Együtt ültünk a kádban. Valamiért szorongtam, tele voltam megint rossz gondolattal. Láttam rajta, hogy ő is feszült, bezárkózott. De aztán ilyen kicsi helyen két ekkora ember garantáltan összeakad.
"Elmondtam már nagyon sokszor, miért történt. Mondjam el most még egyszer?"
"Csak továbbra sem értem, mire volt ez jó."
"Én sem. Nem gondolkoztam. Ne csinálj úgy, mintha direkt akartam volna bárkit is bántani. Már korábban is mondtam, hogy a jövőben nem lesz ilyen. Megtanultam."
Kérdeztem, hogy gondol-e a nyitott kapcsolatra. Azt mondta, nem. Kérdeztem, hogy jó-e neki most így. Azt válaszolta, hogy neki rendben van. Ahogy korábban is mondta, ő így is jól érzi magát.
"Én léptem kettőt hátra."
"Nem csodálom."
Nem néz a szemembe. Nem akar róla beszélni, szégyenli magát, falat épít. Kiszáll a kádból. Veszek két nagy levegőt, elmerülök, elengedem. Beszélgetünk. Megint valami nagy főzőprojektben van, én meg vagyok a kiskukta. Totál odavan a főzésért, én meg örülök, hogy csak a mosogatás marad rám.
"Haragszol rám, amiért nem ismertem fel?"
"Mit, hogy nem jó neked a nyitott dolog?"
Bólintok.
"Kicsit. Ettől még nem kellett volna ezt csinálnom, tudom, hogy én basztam el. De annyiszor kérdeztem..."
Számtalanszor elmondta, hogy hagyjuk, ha nincs rendben a dolog. Fogta az arcom két oldalról és a szemembe nézett.
"Mondd el, ha nem akarod. Úgy érzem, nem akarod."
Kötöttem az ebet a karóhoz. Én annyira fasza vagyok, nehogymár egy ilyen kifogjon rajtam. Tudom, mit akarok, tudom, ki vagyok, ezen melóztam egy évig, bízza már ide, hadd tudjam jobban.
De nem tudtam. Szorongtam. Zavart a gondolat, hogy ugyanazt csinálja mással is, mint velem. Nem bíztam benne. Annyi sok fájdalom volt az elmúlt egy évben, minden porcikám tiltakozott. Egyszerűen nem akartam kiszolgáltatott lenni valakinek megint. Nem akartam megadni a lehetőséget valakinek arra, hogy megbántson. Úgy gondoltam, ha már az elejétől megőrzöm a függetlenségem, nem eshet bajom. Úgy mentem bele egy kapcsolatba, hogy nem akartam érzelmeket.
Attól a perctől, hogy először úgy éreztem ebből több is lehet, kínlódtam. Pusholtam a nyitott kapcsolatot, mert azt hittem, ezzel majd távol tudom tartani magam érzelmileg. Agyból toltam mindent, az érzelmeket meg a párkányon hagytam. Teljesen összezavarodtam, a végére már én sem tudtam, mit akarok. Befeszültem, tényleg egy görcsgombóc voltam. Próbált kommunikálni velem, kérdezni, szóra bírni, provokálni, de nem tudtam őszinte lenni. Csak a mantrára koncentráltam.
"Tudom, mit akarok. Tudom, mit akarok. Tudom, mit akarok."
Nem hiába voltunk olyan távol. Bezárkóztam én is, ő is. Főleg én. Játszottam a jégkirálynőt, közben meg majd' megőrültem, hogy mi lesz, ha megint összetörik a szívemet. Mindent egyszerre akartam, mindenen egyszerre akartam túl lenni, kockázatvállalás nélkül. Inkább mindent megadtam volna neki, csak ne legyek veszélyben. De ennél már fejlettebb az énvédelmem. Minél közelebb akartam engedni, annál távolabb toltam.
Valamiért nagyon ragaszkodom az áldozat szerepéhez. Imádtam olyan férfiakat választani magam mellé, akik teljesen alárendelik magukat nekem, akik nem tudnak működni nélkülem, akiknek nulla az önbizalma. Úgy érztem magam biztonságban, ha csak a másik szeret. Ha nem vagyok benne igazán érzelmileg.
