Az a legfurább, hogy nem érzek semmit.
Mármint, nem akarok sírni, nem hiányzik annyira... érdekel, hogy mi van vele, szeretném tudni, hogy érez, de azt hiszem, a női önérzetem jobban bántja ez az egész, mint a lelkemet. Csak azért érzem piszok szarul magam, mert nem engem választott.
Túlmisztifikáltuk egymást. Aztán amikor 'beteljesedett' a dolog és a katarzis elmúlt, ott maradtunk mi, két ellentétes személyiség. Minden tiszteletem az övé, no meg persze a szex, az isteni volt, megnevettetett és őszinték voltunk egymással, de ez... ez nem elég.
Szerettem volna beleszeretni, szerettem volna csak rá koncentrálni. Szerettem volna, ha ő mulasztja el a fájdalmamat, hogy bebizonyíthassam magamnak is, hogy nem Marci az igazi. Tinédzser hiba, észre sem vettem, de jobban használtam őt, mint ahogy azt gondoltam.
Nem tudom, lehet, csak győzködöm magam, hogy ne fájjon, igazából fogalmam sincs, mi zajlik bennem... Próbálok rájönni, mire van szükségem és mit akarok. Addig nem fogok tudni normálisan elszakadni Marcitól, amíg nem tudom, valójában mit akarok. Egy részem állandóan felé húz, hiába szakítunk minden egyes alkalommal egy kicsit.
Éreztem, hogy a Tanár vissza fog jönni, tudtam, hogy nem hagyhatjuk annyiban a dolgot. Voltak érzéseink egymás iránt, de nem volt tiszta a játék. Levettem a válláról a bűntudat terhét, jó fiú volt mellettem, bebizonyította magának, hogy erre is képes. Egy óriási, tajtékzó érzelem-massza az egész ember, megbízhatatlan, megfoghatatlan, azt bántja mindig, akit a legjobban szeret. Tudom a történetét és megértem, fejlődik ő is, lassan, de fejlődik, igyekszik azt tenni, amit tennie kell. De rá sem támaszkodhatnék soha. Még az sem, akit a legjobban szeret ezen a világon.
Vicces, sosem hittem a horoszkópban, de megnéztem, mennyire passzolunk: hát, semennyire. Én törtető vagyok, ő pedig szabad. Én a szabályaim szerint élek, táblázatba írom a teendőket, neki pedig még porszívója sincs... Ahogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz, egyre több minden nem tetszett. És ezzel szerintem ő is így volt. Utoljára Marcit csekkoltam le, négy és fél évvel ezelőtt, vele persze tökéletes párost alkotunk elvileg...
Lényeg a lényeg, fontos nekem, tudom, azt is tudom, hogy örülnék, ha visszajönnie majd egyszer, de most nincsenek megérzéseim. Hiába elvarratlan, nem érdekel. Tavaly nyáron majd' belepusztultam. Most nem.
Talán csak azért van bennem fura érzés mert sosem volt még olyan az életemben, akit talán szerettem, még ha csak pár hónapra is és el tudom engedni. Hogy valakiből múlt lesz.
És egyszerre kettőt elengedni... Nem tudom, hogy azért tudok-e erős maradni, mert erős vagyok, vagy mert tényleg arra van szükségem, hogy egyedül legyek...
Nem tudom, hogy kell egyedül lenni.
De gondolom, majd megoldom.
Azt hiszem, csak lányokkal fogok randizni...
Az a legfurább, hogy nem érzek semmit.
Mármint, nem akarok sírni, nem hiányzik annyira... érdekel, hogy mi van vele, szeretném tudni, hogy érez, de azt hiszem, a női önérzetem jobban bántja ez az egész, mint a lelkemet. Csak azért érzem piszok szarul magam, mert nem engem választott.
Túlmisztifikáltuk egymást. Aztán amikor 'beteljesedett' a dolog és a katarzis elmúlt, ott maradtunk mi, két ellentétes személyiség. Minden tiszteletem az övé, no meg persze a szex, az isteni volt, megnevettetett és őszinték voltunk egymással, de ez... ez nem elég.
Szerettem volna beleszeretni, szerettem volna csak rá koncentrálni. Szerettem volna, ha ő mulasztja el a fájdalmamat, hogy bebizonyíthassam magamnak is, hogy nem Marci az igazi. Tinédzser hiba, észre sem vettem, de jobban használtam őt, mint ahogy azt gondoltam.
Nem tudom, lehet, csak győzködöm magam, hogy ne fájjon, igazából fogalmam sincs, mi zajlik bennem... Próbálok rájönni, mire van szükségem és mit akarok. Addig nem fogok tudni normálisan elszakadni Marcitól, amíg nem tudom, valójában mit akarok. Egy részem állandóan felé húz, hiába szakítunk minden egyes alkalommal egy kicsit.
Éreztem, hogy a Tanár vissza fog jönni, tudtam, hogy nem hagyhatjuk annyiban a dolgot. Voltak érzéseink egymás iránt, de nem volt tiszta a játék. Levettem a válláról a bűntudat terhét, jó fiú volt mellettem, bebizonyította magának, hogy erre is képes. Egy óriási, tajtékzó érzelem-massza az egész ember, megbízhatatlan, megfoghatatlan, azt bántja mindig, akit a legjobban szeret. Tudom a történetét és megértem, fejlődik ő is, lassan, de fejlődik, igyekszik azt tenni, amit tennie kell. De rá sem támaszkodhatnék soha. Még az sem, akit a legjobban szeret ezen a világon.
Vicces, sosem hittem a horoszkópban, de megnéztem, mennyire passzolunk: hát, semennyire. Én törtető vagyok, ő pedig szabad. Én a szabályaim szerint élek, táblázatba írom a teendőket, neki pedig még porszívója sincs... Ahogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz, egyre több minden nem tetszett. És ezzel szerintem ő is így volt. Utoljára Marcit csekkoltam le, négy és fél évvel ezelőtt, vele persze tökéletes párost alkotunk elvileg...
Lényeg a lényeg, fontos nekem, tudom, azt is tudom, hogy örülnék, ha visszajönnie majd egyszer, de most nincsenek megérzéseim. Hiába elvarratlan, nem érdekel. Tavaly nyáron majd' belepusztultam. Most nem.
Talán csak azért van bennem fura érzés mert sosem volt még olyan az életemben, akit talán szerettem, még ha csak pár hónapra is és el tudom engedni. Hogy valakiből múlt lesz.
És egyszerre kettőt elengedni... Nem tudom, hogy azért tudok-e erős maradni, mert erős vagyok, vagy mert tényleg arra van szükségem, hogy egyedül legyek...
Nem tudom, hogy kell egyedül lenni.
De gondolom, majd megoldom.
Azt hiszem, csak lányokkal fogok randizni...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése