Felülíró

Sokat jár a fejemben Matyi, sokszor eszembe jut, mennyire egyszerű volt vele, mennyivel egyszerűbb, mint Petivel. Hibátlan match volt a kettőnké. Ő gyakorlatilag egy szobanövény volt, hozzá képest én két végén égettem a gyertyát. Hozzá képest stabil voltam, szociális, hozzá képest élveztem az életet. De Petihez képest... Féléletet élek. A kontroll illúziója tartotta eddig egyben az életemet. Lenéztem azokat, akik nem választottak körültekintően, akik nem voltak konzisztensek - bármiben -, akik hibákat követtek el. Sosem értettem, miért kell elmenni a falig, nem láttam értelmét annak, hogy átlépjek bizonyos határokat. Mindig enyém volt az erkölcsi fölény, akkor is, ha felesleges volt betartani a szabályaimat. Kialakítottam magamnak egy értékrendet, amihez tarthatom magam, amiben nem sérülhetek. Patikamérlegen mértem az érzéseket, és kinevettem azokat, akik nagy, teátrális drámákban élik az életüket. Úgy gondoltam, ez jó dolog. Érett. Nem hagyom, hogy az érzéseim vezéreljenek. Aztán mo...

Hetek óta éreztem, hogy nincs rendben valami. Ideges voltam, pattanásig feszültem, folyamatosan szorongtam. Állandóan azt éreztem, hogy menekülni akarok. Mint amikor izgulsz egy nagyon komoly vizsga előtt és kis híjján összefosod magad. Futnál, menekülnél, de bármit csinálsz, ott van a felelősség a nyakadon és megfojt. Olyan volt, mintha muszáj lenne döntenem: minden vagy semmi? Mintha a világ összes boldogsága rajtam múlt volna.  Folyamatosan figyeltem minden mozdulatát. Kerestem a hibát. Valami biztos van a végtelen egó mögött. Valami mély, gennyedző, gusztustalan seb. Kerestem, mit hárít. Hol hazudik. Mintha azzal, hogy megtalálom a sebet, bármivel is beljebb lennék. Bele akartam túrni, meg akartam nézni, mi fáj ennyire. Látni akartam, mennyire sérült. Tudtam mindent, elmondott mindent. De nekem ez nem elég.  Matyi sokszor mondta, hogy úgy érezte, bele akarok mászni a fejébe. Hogy olyat próbálok onnan kiszedni, ami nincs is. Úgy érezte, megfojtom. Én meg csak annyit ...

Tudom, miről szól a nyitott kapcsolat, tudom, hogy ez csak szex. Tudom, hogy szeret, tudom, hogy szeretné, ha működne. Tudom, hogy óriási fordulatszámon pörög, tudom, hogy nincs más választásom, ha vele akarok lenni. Tudom, mibe vágtam bele a fejszémet, tudom, mire vállalkoztam. Valahogy mégis őrülten nehéz engedni, elengedni. Nem tudok bízni. És azok után ami történt, csak még nehezebb. Rájöttem, hogy anya mintáját követtem. Elzárkóztam érzelmileg, és azt akartam hogy bizonyítson. Bizonyítsa be a lehetetlent. Arra is rájöttem, hogy távolról sincs helyén még az önbizalmam és az önrétékelésem. Azt hittem, feddhetetlen vagyok, azt hittem, érinthetetlen vagyok. Aztán amikor megéreztem, hogy sérülhetek, nem győztem elég falat magam köré emelni. És ezeket azóta is bontogatom.  A megcsalást világ életemben szörnyű dolognak tartottam. Az utóbbi időben persze ez is kapott egy másik megvilágítást, jobban értem már a dinamikáját, mint korábban, és elfogadóbb is vagyok azzal, aki...

Olyan emberrel szeretnék együtt lenni, aki tartja a szavát. Aki tudja, mik a határai, és aki tiszteletben tartja az én határaimat. Olyan emberrel szeretnék együtt lenni, aki figyel arra, amit mondok, aki megpróbálja megérteni, ha én valamiről máshogy gondolkozom. Aki akkor is tisztel, amikor épp utál. Olyan ember kell, aki próbálkozik. Olyan ember kell, aki akkor is igazat mond, ha éppen nehéz őszintének lenni. Aki a valóságban él velem, nem egy alternatív univerzumban. Aki nem a saját szabályai szerint értelmezi az én szabályaimat. Olyan ember kell, aki megbecsül, olyan ember kell, aki teret ad, annyit, amennyit én is neki. Olyan ember kell, aki csapatjátékos. Aki a közös érdeket tartja szem előtt, és igyekszik érzelmi biztonságot nyújtani; nem azért, hogy magának bizonyítson, hanem azért, hogy nekem bizonyítson. Aki úgy dolgozik magán, ahogy én. Olyan ember kell, aki magamért akar. Aki tudja, hogy ahogy én sem, úgy ő sem tökéletes. Olyan ember kell, aki minden nap engem választ...

Együtt ültünk a kádban. Valamiért szorongtam, tele voltam megint rossz gondolattal. Láttam rajta, hogy ő is feszült, bezárkózott. De aztán ilyen kicsi helyen két ekkora ember garantáltan összeakad. "Elmondtam már nagyon sokszor, miért történt. Mondjam el most még egyszer?" "Csak továbbra sem értem, mire volt ez jó." "Én sem. Nem gondolkoztam. Ne csinálj úgy, mintha direkt akartam volna bárkit is bántani. Már korábban is mondtam, hogy a jövőben nem lesz ilyen. Megtanultam." Kérdeztem, hogy gondol-e a nyitott kapcsolatra. Azt mondta, nem. Kérdeztem, hogy jó-e neki most így. Azt válaszolta, hogy neki rendben van. Ahogy korábban is mondta, ő így is jól érzi magát. "Én léptem kettőt hátra." "Nem csodálom." Nem néz a szemembe. Nem akar róla beszélni, szégyenli magát, falat épít. Kiszáll a kádból. Veszek két nagy levegőt, elmerülök, elengedem. Beszélgetünk. Megint valami nagy főzőprojektben van, én meg vagyok a kiskukta. Totál odavan a...

Mi volt előbb? Én játszmáztam vagy ő? Ki manipulált kit? Ki rohasztotta előbb belülről a kapcsolatot? A tyúk volt előbb, vagy a tojás? Akármennyit gondolkozom, mindig egy újabb kezdőpont jut eszembe. Már az első pillanattól kedzve nem volt kerek a történet. Én nagyon próbáltam távolságot tartani, annyira nem akartam megégetni magam. Csak aztán akárhogy próbálkoztam, nem tudtam nem megérezni a benne rejlő potenciált . Éreztem, hogy nagy falat, de azt is éreztem, hogy komolyan gondolja. Ő végre őszinte kapcsolatot akar, rengeteget beszélgettünk is erről. Nyílt lapokkal játszottunk, de aztán jól összekevertük őket. Annyira ultralazán álltam a nyitott kapcsolat kérdéshez az elején, hogy még én is meglepődtem. "A te dolgod, azt csinálsz amit akarsz, amíg tartjuk a szabályokat, minden rendben." Kértem, hogy meséljen, mert izgat, ami neki őrülten tetszett. A kapcsolatunk olyan hiperszexuális lett pillanatok alatt, hogy átvette az uralmat. Olyan erővel szabadult fel bennem egy ...