Mint az anyám.
Árpádnál nagyon bevált, de Matyinál megégettem magam. Harmadfokú, egy éven túl gyógyuló.
Hiába a sok meló, hiába a próbálkozás. Minden áron be akartam bizonyítani, hogy ő is egy hazug geci. Hogy nem tud változni. Halálra idegesített az egója, a magabiztossága, szinte féltékeny voltam rá. Azt csinál, amit akar, ahogy akarja. Egyet csettint és mindene megvan. Mindent akar, mindent megkap. Persze emögött is ezernyi komplexus lapul, de az én nézőpontomból ez mindegy. Nem akartam, hogy mindent megkapjon. Korlátozni akartam úgy, hogy nem korlátozom. Csak éreztettem vele, hogy hol a határ. Hát tudja már magától, mit akarok, állítólag mindennél jobban szeret, nem? Azt akartam látni, hogy nem kellek neki eléggé. Azt akartam látni, hogy nem vagyok elég. Azt akartam látni, hogy nem tudja visszafogni magát. Értem sem.
Szinte fura, hogy most csak kvázi ketten vagyunk. Ma mosogatás közben azon agyaltam, hogy mi lesz, ha lesz egy egynapos programunk, és nem tudok majd vele beszélgetni, holott ezen azért már túl vagyunk. Állok és kérdezem magamtól, hogy mi a forgatókönyv? Mit kell ilyenkor csinálni? Hogy kell járni valakivel? Tényleg olyan vagyok, mint egy ijedt egér új környezetben. Konstans azon izgulok, hogy mit csinálok rosszul ahelyett, hogy mondjuk - extrém módon - élvezném a jelent. Arra figyelek, nekem mit kell csinálnom, hogy mindent egyben tartsak ahelyett, hogy engedném, hogy közösen találjuk ki. Rettegek attól, hogy mi lesz, ha elengedem a kontrollt.
Reggel félálomban átölelt, alig érthetően azt morogta, hogy szeretlek. Magához húzott, de borzasztó kényelmetlen volt. Alig tudtam kihámozni magam a kezei közül. Néztem rá egy darabig, ahogy elfolyt arccal horkol a párnán, és azon gondolkoztam, mit érzek iránta. Ki ez az ember? Hogy tud engem szeretni, amikor ennyire lehetetlen vagyok? Minek ragaszkodik hozzám, amikor azt sem tudja, ki vagyok? Tudom egyáltalán, én ki vagyok?
Aztán kinyitotta a szemét és rám mosolygott.
"Jó reggelt, sweety!" - Úgy magához szorított, hogy majd' belefulladtam a mellkasszőrébe. És elöntött a melegség.
Nem fogom őt felmenteni semmi alól, bőven van szar ott is. Nagy a szája, ő is fosott attól hogy mi lesz, ha én is lefekszem mással, kaptam is a passzívagresszív nyomasztásból bőven. Az egyre erősödő kettősségem meg hát nem segített ezen. Ezen sem. Olyan, mint egy dühös kos, muszáj elmennie a falig, hogy érezze, ő irányít. Bármit megtesz, hogy másokat boldoggá tegyen, imádja, ha körülrajongják. Nem mer egy lapra feltenni semmit, mert akkor valakinek nemet kell mondania, az meg nem megy. Inkább ad, csak elvennie ne kelljen. Azt hiszi, ha az egója mögé bújik, sérthetetlen lesz. A szöges ellentétem, közben meg mégis ugyanaz a szar. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e együtt fejlődni. Mindketten akarunk, csak nem biztos, hogy menni fog.
Visszamegyek terápiára és dolgozom magamon tovább. Amíg nem oldom fel magamban ezt a szorongást, nem fogunk tudni haladni tovább. Remélem, ő is így tesz. Mást nem tudok tenni, maximum várni. Nem rohanok tovább sehova, nem szorongok tovább semmin, arra koncentrálok csak, hogy mit érzek. Engednem kell, hogy szeressenek. Engednem kell, hogy szeressen. Máshogy nem megy.
"Elmondtam már nagyon sokszor, miért történt. Mondjam el most még egyszer?"
"Csak továbbra sem értem, mire volt ez jó."
"Én sem. Nem gondolkoztam. Ne csinálj úgy, mintha direkt akartam volna bárkit is bántani. Már korábban is mondtam, hogy a jövőben nem lesz ilyen. Megtanultam."
Kérdeztem, hogy gondol-e a nyitott kapcsolatra. Azt mondta, nem. Kérdeztem, hogy jó-e neki most így. Azt válaszolta, hogy neki rendben van. Ahogy korábban is mondta, ő így is jól érzi magát.
"Én léptem kettőt hátra."
"Nem csodálom."
Nem néz a szemembe. Nem akar róla beszélni, szégyenli magát, falat épít. Kiszáll a kádból. Veszek két nagy levegőt, elmerülök, elengedem. Beszélgetünk. Megint valami nagy főzőprojektben van, én meg vagyok a kiskukta. Totál odavan a főzésért, én meg örülök, hogy csak a mosogatás marad rám.
"Haragszol rám, amiért nem ismertem fel?"
"Mit, hogy nem jó neked a nyitott dolog?"
Bólintok.
"Kicsit. Ettől még nem kellett volna ezt csinálnom, tudom, hogy én basztam el. De annyiszor kérdeztem..."
Számtalanszor elmondta, hogy hagyjuk, ha nincs rendben a dolog. Fogta az arcom két oldalról és a szemembe nézett.
"Mondd el, ha nem akarod. Úgy érzem, nem akarod."
Kötöttem az ebet a karóhoz. Én annyira fasza vagyok, nehogymár egy ilyen kifogjon rajtam. Tudom, mit akarok, tudom, ki vagyok, ezen melóztam egy évig, bízza már ide, hadd tudjam jobban.
De nem tudtam. Szorongtam. Zavart a gondolat, hogy ugyanazt csinálja mással is, mint velem. Nem bíztam benne. Annyi sok fájdalom volt az elmúlt egy évben, minden porcikám tiltakozott. Egyszerűen nem akartam kiszolgáltatott lenni valakinek megint. Nem akartam megadni a lehetőséget valakinek arra, hogy megbántson. Úgy gondoltam, ha már az elejétől megőrzöm a függetlenségem, nem eshet bajom. Úgy mentem bele egy kapcsolatba, hogy nem akartam érzelmeket.
Attól a perctől, hogy először úgy éreztem ebből több is lehet, kínlódtam. Pusholtam a nyitott kapcsolatot, mert azt hittem, ezzel majd távol tudom tartani magam érzelmileg. Agyból toltam mindent, az érzelmeket meg a párkányon hagytam. Teljesen összezavarodtam, a végére már én sem tudtam, mit akarok. Befeszültem, tényleg egy görcsgombóc voltam. Próbált kommunikálni velem, kérdezni, szóra bírni, provokálni, de nem tudtam őszinte lenni. Csak a mantrára koncentráltam.
"Tudom, mit akarok. Tudom, mit akarok. Tudom, mit akarok."
Nem hiába voltunk olyan távol. Bezárkóztam én is, ő is. Főleg én. Játszottam a jégkirálynőt, közben meg majd' megőrültem, hogy mi lesz, ha megint összetörik a szívemet. Mindent egyszerre akartam, mindenen egyszerre akartam túl lenni, kockázatvállalás nélkül. Inkább mindent megadtam volna neki, csak ne legyek veszélyben. De ennél már fejlettebb az énvédelmem. Minél közelebb akartam engedni, annál távolabb toltam.
Valamiért nagyon ragaszkodom az áldozat szerepéhez. Imádtam olyan férfiakat választani magam mellé, akik teljesen alárendelik magukat nekem, akik nem tudnak működni nélkülem, akiknek nulla az önbizalma. Úgy érztem magam biztonságban, ha csak a másik szeret. Ha nem vagyok benne igazán érzelmileg.
Mint az anyám.
Árpádnál nagyon bevált, de Matyinál megégettem magam. Harmadfokú, egy éven túl gyógyuló.
Hiába a sok meló, hiába a próbálkozás. Minden áron be akartam bizonyítani, hogy ő is egy hazug geci. Hogy nem tud változni. Halálra idegesített az egója, a magabiztossága, szinte féltékeny voltam rá. Azt csinál, amit akar, ahogy akarja. Egyet csettint és mindene megvan. Mindent akar, mindent megkap. Persze emögött is ezernyi komplexus lapul, de az én nézőpontomból ez mindegy. Nem akartam, hogy mindent megkapjon. Korlátozni akartam úgy, hogy nem korlátozom. Csak éreztettem vele, hogy hol a határ. Hát tudja már magától, mit akarok, állítólag mindennél jobban szeret, nem? Azt akartam látni, hogy nem kellek neki eléggé. Azt akartam látni, hogy nem vagyok elég. Azt akartam látni, hogy nem tudja visszafogni magát. Értem sem.
Szinte fura, hogy most csak kvázi ketten vagyunk. Ma mosogatás közben azon agyaltam, hogy mi lesz, ha lesz egy egynapos programunk, és nem tudok majd vele beszélgetni, holott ezen azért már túl vagyunk. Állok és kérdezem magamtól, hogy mi a forgatókönyv? Mit kell ilyenkor csinálni? Hogy kell járni valakivel? Tényleg olyan vagyok, mint egy ijedt egér új környezetben. Konstans azon izgulok, hogy mit csinálok rosszul ahelyett, hogy mondjuk - extrém módon - élvezném a jelent. Arra figyelek, nekem mit kell csinálnom, hogy mindent egyben tartsak ahelyett, hogy engedném, hogy közösen találjuk ki. Rettegek attól, hogy mi lesz, ha elengedem a kontrollt.
Reggel félálomban átölelt, alig érthetően azt morogta, hogy szeretlek. Magához húzott, de borzasztó kényelmetlen volt. Alig tudtam kihámozni magam a kezei közül. Néztem rá egy darabig, ahogy elfolyt arccal horkol a párnán, és azon gondolkoztam, mit érzek iránta. Ki ez az ember? Hogy tud engem szeretni, amikor ennyire lehetetlen vagyok? Minek ragaszkodik hozzám, amikor azt sem tudja, ki vagyok? Tudom egyáltalán, én ki vagyok?
Aztán kinyitotta a szemét és rám mosolygott.
"Jó reggelt, sweety!" - Úgy magához szorított, hogy majd' belefulladtam a mellkasszőrébe. És elöntött a melegség.
Nem fogom őt felmenteni semmi alól, bőven van szar ott is. Nagy a szája, ő is fosott attól hogy mi lesz, ha én is lefekszem mással, kaptam is a passzívagresszív nyomasztásból bőven. Az egyre erősödő kettősségem meg hát nem segített ezen. Ezen sem. Olyan, mint egy dühös kos, muszáj elmennie a falig, hogy érezze, ő irányít. Bármit megtesz, hogy másokat boldoggá tegyen, imádja, ha körülrajongják. Nem mer egy lapra feltenni semmit, mert akkor valakinek nemet kell mondania, az meg nem megy. Inkább ad, csak elvennie ne kelljen. Azt hiszi, ha az egója mögé bújik, sérthetetlen lesz. A szöges ellentétem, közben meg mégis ugyanaz a szar. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e együtt fejlődni. Mindketten akarunk, csak nem biztos, hogy menni fog.
Visszamegyek terápiára és dolgozom magamon tovább. Amíg nem oldom fel magamban ezt a szorongást, nem fogunk tudni haladni tovább. Remélem, ő is így tesz. Mást nem tudok tenni, maximum várni. Nem rohanok tovább sehova, nem szorongok tovább semmin, arra koncentrálok csak, hogy mit érzek. Engednem kell, hogy szeressenek. Engednem kell, hogy szeressen. Máshogy nem megy.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése